Az arab–izraeli viszony hosszú távon rendeződhet, de Irántól minden kitelik

Körkérdést intéztünk a Hamasz Izrael ellen indított háborújáról, annak világvisszhangjáról, az antiszemitizmusba is áthajló Izrael-ellenes tüntetésekről írókhoz, kutatókhoz, véleményformálókhoz. Az alábbiakban Széky János publicista, műfordító válaszait olvashatják.

Milyen minőségi változásokat hoz a Közel-Keleten a Hamasz Izrael ellen indított háborúja?

Ami a közel-keleti térséget illeti: általában sem szeretek jósolni, de itt annyi a független változó, hogy az előrejelzés végképp reménytelen. Lehet, hogy mire ez a válasz megjelenik, a sok szereplő közül az egyik olyat cselekszik, ami váratlanul gyökeresen megváltoztatja a képletet. Az Egyesült Államok, Oroszország (és Kína) reakciói nagyjából kiszámíthatók, nem beszélve Izraelről, de mit akar és mire képes Irán (úgy is, mint a terrorszervezetek támogatója), vagy a békésebb, de mégiscsak autokratikus Szaúd-Arábia; mit a kisebb Öböl-államok, mit Egyiptom? Az biztos, ami a mostani pillanatig már megtörtént: Izrael biztonsági helyzete megszilárdult, a Hamász ereje megtört, nemcsak a Gázai övezet kettévágása és északi részén végzett hadművelet miatt, hanem azért is, mert az izraeli erők behatoltak az alagútrendszerbe, és, gondolom, használhatatlanná tették.

Ha azt nézzük, hogy kinek az érdekében állt október 7-én a terrortámadás és mi ez az érdek, nyilvánvaló, hogy Irán stratégiája van mögötte, és az Ábrahám-megállapodás kiterjesztésének, közelebbről a szaúdi–izraeli közeledésnek a megtorpedózása volt a regionális politikai cél.  Mindamellett arra is mutatnak jelek, hogy a hatás nem tartós, Rijádnak és más gazdag arab államoknak érdeke az amerikai kapcsolat fenntartása, valamint Irán és terrorista vazallusai ellensúlyozása. Ha optimista akarok lenni: amennyiben ez a folyamat előrehalad, akkor a palesztinai arabok kérdése is valamennyire rendeződni fog, bár ez nagyban függ a szövevényes izraeli belpolitika alakulásától is (ami ugyanúgy közel sem százszázalékosan racionális, ahogy bármely más ország belpolitikája).

Egy szinttel mélyebben: a Hamász éppen e közeledés miatt az utóbbi időben szorult helyzetbe került, már a gázai rezsim „polgári” oldalát főképpen fenntartó Katar utalásai is akadozni kezdtek, minél hamarabb tennie kellett valamit, hogy maga mellé állítsa, vagy maga mellett megtartsa legalább a szunni országokat. Ami történt: a szokásos iszlám terrorista művelet volt. Sejthetően tudatosan azért követtek el iszonyú, példátlan atrocitásokat, hogy Izraelt kíméletlen válaszcsapásra bírják, lelkifurdalás nélkül feláldozva ezrével vagy tízezrével a saját embereiket, hogy a kívülállók szemében végül ők pózolhassanak az áldozat szerepében.

Más kérdés, hogy ha Izrael szétzúzza a Hamászt, akkor mi lesz Gáza sorsa. A mesterséges kvázi-városállam ettől nem lesz gazdaságilag életképesebb, ellenkezőleg: megszűnik az a szervező erő is, amely 2006-ban elszakította, de azóta valamennyire igazgatta Gázát, fizette (katari pénzből) a közalkalmazottakat. Egyiptom aligha enyhít nagylelkű befogadással a helyzeten, A gazdaságilag virágzó Izrael szomszédságában lenne egy több mint kétmilliós nyomorövezet vörösen izzó vallási és etnikai sérelmekkel. Nem mondanám a biztonság és a béke garanciájának. De nem jósolok.

Mit szólsz az Európában és Amerikában is zajló palesztin-szimpatizáns tüntetésekhez? Hogyan értelmezhetőek ezek, lehet-e látni, milyen közegből érkeznek a résztvevők, és milyen tényezők állnak a háttérben?

Amennyire nézem a videókat, látni azt lehet, hogy a résztvevők nagy része iszlám országokból érkezett bevándorló. Azt is lehet látni, hogy csatlakoztak hozzájuk viszonylag fiatal, nagyvárosi „őslakos” szimpatizánsok. Itt alapjáratban nem kell feltétlenül a háttérben álló tényezőket keresni. Ez a nyugati muszlim kisebbségek körében köz-indulat (nem mintha nem lennének fontos kivételek), nem kellett gerjeszteni, pontosabban a gerjesztés már a 2015-ös bevándorlási hullám előtt nagyrészt végbement, tipikusan vahhábi pénzből szponzorált hitszónokok és börtönbeli térítők végezték (itt nem valami előítélet beszél belőlem – a börtönbe került fiatal munkanélküliek radikalizálódása Franciaországban és Nagy-Britanniában már az ezredforduló előtt nyilvánosságra kerülő gond volt). A szimpatizánsokat pedig az 1960-as évek vége óta erős – és persze mutációkon átmenő – generálbaloldaliság sodorja, ehhez szintén nem kell új agitáció, bár gondolkodás sem.

Ha mégis mögöttes tényezőket keresnék, felhívnám a figyelmet az oroszok félreérthetetlen szerepére. Az Ukrajna elleni háborúban Oroszországot Irán fegyverzettel támogatja, s emiatt a Kreml már nem akarja, vagy nem tudja eljátszani azt az Izrael számára hasznos, sőt egzisztenciálisan fontos szerepet, hogy ő az, aki vissza tudja fogni Iránt Szíriában. Október 7. után Jeruzsálem egyértelműen kiállt Ukrajna mellett. Másfelől Oroszországnak legalább figyelemelterelésként és önfelmentés céljából kapóra jött a kiprovokált gázai ellentámadás. Az egyeztetés világosan látható: Lavrov külügyminiszter már másnap megbeszélést tartott Ahmed Abul Ghejttel, az Arab Liga főtitkárával. A mariupoli szülőosztály lebombázásáért felelős Putyin sietve kijelentette, hogy „a gázai kórház bombázása humanitárius katasztrófa”, és alig egy héttel a civilek, nő, gyermekek, csecsemők dél-izraeli lemészárlása után azt dörögte, hogy „teljesen elfogadhatatlan lenne”, ha civil áldozatok lennének „az arab–izraeli konfliktusban”. A nagy vihart kavaró, tűzszünetet követelő ENSZ-határozat ugyan arab (közelebbről jordániai) javaslatra született, de a története magán viseli az orosz „reflexív irányítás” módszer bélyegét. A világ médiájába – az oroszba meg pláne – csak az a hír jutott el, hogy a Közgyűlés elfogadta a határozatot a Hamász elítélése nélkül. Egy szót sem hallani arról, hogy a többség igennel szavazott a Hamászt elítélő kanadai módosító javaslatra, de nem kapta meg az elfogadáshoz szükséges kétharmadot, így nem került bele a határozat szövegébe. Az ily módon sterilizált arab határozati javaslat megszavazásakor a nyugati országok, így az uniós tagállamok és például Kanada maga, jellemzően tartózkodtak. Ebből annyi szűrődött le, hogy a Nyugat többsége nem ítélte el a Hamászt, de ha volt orosz dezinformációs művelet – aminthogy 2014 óta sokszor, bizonyítottan megtörtént –, ez lehetett a célja.

Ha az ideológiai forrásokat nézzük, egyfelől természetesen ott van az iszlámizmus és a vele összefonódó arab sérelmi nacionalizmus. Másfelől a progresszizmus és az Izrael-ellenesség/antiszemitizmus összefonódása sem új, hanem a hidegháború érett korszakának terméke. Az a képlet, hogy „a haladó világ támogatja a palesztin nép igazságos ügyét”, a hatvanas évek második felében jelent meg. Akkoriban a „haladó világ” a Varsói Szerződést, annak nyugati és déli szövetségeseit, függvényeit jelentette. A palesztin nép fogalma pedig – a mandátumi Palesztina egykori területén élő arabokra – korábban, értelem szerint nem létezett, és csak az Izrael megsemmisítésére tett újabb kísérlet kudarca után, még inkább Arafat hatalomra kerülésével (1969), a PFSZ belviszályainak lezárulásával vált a nemzetközi politikai diskurzus részévé. Történetesen akkortájt, amikor Nyugaton a progresszizmus újbaloldali irányba fordult. A helyzet lényegében változatlan maradt máig – természetesen nem vastörvényről van szó, de minél hevesebben baloldali valaki a nemzetközi politikában, annál nagyobb valószínűséggel Izrael-ellenes.

Mit kezdhet a nyugati világ – ahol a szólás- és véleményszabadság alapérték – ezekkel a szimpátiatüntetésekkel, amelyeken megjelenik a nyílt Izrael-ellenesség, olykor a leplezetlen antiszemitizmus, és időnként nyíltan éltetik a Hamaszt, amelyet ezek az országok hivatalosan terrorszervezeteként tartanak számon?

Mondom, mindez bármennyire utálatos vagy gyűlöletes dolog, nem újdonság. Az is régi vita, hogy mit lehet tenni ellene, és első lépésben nem szűkíteném le az Izrael-ellenességre, illetve az antiszemitizmusra. A szólásszabadság (véleményszabadság) a liberális berendezkedés egyik alappillére, de kérdés, hogy mi legyen az olyan véleményekkel és cselekményekkel, amelyek a liberális berendezkedést támadják. Egy lépéssel közelebb az antiszemitizmushoz: lehet-e, és érdemes-e büntetőjogilag tiltani a holokauszttagadást? Az egyik országban büntetik, a másikban nem. Nem ismerek ilyen felméréseket, de az a benyomásom, hogy a tiltástól ez a jelenség nem tűnt el, sőt a hívők szemében az áldozatiság többletét kapta. A nyugati nagyvárosokban zajló mostani sokezres tüntetések rémületesek, de nem tudom, hány emberre vannak térítő hatással. Pusztán a véleményéért és annak még oly hangos kimondásáért én nem büntetnék meg senkit. Ha ezzel az adott jogrendszerben bűncselekmény valósul meg, beleértve a terrorcselekményben való részvételt vagy arra való biztatást, akkor igen.

Hosszabb távon merre mozdulhat el Európa és Amerika az efféle tüntetések hatására?

Inkább nem jósolok. De gondolom, a tüntetések hatásánál még inkább kiszámíthatatlan a nemzetközi politikának és az egyes országok belpolitikájának az általános alakulása, és az legalább ennyire meghatároz minden fejleményt. Amit látok: az arab–izraeli viszony hosszú távon, tendenciában a rendeződés felé tart. Irántól viszont minden kitelik, és senki sem tudja, mi történik majd ott a következő tíz–húsz évben. A mostani Európával és Amerikával szemben egyre nagyobb súlya van a „globális Délnek”, ott viszont a holokauszt antiszemitizmust tabusító hatása – a sokat emlegetett „1945 utáni világrend” egyik eszmei alapköve – soha nem is érvényesült.