Az alija megítélése a halakha irodalmában

Köztudott, hogy nem nehéz szélsőségesen ellentétes né­zeteket felfedezni a modern kor különböző magyar ajkú zsidó szellemi irányzatai között. Mind a politikai cionizmus szellemi atyjának, mind a radikális vallásos anticionizmus megalapítóinak szülőföldje a történel­mi Magyarország. Nem meglepő tehát, hogy a pesti zsidó életben mindmáig gyakran hallani két szélsőséges véle­ményt, az egyik, hogy Izrael Állama a Sátán szolgája és az alija vallási véteknek számít, a másik pedig, hogy min­den zsidó kötelessége (vallási értelem­ben is) a hazatérés Izraelbe. Mindkét szélsőséges nézet, tartalma lényeges megváltoztatása nélkül, némileg mér­sékeltebb megfogalmazásban, kön­nyen alátámasztható a zsidó hagyo­mány forrásaiból vett példákkal.

Írásom ismeretterjesztő és nem tu­dományos jellegű, így remélem, bocsá­natos bűnnek számít, ha megelégszem néhány – gyakran egymást kizáró állás­pontot képviselő – forrás bemutatásával, s teszem ezt a teljesség igénye nél­kül, és a közérthetőség kedvéért a szokásosnál némileg szabadabban fordí­tom az idézett forrásokat, noha törek­szem arra, hogy ez tartalmukat ne csor­bítsa.

Az alapfogalmak

A némileg körülményes magyar nyel­vű meghatározás: zsidók bevándorlása Izrael Földjére (erec Jiszráél), héber megfelelője mindössze egy szó: alija (szó szerint: felmenetel). A kivándorlást Izraelből héberül jeridának (szó sze­rint: lemenetel) nevezik. A kifejezések eredete Mózes első könyvében van. Amikor a Tóra elmeséli Ábrahám törté­netének azt a részét, melyben a patriarcha visszatér Egyiptomból Izraelbe (1Móz 13,1) a következő kifejezést használja: „Ezután felment (vájáál) Áb­rám Egyiptomból.” Egy nemzedékkel később Izsák az éhség elől Egyiptomba akar menekülni, ám az Örökkévaló megjelenik előtte és így szól: „Ne menj le (téréd) Egyiptomba” (1Móz 26, 2).

A Tóra maga nem indokolja a fel- és a lemenetel kifejezések használatát, a talmudi irodalomban azonban találkozunk a szóhasználatra vonatkozó kérdéssel, amikor a Misna az alija kifejezést hasz­nálja: „Tíz olyanfajta család ment fel (álu) Izraelbe, amelynek származása jól ismert” (Kiddusin 4,1). A Gemara böl­csei csodálkozásuknak adnak hangot: „Miért fogalmaz úgy a misna, hogy fel­mentek Izraelbe, és nem úgy, hogy el­mentek oda? A válasz a következő: Mel­lesleg egy másik dolgot is a tudomá­sunkra kíván hozni (ti. a misna): Izrael magasabban fekszik a többi országnál.” (Kiddusin 69a). A „magasabban” szót a Talmud magyarázói többféleképpen ér­telmezték és bizonyos, hogy már a talmudi bölcsek sem geográfiai értelem­ben használták a kifejezést. A legkézen­fekvőbbnek az a magyarázat látszik, hogy mivel a Tóra valamennyi parancso­latát csak Izraelben lehet megtartani, ezért „Izrael területe megszenteltebb a többi ország területénél” (Kélim, 1,6), s így az odavándorlóknak szellemi érte­lemben kell magasabbra emelkedniük, mint bármely más országban.

Az alija parancsolata és a jerida tilalma a halakha irodalmában

Szinte teljes az egyetértés a Szentírás és a posztbiblikus korszak vallásos zsi­dó gondolkodói között: az ideális hely­zet az, amikor a zsidó nép egésze Izra­elben él. Ennek az értékítéletnek azon­ban kevés közvetlen normatív követ­kezménye volt a zsidó történelem el­múlt két évezrede alatt, már csak azért is, mert a valós történelmi körülmények nem tették lehetővé a zsidók tömeges Izraelbe vándorlását. Ez a helyzet Izrael Állam megalapítása után némileg meg­változott. Többek között a mostoha tör­ténelmi viszonyok tudomásulvétele mi­att, kevés olyan halakhikus tekintélyt ta­lálunk, aki a XIX. század vége előtt min­den zsidó számára kötelező érvényű és azonnal teljesítendő parancsolatnak nyilvánította volna az aliját.

A halakhában két alapvető parancso­lat kapcsolódik Izrael területéhez, mint a zsidó nép lakhelyéhez. Az egyik ma­gának a letelepedésnek a parancsolata: micvát jisuv erec Jiszráél. A másik tár­gya az Izraelben élő zsidóság, s megtilt­ja az ország elhagyását, azaz a jeridát. Jelen írás csak a letelepedés parancso­latának lehetséges értelmezéseivel fog­lalkozik.

A halakha szempontjából számos olyan parancsolat van, amelynek érvé­nye megszűnt, vagy megváltozott a Szentély pusztulása és a szétszóratás után. Ebből a szempontból a micvát ji­suv erec Jiszráél a következő fő hala­khikus kategóriákba tartozhat:

a) Tekinthetjük olyan parancsolatnak, amelynek kötelező jellege a Szentély pusztulása után sem változott, és to­vábbra is minden zsidó köteles alijázni.

b) Számíthat olyan cselekedetnek, amely elvesztette ugyan kötelező érvé­nyét, de változatlanul szabad végrehaj­tani, s ha már valaki megteszi, akkor ez bizonyosan dicséretes, és vallási szem­pontból pozitívan értékelendő cseleke­detnek számít, ám ezzel együtt nem kö­teles mindent megtenni azért, hogy al­kalma nyíljon az Izraelbe vándorlásra.

c) Számíthat olyan cselekedetnek, amely csak a messiási korszakban válik újra kötelező jellegűvé (hilkheta limesicha), addig azonban tilalomba ütközik, és „a vég sürgetésének” számít.

A továbbiakban, néhány forrás be­mutatásának segítségével, sorra ve­szem e kategóriákat három különböző korszakban.

1. Az alija mint kötelesség

1.1 Ókori rabbinikus forrás

Az egyik leggyakrabban idézett midrás a következőket meséli el: R. Juda ben Betéra, R. Matjá ben Cheres… és R. Jonátán külföldre indultak. Amikor átlépték a határt visszaemlékeztek Iz­raelre, elhomályosult a szemük és könnyezni kezdtek, megtépték ruhájukat, és a következő részt idézték az írás­ból: „Foglaljátok el és telepedjetek le ott” (5 Móz 11,31). Visszatértek és azt mondták: „A letelepedés Izraelben (jesivát erec Jiszráél) felér a Tóra minden parancsolatával” (Szifri, Reé). Ebből a korai rabbinikus forrásból úgy látszik, hogy a talmudi bölcsek egy része sze­rint nemcsak hogy nem változott a micvát jisuv erec Jiszráél érvénye a Szent­ély pusztulása után, és e parancsolat továbbra is kiemelkedő fontosságú ma­radt. A. H. Goldberg2 ma­gyarázata szerint3, mivel a történet a Bár Kohba felkelés után játszódik, mikor is maga a Tóra-ta­nulás is tilalom alá esett, erre vonatkozik a midrás következtetése is: még akkor is Izraelben kell maradni, ha máshol ked­vezőbb feltételek mellett lehetne Tórát tanulni.

1.2 Középkori források

A korai középkorban történtek az első kísérle­tek a Tóra parancsolatai­nak, melyeknek általáno­san elfogadott száma 613, szisztematikus kate­gorizálására és felsorolá­sára. A kérdés, hogy a micvát jisuv erec Jiszráél bekerüljön-e a parancso­latok lajstromába, aktuá­lissá vált.

Maimonidész4, mielőtt belefogott volna nagyszabású halakhikus összefoglaló műve, a Misné Tóra megírásába, mintegy bevezetőként összeállította a 613 parancsolatot fel­soroló Széfer háMicvotot és nem sorol­ta a micvát jisuv erec Jiszráélt a Tóra parancsolatai közé. Nahmanidész5 az e könyvhöz írt kommentárjában a követ­kező megjegyzést teszi az „Azok a pa­rancsolatok, amelyeket a rabbi (ti. Mai­monidész) elfelejtett felsorolni” kezde­tű részben:

„A negyedik parancsolat annak az or­szágnak az elfoglalása, amelyet Isten, áldassék és dicsértessék, ősatyáink­nak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákob­nak adott, hogy ne hagyjuk más népek martalékául és ne hagyjuk pusztasággá válni, és ezt a következőképpen mond­ta meg: Foglaljátok el az országot és lakjatok benne, mert nektek adtam az országot, hogy a ti birtokotokban le­gyen (4Móz, 33, 53).”

Nahmanidész a Tórához írt magyará­zatában az írás előbb idézett versét ha­sonló szellemben magyarázza: „Véle­ményem szerint ez egy olyan parancso­lat, amelyet minden zsidónak meg kell tennie (micvát ászé), és amelyben meg­parancsolja (ti. az Örökkévaló), hogy telepedjenek le azon a földön és foglal­ják el, mert nekik adta azt.”

Nahmanidész szerint tehát micvát ji­suv erec Jiszráél egyike a Tóra olyan parancsolatainak, amelyek minden zsi­dót köteleznek, s melynek érvényét a Szentély lerombolása nem befolyásol­ta.6

1.3 Modern források

A vallásos cionizmus irányzatához tartozó, vagy az Izrael Államban letele­pedett, de nem cionista rabbik között számosán vannak, akik úgy véleked­nek, hogy mivel létrejöttek a visszaté­rés fizikai feltételei Izrael Földjére, ezért ez a parancsolat újra teljes ér­vénnyel kötelez minden zsidót. Izrael Állam megalapítása után gyakorlatilag ez a nézet vált az Izraeli Főrabbinátus hivatalos álláspontjává. Rabbi Ovádjá Joszef7 egy rendkívüli alapossággal megírt responzumában végigelemzi az összes jelentős álláspontot a micvát ji­suv erec Jiszráél megítélésével kapcso­latban, és ezt a következtetést vonja le:

„Egyértelmű kötelessége mindenki­nek, különösen ebben a korszakban (ti. az állam megalapítása után), aki fé­li az Örökkévaló szavát és parancsola­tait, hogy alijázzon Izraelbe.”8

2. Az alija mint lehetőség

E kategória pontosabb meghatározá­sának érdekében összehasonlíthatjuk az alija halakhikus megítélését egy olyan parancsolattal, amely egyértel­műen kötelező minden helyzetben. Ha egy zsidó (férfi és nő egyaránt) egy adott étkezés alatt elfogyaszt bizonyos mennyiségű kenyeret, akkor köteles az étkezés végeztével elmondani az Aszta­li Áldást. Ez a kötelezettség a fogyasz­tott kenyér mennyiségén kívül nem függ semmilyen más körülménytől, és abban a pillanatban, hogy a kívánt fel­tétel teljesül, az áldás automatikusan kötelezővé válik. A most bemutatásra kerülő vélemények szerint más a hely­zet az alijával. Ha valakinek megadatik a lehetőség az Izraelbe vándorlásra, és valóban megteszi, akkor micvát telje­sít. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden áron törekednie kell e lehető­ség megteremtésére.

2.1 Ókori rabbinikus források

A Misná Ketubot traktátusának 13. fejezetének 11. misnájában a követke­zőket olvashatjuk: „Mindenki kénysze­ríthet (hákol máálin) az Izraelbe ván­dorlásra, de senki sem kényszeríthet az ország elhagyására.” Rási9 magyaráza­ta: „A ház ura egész háza népét kény­szerítheti, hogy felmenjenek és letele­pedjenek vele Jeruzsálemben.”

A Gemara úgy magyarázza e misnát, hogy a férjnek és a feleségnek egyaránt jogában áll kényszeríteni a házastársát, hogy alijázzon vele. Mivel a misna je­len időben fogalmaz, ezt a forrást úgy is értelmezhetnénk, mint az alija paran­csolata nagy fontosságának és kötelező érvényének bizonyítékát. Ha ezt a ma­gyarázatot fogadnánk el, akkor úgy kel­lene fordítani e forrást, hogy „mindenki kényszerít az Izraelbe vándorlásra”. A Misna nyelvezetében azonban egyálta­lán nem kirívó a jelen idő és az általá­nos érvény együttes használata a lehe­tőség kifejezésére.10 A Gemara és Rási egyaránt lehetőségként értelmezik a misna szövegét. Valószínűbbnek tűnik az idézett forrás alapján, hogy e misná szerint ha már valaki alijázik, akkor va­lóban micvát teljesít, de ebből ugyan­akkor nem következik az is, hogy min­denki, akinek módjában áll, hogy alijázzon, az valóban köteles kihasználni ezt a lehetőséget. A mondottakból kiin­dulva még kevésbé tartom indokoltnak azt a következtetést e misna alapján, hogy létezne bármiféle kötelesség, mely szerint törekedni kellene olyan helyzetre, amelyben az alija valós lehe­tőséggé válik.

Középkori források

Maimonidész már említett viszonya micvát jisuv erec Jiszráélhez össze­tett.11 Mint mondottuk, a Tóra 613 pa­rancsolatát felsoroló Széfer haMicvotban nem találjuk meg az Izrael Földjén való letelepedés kötelezettségét, ugyanakkor azonban a Széfer zmánimban a következőket írja:

„Aki zsidó számára vesz házat nem zsidótól (Izraelben) annak szabad szombaton azt mondania a nem zsidó­nak, hogy írja meg a szerződést, annak ellenére, hogy bölcseink (általánosság­ban) megtiltották a szombaton adott utasítást a nem zsidóknak, de Izrael betelepítése miatt (misum jisuv erec Jiszráél) erre az esetre nem vonatkoztatták a tilalmat.” (Hilkhot Sábát, 6,11)

Érdemes megjegyezni, hogy Maimo­nidész általánosságban használja az Izrael betelepítése kifejezést, és nem egyértelműen parancsolatként beszél róla (azaz nem micvát jisuv erec Jiszráélt ír). Bár pusztán a micva szó elha­gyásából nem lehet messzemenő kö­vetkeztetést levonni, de mivel Maimo­nidész a Misné Tóra más helyein sem említi, hogy határozott parancsolat lenne az alija, ezért nem látszik indo­koltnak, hogy ezt tekintsük a vélemé­nyének.

Maimonidésznél egyértelműbben so­rolható e kategóriába a Rásbám12, aki a Gemárá szavaihoz „Nem szabad el­hagyni Izraelt” (Bábá Bátrá 91a) ezt a magyarázatot fűzi: „Mivel ezáltal megvonja magától a (csak Izraelben érvé­nyes) parancsolatok megtartásának a lehetőségét.” Szavai egyértelműen azt tűnnek bizonyítani, hogy bár a micvát jisuv erec Jiszráél önmagában véve nem számít a Tóra parancsolatának, a letelepedés Izraelben csak szükséges előkészítő lépés (hekkser micvá), amely nélkül nem lehet megtartani a Tóra valamennyi parancsolatát, hiszen azoknak jelentős része csak Izraelben teljesíthető.

Rábbénu Hájim13, akit a Ketubbot traktátus (110b) egyik kommentárjá­ban idéznek, még félreérthetetlenebbül fogalmaz: „Rabbénu Hájim szokta volt mondani, hogy ebben a korszakban (ti. a Szentély pusztulása után) nem számít micvának Izraelben élni, mert van néhány olyan csak Izraelben érvényes parancsolat … amelyet nem tudunk megtartani…”

Ebből a forrásból nem következik az, hogy Rabbénu Hájim úgy gondolja, hogy egyáltalán nem létezik micvát ji­suv erec Jiszráél, s még kevésbé lehet azt a következtetést levonni, miszerint tilos volna alijázni. Az azonban nehe­zen vitatható, hogy a letelepedést Izra­elben nem önálló, hanem csak más pa­rancsolatok kontextusában érvényes előírásnak tartja, amely a Szentély pusztulása után nem bír kötelező ér­vénnyel.

Források Izrael Állam megalapítása után

Rabbi Moshe Feinstein14 Rabbénu Hájimot idézve azzal érvel15, hogy ha micvát jisuv erec Jiszráél ugyanabba a kategóriába tartozna, mint például az Asztali Áldás parancsolata, akkor min­denki kihágást követne el, aki nem Iz­raelben él, ezt pedig még az Izraelben való letelepedés olyan szélsőséges szorgalmazói sem állítják, mint Nahmanidész. így tehát, bár nincs olyan paran­csolat, mely mindenkit, akinek csak módja van rá, az azonnali alijára kötelezne, viszont aki már Izraelbe költö­zött és teljesíti az ott megtartandó pa­rancsolatokat, az valóban micvát telje­sít. Ráv Soloveitchik16 más és kevésbé általános érvényű indokot hozott fel az Izraelen kívül élés igazolására, szerinte a külföldi nagy hatású tanítóknak, akik felelősek az ott élő közösségekért, ele­gendő halakhikus indoklásuk van arra, hogy ne teljesítsék a micvát jisuv erec Jiszráél parancsát.17

3. Az alija mint tilalom

Mielőtt részletesebben megtárgyalnánk azokat a forrásokat, amelyek sze­rint létezik olyan tilalom, hogy a zsidók Izraelbe vándoroljanak, ismétel­ten le kell szögeznünk, hogy ez a tilalom csak a Szentély pusztulása utáni és a Messiás eljövetele előtti időszakban létezik. Olyan forrást, amely sze­rint az ideális – tehát a Megváltás utáni – helyzet nem az, hogy a zsidóság Izrael földjén él, nem is­merek.

3.1 Ókori rabbinikus források

A Babilóniai Talmudban az általam idézett helyen kívül még kétszer18 fordul elő a következő történet: „Rabbi Zerá igyekezett elkerülni Ráv Jehudát, mert Izrael Földjére akart vándorolni. Ráv Jehuda pedig azt mondta: Minden­ki, aki Babilóniából megy fel Izraelbe, megszeg egy tevőleges parancsolatot, ahogy írva van: Ezek is Babilóniába ke­rülnek, és ott fognak maradni, amíg számon nem kérem őket, mondta az Örökkévaló (Jeremiás, 27,22)”. (Ketub­bot 110b-111a). A történet folytatásá­ból kiderül, hogy az alijával kapcsola­tos véleménykülönbség forrása az, hogy Rabbi Zerá és Ráv Jehuda más­ként magyarázzák a Szentírás egyes verseit. Ugyanakkor a Talmud beszá­mol arról, hogy Ráv Jehuda egyértelmű­nek tűnő tilalma ellenére számos babi­lóniai bölcs, akik nem voltak kisebb jelentőségűek nála (pl. Hillél és Ráv Chijá). Babilóniából vándoroltak Izrael­be.19 A Talmud egyes magyarázói sze­rint a tilalom csak arra az esetre vonat­kozik, ha valaki nem kifejezetten abból a célból megy Izraelbe, hogy megtartsa az oda vonatkozó parancsokat, és mi­vel Ráv Jehuda Izraelbe vándorló kor­társainak ez volt a célja, rájuk nem vo­natkozott a tilalom.

A Talmud, miközben a Ráv Jehuda és Rabbi Zerá nézetei közötti különbsé­geket tárgyalja, a következőket idézi Ráv Chánina nevében: „Melyik az a há­rom eskü? Az első: Ne alijázzon Izrael falként, a második, hogy megeskette a Szent, áldott legyen, Izraelt, hogy ne lá­zadozzon a népek uralma ellen, és a harmadik, hogy megeskette a Szent, ál­dott legyen, a bálványimádókat, hogy ne gyötörjék Izraelt túlzottan.” (Ketubbot 111a). Ez a forrás a „három eskü” néven vált közismertté. Rabbi Zerá ér­telmezése szerint csak a tömeges alija esik tilalom alá, Ráv Jehuda szerint vi­szont a tiltás érvénye kiterjed az egyé­nekre is.

Középkori források

Rabbi Jichák de Leon20 Megillát Esz­ter címmel írt kommentárt Maimonidész Széfer ha Micvotjához, mintegy válaszul Nahmanidész már idézett ma­gyarázatára, a következőket írja: „Véle­ményem szerint annak, hogy a Rabbi (ti. Maimonidész) nem vette fel a paran­csolatok közé az ország elfoglalását és a micvát jisuv erec Jiszráélt, az az oka, hogy e parancsolat csak Mózes, Jósua és Dávid korában volt érvényes, azaz csak a Galut kezdete előtt. Azonban miután szétszórattunk földünkről, a pa­rancsolat a Messiás eljöveteléig érvé­nyét vesztette. Sőt, azt a parancsot kaptuk (Ketubbot 111a), hogy ne lázad­junk fel a népek ellen, és ne menjünk erőnek erejével visszahódítani Izraelt (…) és ne vándoroljunk Izraelbe fal­ként…”

A Megillát Eszter szerzője szerint nemcsak arról van szó, hogy a Messiás eljövetele előtt nincs érvényben a mic­vát jisuv erec Jiszráél, hanem az egyé­ni és a közösségi alija egyaránt határo­zott tilalom alá esik.

3.3 Modern források

A haszidizmus bölcseinek jelentős része21, már az állam megalapítása előtt, a cionizmus megjelenésével egy időben hangot adott heves tiltakozásá­nak. A cionistákkal polemizáló haszid rabbik írásaiban számtalan tilalmat ta­lálhatunk22 az egyéni és a közösségi alijára. Ezek – az elsősorban, de nem kizárólag a történelmi Magyarországról származó – haszid bölcsek soha nem látott normatív jelentőséget tulajdoní­tottak a „három eskünek”. E forrás a modern korig főleg teológiai jelentő­séggel bírt, és noha jelen volt a zsidó köztudatban, távol volt attól, hogy álta­lánosságban halakhaként kezeljék23. Érdekes megjegyezni, hogy a messiási korszak egyetlen rendszeres halakhikus tárgyalásában (Hilkhoth Melákhim 11-12. fejezet) Maimonidész nem is említi a „három esküt”. Ezt a problémát a Szatmári Rebbe úgy oldja meg, hogy szerinte ez a tilalom oly magától értető­dő volt Maimonidész számára, hogy szükségtelennek találta írásba foglalá­sát24. Fontos ugyanakkor leszögezni, hogy az alija szigorú tilalma a legszélső­ségesebbek szemében sem abból kö­vetkezik, hogy erec Jiszráél veszített volna fontosságából, hanem éppen el­lenkezőleg, sehol nincs még egy olyan hely, amely akkora jelentőséggel bírna, mint a Szentföld, és éppen emiatt az ott elkövetett vétségek sokkal nagyobb súllyal esnek latba és a messiási kor­szak előtt emiatt tilos oda vándorol­ni25. A vallásos cionisták és a vallásos anticionisták közötti vita lényegi kérdé­se tehát nem az Izrael Földjéhez vagy az alijához, hanem a megváltás folya­matához való viszony megítélése.

Utószó

A halakha törvényei szerint élő zsidó gyakran kerülhet olyan helyzetbe, hogy egy kérdésre több lehetséges, de ugyanakkor egymásnak ellentmondó választ talál, noha valamennyi válasz a halakha törvényein alapul. Az alija megítéléséről is megoszlanak a véle­mények, és bármelyik választ fogadjuk is el, óvakodni kell attól, hogy abszolút érvényűnek vagy kizárólagosan igaznak tekintsük. Állandóan szem előtt kell tar­tani, hogy a halakha kétségbevonhatatlanul nagy tudású és tekintélyes bölcsei ugyanazon zsidóság forrásai alapján, különbözőképpen döntöttek. Távol lé­gyen tőlem, hogy megpróbáljam azt a látszatot kelteni, mintha én kívánnám sugallni a döntő szót a vitában, vagy akár csak úgy vélném, hogy az egymást kizáró nézetek között egyértelműen dönteni lehet. Napjaink valóságához azonban hozzátartozik, hogy miközben az aliját vallási véteknek tekintő zsidók száma egyre fogy (bár egyáltalán nem jelentéktelen), addig a cionizmushoz való viszonyától függetlenül a halakha szerint élő zsidóság többsége szerint a micvát jisuv erec Jiszráél érvényes pa­rancsolat, ha nem is abban az értelem­ben, hogy a világ minden pontján élő zsidók kötelesek azonnal alijázni, de legalábbis abban a mérsékeltebb for­mában, hogy aki Izraelbe vándorol és ott megtartja a parancsolatokat, az fel­tétlenül micvát teljesít.

Jegyzetek

Az ennek a szemléletnek megfelelő forrá­sok egyoldalú, kritikátlan ám gazdag gyűjteményét lásd: Jichák Goldberg, Alijá uklitá bimkorot háJáhádut, Mofet, 1990.

Kortárs izraeli rabbi.

Uo., 21. o.

Rabbi Mose ben Maimon (Rámbám), 1138- 1204.

Rabbi Mose ben Náhmán (Rámbán), meg­halt 1270-ben.

Maimonidész és Nachmanidész szemléleté­nek összehasonlításáról lásd: M. Nehorai, Erec Jiszráél bátorátám sel háRámbám veháRámbán, In: M. Haliamis, A.. Ravitzki (szerk.), Erec Jiszráél báhágut hájehudit bijmé hábénájim, Jerusálájim, 1991,123-138. o.

Izrael Állam volt szfárádi főrabbija, a nem askenázi zsidóság legnagyobb élő halak hikus szaktekintélye.

In: Hovát háálijá láerec Jiszráél, Jerusálájim, 1972, 16.o. A responzum rendkívül részletes és bonyolult halakhikus szaknyelven íródott, de egy rövidített és közérthetően megfogal­mazott angol nyelvű összefoglalása megta­lálható: J.D. Bleich, Contemporary Halakhic Problems, Ktav, New York, 1977, Vol. 1. 5-8. o.

Rabbi Slomo Jicháki, meghalt 1105-ben.

Lásd pl. Pea, 2,3, Hulin 1,1, Gitin 8,1.

Lásd pl. Jichák Tverszki: HáRámbám veerec Jiszráél, In: Tarbut vehevra betoldot Jiszráél, Jerusáláim, 1989, 353-381. o.

R. Smuel ben Meir, Meghalt 1171-ben.

Rabbi Hájim ben Hánánél háKohen, élt a 12. sz. 2. felében.

A kortárs amerikai modern ortodoxia né­hány éve elhunyt első számú halakhikus tekintélye.

Igrot Mose, Evén HaEzer, 1, 102.

Az amerikai cionista ortodoxia nemrégi­ben elhunyt vezetője.

C. Schachter, Nefes háráv, Jerusálájim, 1994, 98. o.

Sábbát 41a, Berákhot 24b.

Peszáhim 66a, Szuka 20a.

Élt a 15. században.

Ugyanakkor hiba lenne azt hinni, hogy a haszidizmus egésze alija vagy cionizmus el­lenes lenne. Erről lásd: J. Álfászi, Háhászidut vesivát Cion, Szifriját Mááriv, 1986.

Lásd pl. J. M. Teitelbaum, Vájoél Mose, Je­rusálájim, 1968.

A három eskü a zsidó szellemi életben be­töltött szerepéről lásd: A. Ravitzki, Hákéc hámegulé umdinát hájehudim, Tel Aviv, 1993, 277-305. o.

A magától értetődőre való hivatkozás a vallásos cionista körök számára sem idegen, nekik ugyanis az jelentett problémát, hogy mint mondottuk – Maimonidész nem vette fel a micvát jisuv erec Jiszráélt a 613 parancsolat közé. Pk e módszert ebben az esetben alkal­mazták, mondván, hogy nincs szükség külön kiemelni olyan parancsolatokat, amelyek úgyis világosak mindenki számára. Lásd: S. Go- ren, Torát hámoádim, Tel Aviv, 1964, 36-38. o.

A szélsőséges anticionista irányzatról lásd A. Ravitzki, i. m. 60-110. o.

*Köszönettel tartozom Szalai Annának és Túurán Tamásnak nyelvi, illetve tartalmi szempontból tett javaslataikért.