Az elutasított Kertész Imre

Kering egy ideje a facebookon a levél, de történelmi dokumentumként érdemes újra és újra szembesülni vele.

Kertész Imre az 1970-es évek elején először a Magvető Könyvkiadóhoz nyújtotta be – három évtizeddel később őt Nobel Díjhoz juttató – regénye, a Sorstalanság kéziratát.

A levél szépen rávilágít, hogy a korszak hivatalos, harcos antifasizmusa nem tudott mit kezdeni egy olyan “főhőssel”,  aki semmit nem ért abból, ami vele történik, és csodálkozó kívülállóként bámul saját sorsára.  Holott Kertész metaforikus Köves Gyurija sok korabeli magyar zsidó életérzését adta vissza: nem fogták fel, nem is tudhatták felfogni, mi történik velük.

Azok a zsidók, akik 1948 után Magyarországon maradtak, elementárisan vágytak a biztonságra, és ezt sokan a fasizmus kommunista interpretációjában vélték megtalálni. A trauma után szükségük volt ezekre a szűk, de biztonságosnak vélt keretekre, hogy életüket ismét értelmesnek lássák.

Ennek a harcos, majd teljesen eltorzult kommunista antifasizmusnak a letéteményese volt a Magvető igazgatója, a zsidó származású egykori munkaszolgálatos, illetve Theresienstadt-ba deportált Kardos György újságíró. Kardost, kérlelhetetlen antifasiszta elkötelezettsége a sztálini rendszer hívévé tette, az 1945 utáni Katonapolitikai Osztály, majd az ÁVH alezredese, 1956 után a HM határon túli katonai hírszerzésének ezredese lett, és korábbi megbízatásai után került a könyvkiadó élére. Itt hasznát vette polgári műveltségének, és számos értékes írást is segített eljuttatni az olvasókhoz. A mindenen, még saját magán is kívülálló Köves Gyuri története azonban nyilván elrettentette. Biztonságosnak hitt világát szétfeszítette a Sorstalanság egzisztencialista kételye, emberi világunk elementáris értelmetlenségének freskója.

Kardos a fenti, 1973. július 27-i keltezésű levélben utasította el a könyvet, mely a kor furcsa viszonyait, relatív szabadságát(?) és abszurditását is mutatva, a másik nagy könyvkiadónál, a Szépirodalminál, nem sokkal később, 1975-ben megjelenhetett, de döntően csak évtizedekkel később juthatott ahhoz az értő figyelemhez, melyet megérdemelt.