Auschwitz
Egyszer drukkoltam a halálnak,
mikor dekakönnyű Apánkat megvette
flekktífusz. Mert mint színigszórt homokóra,
az idő most ha lenne se volna,
bár a harangkongás szerint
ebédre mennek, akik csak mernek
míg a fölállt kéve büszke népét
élet s halál közé tározza be
ez a mégsosemelőállt táj,
magasbaemelt, de üres szédertál,
s lévénhogy nem ordít föl Isten,
mint régente, kegyelt korokban,
edd a pocokölő piros magot, fiam,
dőlj talpfának iparvágány alá,
elműtött karral tetvészd a fejed,
s gondold, hogy fönn a teuton Tejúton,
ott se elég árjapapír a négy evangélium,
s nincs csak e Idfiílt, mentességmentes,
a bűn érdeméből már káinbélyeges,
számozott ábelbőr,
kik megölettünk meghalatlanul,
nekünk nem jár semmi,
se az abáltszívü őr stopperének szöcskecombmutatója,
se ezüstkürt jelzette, omlós világvég,
vagy más szexi, bölcsebb kezesség: nyema,
se magunkat nem hívhatjuk tanukul,
mert hol egy marék gombostű százezer ember,
úgy chaplin-botlik a túlélő
a krematóriumok közt,
mint jóllakott ínyenc a svédasztaloknál,
de mi mindent kibírunk,
kedves Dél-Amerikában élő tábordoktorunk,
homloküregeinkből csontokon át,
a sűrű fehér gennyet szíjják
délután meg a bánatukkal,
vodkaszagú tolmáccsal és kamerával jönnek
de mi mindent kibírunk, mert csak ez igaz,
oly erős a lánc, mint a leggyöngébb szeme,
1944 a Létezés Éve,
december.
Címkék:1992-12