Az egyensúly helyreállítása

Nincs olyan aljasság, amit ne lehetne elkövetni a zsidók ellen – és a nap végen a világ közvéleménye mégis ellenük fordul.

Van az izraeli-palesztin konfliktus ismétlődő fejezeteinek egy sztenderd forgatókönyve, amely kisebb-nagyobb eltérésekkel rendszeresen végigfut a nemzetközi nyilvánosságban.

Palesztin terroristák (néha amatőr terroristák) izraeli civilekre támadnak (késsel, lőfegyverrel, rakétákkal). Az izraeli civil áldozatok képei megjelennek a médiában, a közvélemény együttérzően csóválja a fejét: szörnyű ez az antiszemitizmus és terrorizmus. Ezután persze az izraeli fegyveres erők visszavágnak (lerombolják a terrorista házát, s közben összetűznek a helyi palesztinokkal; benyomulnak palesztin területre, ahol a civil lakosság sűrűjéből tüzelnek rájuk, stb.), amelynek mindig vannak civil áldozatai, lehetőleg szép számmal, amiről a civileket pajzsként használó palesztin stratégia előrelátóan gondoskodik. A palesztin áldozatok száma idővel meghaladja a zsidó áldozatokét, ez megjelenik a médiában, a nemzetközi közvélemény felhördül, megfeledkezik a konfliktust kiváltó merényletről, „arányos választ” követel az izraeliektől, ami persze értelmetlenség, hiszen Izraelnek nem ugyanannyi palesztin civil meggyilkolása a célja, hanem a terroristák kiiktatása. Megszólalnak a „haladó” hangok: le az izraeli apartheiddel, le a megszállással, elég volt a palesztin népirtásból, stb. Ha nagyobb volumenű a konfrontáció , akkor a nyugati nagyvárosok utcáit elözönlik a palesztinpárti tüntetők (tíz)ezrei, rátámadnak az Izrael mellett demonstráló párszáz emberre és a zsidó intézményekre. Bekapcsolódnak az emberjogi szervezetek és a haladó értelmiségiek (Nobel-díjas írók, polgárjogi harcosok) elítélik a palesztinok elleni diszkriminációt és lehetőleg összehasonlítják a palesztinok szenvedését a Holokausztot elszenvedett zsidókéval.

Ez utóbbi hasonlat nem egyszerűen hazug és ízléstelen – ennek fontos funkciója van. A Holokauszt nyomán a keresztény gyökerű európai kultúra hatalmas erkölcsi adósságot halmozott fel zsidókkal szemben. Amikor az izraeli hadsereget az SS-hez, a palesztinokat pedig a nácik áldozataihoz hasonlítják, akkor ezt a morális egyensúlytalanságot akarják rövid úton felszámolni: íme, a zsidók semmivel sem jobbak, mint a nácik, tehát nem kérhetnek tőlünk számon semmit sem.

Ezután a biztonsági tanácsban csak az amerikai vétó akadályozza meg az Izrael elleni szankciókat, az ENSZ-közgyűlés pedig nagy többséggel elítéli Izraelt. Ezzel a szimbolikus gesztussal lezárul az adott kör: a világ népei előtt a zsidó állam megszégyenül. Ezzel helyreáll a fent leírt egyensúlytalanság, a zsidó állam erkölcsi fölényét (amely az ellene elkövetett merénylettel keletkezett) sikerül kiiktatni.

A zsidók erkölcsi fölényének kiiktatása egyébként sokkal mélyebb, a kereszténység kezdetei óta meglévő törekvés a nyugati kultúrában: létezésük mindig is zavaró volt a keresztény teológia számára, amely magát tekintette az „igazi Izraelnek” (Verus Israel). Szent Ágoston egyházatya erre a kihívásra úgy válaszolt, hogy a zsidók azért léteznek, „lealacsonyodottan”, „nincstelenül”, hogy tanúságot tegyenek, milyen sors jut osztályrészül Krisztus gyilkosainak.

*

E mostani konfliktusban is hasonló dinamika érvényesül. Csak éppen a kiindulópont egy kicsit súlyosabb: a Hamasz halálbrigádjai olyan brutális, emberiségellenes bűncselekményeket követtek el az izraeli polgári lakossággal szemben, hogy azokat hirtelen nehéz volt a palesztinok szenvedésével ellensúlyozni és überelni. 1400 zsidó kegyetlen legyilkolása egyetlen nap alatt 1945 óta példátlan bűncselekmény, amely joggal idézi fel a Holokauszt borzalmait. Ennek megfelelően a világ vezető államfői érkeztek részvétlátogatásra Jeruzsálembe.

Ám az elementáris törekvés a zsidók erkölcsi fölényének kiiktatására akkor is létezik, és kibontakozási lehetőséget keres. Szorgalmas aktivisták nyomban hozzá is kezdtek a visszavágáshoz, ilyenfajta lózungokkal: „Az izraeliek csak azt kapták most vissza, amit ők 75 éve csinálnak a palesztinokkal”. Ez azonban annyira szélsőséges használatra szóló primitív hazugság, hogy a fajsúlyosabb, fősodrú médiumok erre nem vevők, erre a szintre nem mennek le.

Nekik jött kapóra a gázai kórház romba döntött épülete, a romok alatt többszáz halottal, köztük sok gyerekkel. Ez már olyan tragédia, ami nagyságrendileg összevethető az izraeliek veszteségével és ezért alkalmas fordulópontnak, amitől kezdve már a palesztinok szenvedésére lehet helyezni a hangsúlyt. Igaz ugyan, hogy a kórházat nem az izraeliek döntötték romba, hanem egy iszlámista rakéta, de kicsire nem nézünk – amíg lehet, aknázzuk ki a lehetőséget. A kórház ledöntése fölötti elementáris Izrael-ellenes felháborodás ezzel magyarázható: hirtelen meg kellett ragadni a remek alkalmat, hogy a zsidóktól elragadják az áldozati státuszt és a szokásos úton átadják a palesztinoknak.

Ezután következett a tudósítások özöne, ahogy a gázaiak menekülnek a hadműveleti területről – és innentől kezdve már egyenesben vagyunk: a zsidók szenvedése már másodlagos téma, a képernyőket megtöltik a kétségbe esetten menekülő palesztinok ezrei. S innen kezdve már minél rosszabb, annál jobb: minél több palesztin szenvedést hoz a háború, annál jobban el lehet marasztalni a zsidó államot. A cél pedig éppen ez volt: az egyensúly helyreállítása.