Az antiszemita uszítástól a hanukkai üdvözletig

Írta: Gadó János - Rovat: Politika

A (közelmúltig?) szélsőjobboldali párt elnöke, Vona Gábor hanukkai üdvözlelet küldött a magyar zsidóság reprezentánsainak, a Mazsihisz és az EMIH vezetőinek. A levelet egyelőre nem tette közzé saját médiafelületein (legalábbis ennek nincs nyoma) – minderről csak a címzettek reakcióiból értesülhettünk.

Fotó: MTI

Összes ellenmondásával együtt is hatalmas lépés ez egy olyan párt részéről, amely indulásakor – Európában alighanem utolsóként – következetes nemzeti szocialista programmal igyekezett megnyerni a választókat.

Zsidó-, cigány-, demokrácia-, EU- és nyugatellenes programjához ekkor logikusan találta meg partnerként Iránt, amely – új totalitárius rendszerként – minden elemében szembefordult a nyugattal, a rothadt nyugati demokrácia képviselőinek a zsidókat tartotta, és ennek megfelelően

nagy szenvedéllyel űzte a kortárs antiszemitizmus legszélsőségesebb formáját: a Holokauszt-tagadást.

Ez tökéletesen megfelelt a Jobbik nyugatellenes irányvonalának.

A Vona párt azonban későn futott. A régi vágású nemzeti szocializmus a mai Európában teljesen kiment a divatból (talán 1-2 balkáni országtól eltekintve). Az Európa- és nyugatellenesség a mai progresszív Európában inkább a (szélső)baloldali-iszlámista koalíció nyelvét használja: az iszlám nyugatellenes gyűlölködését a baloldal a polkorrekt kisebbségvédelem jelszavaival igyekszik támadhatatlanná tenni. Kisebbségellenesnek, rasszistának kiált ki mindenkit, aki az iszlám válságával, vagy az iszlám hátterű bevándorlókkal szemben próbál bírálatot megfogalmazni.

Ezzel a jelenséggel szemben sokszor éppen a nyugati új radikális jobboldal lép fel (ld. Franciaország, Belgium, Hollandia), amely nem érzi magára nézve kötelezőnek a bénító polkorrekt kánont. A mai Európa centrumában felcserélődtek a szerepek:

a nyugati demokráciát gyűlölő iszlámisták a (szélső)bal támogatására számíthatnak,

az új radikális jobboldal pedig – gyakran éppen a nyugati demokratikus értékekre hivatkozva – ádázul harcol ellenük.

A mai európai radikális jobboldal valahol ott tart, ahol a nyugati mainstream politika az ötvenes években: ebben a miliőben a zsidóság iránt hivatalból szívélyesek, az antiszemitizmus tabu, viszont a Holokauszt és az azért viselt felelősség nem téma. Utóbbit kompenzálandó, lelkesen támogatják Izraelt, mint a térségben egyedüli, nyugati alapelveken épülő nemzetállamot. (Nagyjából az Orbán-kormány politikája is ezeken az elveken nyugszik.)

Ezek a 21. századi nyugati pártok – amelyek gyakran épp a hagyományos nyugati értékek nevében bírálják az iszlámot –

természetesen hallani sem akartak a Jobbikról,

amelynek programja az övékkel pontosan szembement: antiszemita, iszlámpárti és demokráciaellenes volt.

A Jobbik így lehetetlen helyzetbe került: „természetes” szövetségesei nem vállaltak vele közösséget, iszlámbarátsága révén viszont a szélsőballal kerülhetett közös platformra.

Ezt a helyzetet sikerrel aknázta ki a Fidesz, amely a Jobbik szélsőséges voltára mutogatva (és a baloldalt lekommunistázva) magát tüntette fel az egyetlen józan középpártnak.

Ráadásul a Fidesz ellenségkép-gyártásban is megverte a Jobbikot: a 2015-ös nagy migrációs válságot hatékonyan tematizálta: az országban, pro vagy kontra, mindenki erről beszélt.

A Jobbiknak mindenképpen ideológiai átrendeződésre volt szüksége,

ők ezt nevezték néppártosodásnak. A párt logikusan indult el a modern nyugati szélsőjobb irányába. (Ahol szintén találhatunk egy-két, náci-szimpatizáns múltját maga mögött hagyó pártot.)

A pártelnök leépítette az agresszív külsőségeket: háttérbe szorította az egyenruhás osztagokat, amelyek egyértelműen a baljós 30-as éveket idézték. Gárdisták helyett ölebekkel kezdett fényképezkedni. (Ezek kockázatmentesek: nem szólnak vissza, ellentétben a sokkal nehezebben kezelhető emberekkel.) Háttérbe szorította a párt azon vezetőit, akik az új irányvonal dacára a nyilvánosság előtt is kifejezték ragaszkodásukat az addigi nemzeti szocialista vonalhoz. Elhatárolódott egyes jobbikosok nyíltan gyűlölködő gesztusaitól – mint legutóbb a hanukkai üdvözlet miatt köpködő vecsési tagszervezettől. (Mindez persze Vona pártjának hivatalos álláspontja, amivel a párt holdudvara nem korántsem biztos, hogy egyetért.)

Általában újrafogalmazta a párt egész – korábban ellenségkeresésre épülő – politikáját kisebbségekkel, Amerikával, az EU-val szemben, és egyértelmű ellenségesség helyett a viszony valamiféle nemzeti érdeken alapuló újradefiniálását helyezte kilátásba. Ez homályos volt, de legalább nem ellenségkereső.

A nagy átváltozás keretében ezek után a korábban főellenségnek deklarált zsidóknak is kellett valami újat mondani.

Vona Gábor érdekes úton indult el. Az antiszemita gőzből magához térő európai jobboldal korábban mindig úgy tett, mintha a zsidóüldözés a nácik (s néhány kollaboráns) bűne lett volna, amihez a nemzetnek – amely maga is a nácik áldozata volt – semmi köze. (Ld. a Szabadság téri emlékművet.) Azt hangsúlyozták, ami összeköt, s nemigen beszéltek arról, ami elválaszt.

Vona Gábor viszont akart erről beszélni. Történelemértelmezése szerint

„a keresztény magyarság és a zsidó magyarság” a 20. század során bolsevizmussal és nácizmussal sokat bántották egymást,

és a terhes múlt miatt ma is úgy néznek egymásra, mint amelyik titokban még mindig a másik elpusztítására tör.

Eljött az ideje – így Vona – hogy a bátrak, a saját táborukból rájuk zúduló szitkokat és vádakat felvállalva, kilépjenek a lövészárokból és szóba álljanak a másik féllel. Én ezt a lépést megtettem, vajon a másik táborból lesz-e valaki, aki hasonlóan bátorsággal elém áll majd? – tette fel a kérdést pártja 2015 évi kongresszusán.

Vona Gábor későbbi, Köves Slomónak írt viszontválaszában pártja korábbi szélsőséges antiszemitizmusát kamaszkori zabolátlanságnak nevezte, amelyen túlléptek.

Kétségkívül nagy lépés a zsidókat mindenért felelőssé tévő antiszemita hitvilágtól eltávolodni és azt mondani: a bajokért mind a ketten felelősek vagyunk.

Ugyanakkor világos, hogy a mai nyugati politikai kultúrában Vona történelemértelmezése elfogadhatatlan.

A mai nyugati közmegegyezés szerint a zsidóság ellen elkövetett 20. századi európai bűnök egyedülállóak, ezért az európai kultúrának van önvizsgálatra szüksége és ennek felelősségét a zsidóság állítólagos „bűneivel” kisebbíteni: képtelenség.

Vona Gábor és tanácsadói a politikai irányváltás után úgy érezték, hogy most már megpróbálkozhatnak egy komolyabb gesztussal a zsidóság felé. Ez volt a hanukkai üdvözlet – egyelőre csak magánlevélben.

Nem meglepő módon, a gesztust nem fogadta pozitív visszhang.

Kétségtelen dilemma viszont:

vajon értékeljük-e Vona Gábor útját, amit ő és pártja az antiszemita uszítástól a hanukkai üdvözletig megtett,

avagy azt hangsúlyozzuk, mekkora távolság választja el még attól, hogy a civilizált politikai párbeszéd részese legyen.

Köves Slomó a hanukkai üdvözletre írt válaszában az utóbbit választotta. Levelét azonban talán lehet úgy értelmezni, mint amely nem elzárkózik, hanem irányt mutat: aki a párbeszéd részese akar lenni, annak az útja erre s erre vezet.

Alighanem mi is ezt mondhatjuk: még tovább ezen az úton.

támogatás

Címkék:antiszemitizmus, fordulat, hanukkai üdvözlet, Irán, Jobbik, Köves Slomó, Vona Gábor, zsidóság