Árulók – áldozatok – áldottak. Van-e bűn a „szürke övezetben”?

Részlet a szerző “Számonkérés a holokausztért. Tettesek, áldozatok, bírák” (Múlt és Jövő, 2022) c. könyvében “Árulók – áldozatok – áldottak. Van-e bűn a “szürke övezetben”? címmel közzétett tanulmányából.

8.

A nácik alól felszabadult országokban a kollaboránsokkal szemben indított perekben az elkövetett „gonoszt” torolták meg. A kanti retributiv büntetéssel a megsértett erkölcsi rendet, a megbomlott erkölcsi egyensúlyt állították helyre: mert ha elmarad a megérdemelt büntetés, „elvész az igazság, és ezzel az emberi élet értéke a Földön.”[1] A büntetést azonban pragmatikus-taktikai megfontolások is motiválták: először is, elejét venni a népirtó ideológia tovább- illetve újjáéledésének: a meggyőződéses náciktól meg kellett tisztítani a közéletet, el kellett távolítani őket a vezető pozíciókból, hogy ne terjeszthessék a mérget Az új rend legitimitását a náci múlttal való szakítás adta[2], ezért tehát le kellett leszámolni azokkal is, akik puszta megalkuvásból működtek együtt a megszállókkal. És a perek sok helyütt az uralomra jutott réteg hatalmának megszilárdítását is szolgálták a politikai ellenlábasokkal szemben, akik gyakorta tagjai voltak az ellenállási mozgalomnak, és most részt követeltek maguknak nemzetük jövőjének alakításában.  A lengyel Zsidó Harci Szervezet (ŻOB) a zsidó kollaboránsok felelősségre vonását azzal hirdette meg, hogy “ a világ minden táján, ahová elért a hitleri járvány és megölte a lelkét azoknak, akik képtelenek voltak a kísértésnek ellenállni, erkölcsi megtisztításra került sor, […..] és különbíróságokat hoztak létre, hogy ítélkezzenek a hitleri hatalommal kollaborálók felett. Egy önmagát becsülő nép nem hunyhat szemet efelett, és bűnt követnénk el a jövő zsidó nemzedékeivel szemben, ha meghamisítanánk a történelmi igazságot és fátylat borítanánk rá. […..] Nem leszünk kevesebbek a világ szemében, ha megbélyegezzük és elítéljük saját táborunk köpönyegforgatóit és árulóit.”[3]  A felhívás a Lengyel Zsidók Központi Bizottsága által felállított társadalmi bíróság eljárását sürgette a kollaboránsokkal szemben, de a “tábor megtisztítása” a vétkezőktől mindenütt megjelent igényként, és nem feltétlenül zsidó “belső ügyként.” Wiesenthal például azért sürgette a bécsi zsidó tanács funkcionáriusainak eltávolítását, mert úgy vélte: az antiszemita Ausztriában veszélyeztetheti a náci tettesek felelősségre vonását, ha még hivatalban maradt zsidó vezetőről kiderül, hogy kollaborált az elkövetőkkel.[4] Noha nem egészen erre gondolt[5], Wiesenthal aggodalma igazolódott: Josef Löwenherz, a tanács egykori elnöke New Yorkból eskü alatt tett írásos nyilatkozatban tanúskodott a bécsi Gestapo zsidóügyi részlegének vezetője, Johann Rixinger mellett. (Hozzá hasonlóan a tanács tisztségviselői és alkalmazottai közül többen tettek mentő vallomást a náci vádlottak mellett.)[6] “Cserébe” a tárgyaláson Rixinger azt vallotta, hogy Löwenherz nem dönthetett arról, hogy “kit hova hova küldjenek”, vagyis nem ő válogatta ki azokat, akiket a haláltáborokba hurcoltak.[7] Magyarországon a Berend Béla főrabbi, a Zsidó Tanács tagja ellen folyt bűnügyben a deportálást irányító Endre László államtitkár és Ferenczy László csendőr alezredes a népügyészség előtt tett vallomásukban egyaránt cáfolták, hogy Berend kollaboráns lett volna.[8] A fellebbezési eljárásban nyomozati vallomásukat ismertették, mert “a tárgyaláson személyesen kihallgathatók nem voltak”- addigra ugyanis felakasztották mindkettőt. Ferenczy a saját perében viszont Berendet akarta beidéztetni, erre azonban ügyvédje valamilyen okból nem tett indítványt.[9]

Azt már nem fogjuk megtudni, hogy mire ment volna Ferenczy Berend vallomásával, azt viszont igen, hogy Kurt Becher Obesrsturmbannführer, Eichmann közvetlen munkatársa feltehetően tárgyalópartnere, Kasztner Rezső[10] vallomásának köszönhette, hogy elkerülte a bitót. Bechert a háború után kihallgatták az amerikaiak, de vádat nem emeltek ellene, utóbb pedig az igazoló eljárásban a német bíróság is tisztázta. Sikeres vállalkozóként tetemes vagyonra tett szert, egyebek közt részesedést szerzett a Monimpex nevű korlátolt felelősségű társaságban- ez a cég bonyolította egyes agrártermékek, szeszes italok és dohánytermékek kereskedelmét Nyugat- Németország és a Magyar Népköztársaság között- ezért néhányszor még megfordult bűntettei színhelyén. Nyolcvanhat évesen multimilliomosként halt meg. Van olyan vélemény, hogy Kasztnernek viszont éppen ez a vallomás pecsételte meg sorsát. A nevében indított rágalmazási perben az izraeli Legfelsőbb Bíróság tisztázta ugyan a kollaboráció vádja alól, de Kasztner ezt már nem élte meg: fegyveres merénylet végzett vele.[11] Kasztner ügye formailag átlagos, sőt a tétet tekintve bagatell rágalmazási per volt: a vádat Kasztner helyett – mert köztisztviselő volt, a Kereskedelmi és Ipari Minisztérium szóvivője- az ügyészség képviselte. Csak az első fokon ítélkező Halevi bíró ítélete transzformálta a vádlót vádlottá- természetesen csak erkölcsileg- mikor a rágalmazó felmentését azzal indokolta, hogy “Kasztnet eladta lelkét a Sátánnak.”[12]

A kollaboránsok ellen az 1950-ben hozott a nácik és a nácikkal együttműködők megbüntetéséről szóló törvény alapján ítélkeztek az izraeli bíróságok. Ez is külön törvény volt és visszaható hatállyal rendelte büntetni a népirtás tetteseit és segédeiket, ahogy azt a német megszállás vagy a csatlós kormányok alól felszabadított európai országok tették a háború után. A németek és az osztrákok – talán, mert ők önmagukat szállták meg- más utat jártak: szigorúan tartották magukat a visszaható hatály tilalmához és az elkövetéskor hatályos, a 19. századra visszanyúló büntető törvénykönyveik alapján ítélkeztek. Izrael számára ez természetesen nem volt opció, a külön törvényre már csak azért is szükség volt, hogy bíróságai felhatalmazást kapjanak az eljárásra. A palesztin területre, majd Izrael államba áramló zsidók közül többen felismerték az ugyancsak újonnan jöttek között a gettó-vagy lágerbeli bántalmazóikat vagy azokat a zsidó funkcionáriusokat, akiket szeretteik és sorsosaik haláláért okoltak. Az egykori áldozatok nem ritkán maguk vettek elégtételt sérelmeiken, a beszámolók incidensek tucatjairól szóltak, volt, akit meggyilkoltak.[13] Azok, akik az önbíráskodás helyett a törvényes utat választották, volna, csalódtak: az 1950. évi törvény megszületése előtt a rendőrségen azzal utasították el panaszukat, hogy izraeli hatóságok az állam területén kívül elkövetett bűntettek miatt nem járhatnak el.[14]

Az önbíráskodást, az erőszakot megelőzni, feltartóztatni és továbbgyűrűzésének gátat vetni csak egy volt törvény elfogadásának motívumai közül. Ahogy a németektől és csatlósaiktól visszahódított országokban, úgy Izraelben sem volt kétséges, hogy a felborult morális rendet, a megbomlott egyensúlyt helyre kell állítani: a rosszat rosszal kell megbosszulni, a kollaboránsokat meg kell büntetni. A felszabadult Európában az aléltságból ébredező zsidóság intézményei újjászervezésébe fogott, és az állami- akárcsak a becsületbíróságok előtt, kollaboráció vádjára indult perekben politikai ütközetek is zajlottak: nemcsak egyes funkcionáriusok konkrét intézkedéseiről, hanem a vezető zsidó testületek háború előtti politikája felett mondtak ítéletet. Ausztriában a cionisták a kommunistákkal rivalizáltak, Magyarországon a cionista néptörvényszék a Zsidó Tanács megalkuvó és a korábbi hitközségi elöljáróság asszimilációt erőltető stratégiáját ítélte el. De a katasztrófa legfőbb okát abban látta, hogy az előző évtizedek zsidó vezetői “a zsidó tömegeket nem vonták be alkotmányuk sáncai közé.” Mert a vezetők “ a nagykapitalista rétegből kerültek ki, gondolkodásmódjukat kapitalizmusuk szabta meg és határolta körül.” [15] A zsidóság jövőjéről tehát versengő víziók csaptak össze, és a perekkel annak is elejét akarták venni, hogy a kollaboránsnak bélyegzett funkcionáriusok beleszólást kapjanak a jövő útjának kijelölésébe. Izraelben nemigen tartottak attól, hogy az országba áramló holokauszt túlélők domináns vagy akárcsak számottevő szerepet követelnek majd maguknak a zsidó állam irányításában és ezért ki kell szűrni azokat, akiket a náci terror beszennyezett. Még akkor sem, ha az 1950-es évek végére a háború után érkezettek tették ki a lakosság egy negyedét.[16] (Kasztner a kivétel volt: egyike a kormányszóvivőknek, szerkesztője az Új Keletnek, és a Mapai színeiben kétszer is indult a Knesszetbe kerülésért.[17] Megtámadását a párt ezért a Ben-Gurion kormány elleni merényletnek tekintette és ragaszkodott a perhez.[18]) De a kollaboránsokról szóló törvénytervezet vitájában azért elhangzott, hogy az izraeli társadalmat és kivált az ifjúságot gyengítené, ha elmaradna a zsidó tanácsokban szolgálók megbüntetése. Mert őket terheli a felelősség az európai zsidóság bénultságáért, a tétlenségért, amellyel saját lemészárlásukhoz asszisztáltak.[19]

Az 1950. évi törvény deklarált célja egyértelműen az ifjú zsidó állam morális romlatlanságának megőrzése volt. „Legyen a te táborod szent”[20]– idézte a héber bibliából a törvényt előterjesztő igazságügy miniszter. Pinkász Rosen ezzel jelezte, hogy a törvénytől az izraeli társadalom megtisztítását várja.[21] „Ne lásson az Úr semmit, ami utálatos, nehogy elforduljon tőled- így folytatódik az idézet Mózes V. könyvéből. Azt, hogy mi az a szenny, amit a tábortól távol kell tartani, és kik alkotják a tábort, akiknek érdekében az „utálatosat” el kell távolítani, Rosen nyitva hagyta. De legyen az bár a lágerekből szabadultak közössége, a zsidó funkcionáriusok vagy Izrael, a cionista álmot valóra váltó úttörők társulásának állama,[22] a tábor megtisztításában mindenki érdekelt volt. A túlélők veszélyeztették a jisuv önképét, a hős, az „új zsidó” mítoszát: szemükbe nézve önmagukat látták, mert végülis ugyanabból a diaszpórai létből menekültek[23], és ki tudja, miképp viselkedtek volna, ha nem távoznak időben. Leszámítva a fegyveres ellenállókat, valamennyi túlélőre a kollaboráció gyanúja vetődött. Nekik is érdekük volt tehát, hogy azokat, aki valóban elárulták sorstársaikat, bíróság elé állítsák és megbélyegezzék. A többiek így feloldozást nyertek, még ha önmaguktól nem is kaptak így sem könyörületet. „A lágerből nem a legjobbak tértek haza, nem a jó sorsra hivatottak, nem az üzenetvivők. Meglehet, hogy valaki más helyett élek, valaki más helyébe álltam, lényegében embert öltem”- írta kételyektől gyötörve Primo Levi.[24] „Élek, tehát bűnös vagyok” –ezek Elie Wiesel szavai.” Mert csak a kvóta számított: megmenekültem, mert más lépett a helyembe.” [25]

A bírósági eljárás érdekében állt azoknak a zsidó rendőröknek, kápóknak és más funkcionáriusoknak is, akiket sorstársaik Izraelben felismertek és megvádoltak. Volt, aki egyenesen azért ment Izraelbe, hogy ott bíróság mondja ki ártatlanságát.[26] De a bírói úttól el voltak zárva- az izraeli bíróságoknak nem volt joghatóságuk-, így informális, egyeztető-igazoló fórumoknál keresték igazukat: a Landsmanschaftokhoz[27]fordultak vagy becsületbírósági eljárást kezdeményeztek. A törvényjavaslat vitájában elhangzott olyan vélemény, hogy helyesebb lenne, ha a kollaborációs vádakat becsületbíróságok vizsgálnák, mert ítéletüknek nagyobb az erkölcsi és szimbolikus ereje.[28] A javaslatot elutasították, nem csak azért, mert a vádak túl súlyosak voltak, hanem azért is, mert a kormányzat minden szféráját átfogó egységesítésre törekvéssel szemben állt az igazságszolgáltatási teendők szétszabdalásának ideája.[29]  De Izraelben a becsületbíróság intézménye egyébként is létalapját vesztette. A többségi társadalomtól többé-kevésbe elszigetelt diaszpóra-zsidóság okkal utalta belső vitáit az állami bíróságok helyett saját döntnökei elé. És a zsidók elszigeteltsége miatt a közösségi morális büntetések: a státuszvesztés, az ideiglenes vagy a végleges kirekesztés, súlyos szankciónak számítottak, kellő elrettentő hatással bírtak. A vétkesek kitaszításával tehát a rabbinikus bíróságok vagy a világi becsületbíróságok gondoskodhattak a „tábor tisztaságáról.” Izraelbe Európa minden tájáról érkeztek a túlélők, így alig volt olyan homogén közösség, amelynek morális szankciói, a kitaszítást beleértve, érzékenyen érintette volna a vétkeseket.  Izraelben a közösség, a megtisztítandó „tábor” maga a zsidó állam volt. Ezért a purifikáció eszköze sem lehetett más, mint az állam által kirótt büntetés.

9.

Abban egyetértés volt, hogy a törvényre szükség van, de arról, hogy az kire terjedjen ki, ütköztek a vélemények. Rosen igazságügy miniszter nem számolt azzal, hogy bármelyik náci tettes valaha is Izrael földjére lép,[30] de a knesszet nem tehette, hogy nem rendelkezik a megbüntetésükről. Ennek megfelelően a törvény 1. b. cikke a zsidó nép ellen elkövetett bűntettet definiálta, és elkövetőjére kötelezően halálbüntetést írt elő. Nyilvánvaló volt, hogy zsidó kollaboráns nem lehet a bűntett elkövetője, ennek megállapításához a törvény ugyanis „a zsidó nép teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékát” kívánta meg.[31] Ha Izrael földjére lépett volna, Stella Goldschlagot sem e paragrafus alapján állítják bíróság elé. Mert bármily rettenetes bűnöket követett is el azzal, hogy a bujkáló üldözötteket a Gestapo kezére adta, célja semmiképp sem a zsidó nép kiirtása volt.

A törvény más rendelkezései ugyanakkor kifejezetten a zsidó kápók, rendőrök és más funkcionáriusok bűntetteit célozták: a fogvatartás helyén elkövetett bántalmazás, erőszakkal fenyegetés, rabszolgamunkára kényszerítés vagy üldözött személyeknek ellenséges szervezet kezére juttatása. A vita a törvény előkészítése során és utóbb a knesszetben arról (is) folyt, hogy szabad-e egy és ugyanazon törvénybe foglalni a nácik rémtetteit és az együttműködésre kényszerített zsidók által elkövetett bűntetteket.[32] Már pusztán az, hogy a címben együtt szerepelnek a holokauszt kivitelezői és a tettes-áldozatok önmagában a történelmi tények eltorzítása- érveltek egyesek.[33] Kisebbségben maradtak, a képviselők többsége- összhangban a közvélekedéssel- egyenlőségjelet tett a nácik és a kollaborációra kényszerített, de sorstársaikkal együtt megsemmisítésre ítélt zsidó funkcionáriusok között. Ezt a felfogást tükrözte a törvény 3. cikke is, amely a nürnbergi nemzetközi katonai törvényszék alapokmányában és a törvényszék ítéleteiben bűnszervezetként minősített[34] testületek mellett az „ellenséges szervezetek” (enemy organization) közé sorolta azokat is, amelyeket a nácik azért hoztak létre, hogy segítsék őket a népirtás kivitelezésében.  Az ilyen szervezetekben-, a zsidó tanácsokban, a gettórendőrségben vagy a lágerek fegyelmező testületeiben- való tagságot a törvény önálló bűntettként fogalmazta meg. Közvetlenül a jogszabály életbe lépése után ügyészek és bírák is osztották a közvélekedést: „azonos mércével mérték” a nácikat és a kollaborációra kényszerített funkcionáriusokat. A törvény szerint az „ellenséges szervezetben” való puszta tagság elég volt az elítéléshez, és a perekből Dan Porat azt a következtetést vonja le, hogy az ügyészek minden zsidót, aki a nácik alatt tisztséget töltött be, „bűnösnek tekintettek, mindaddig, míg be nem bizonyosodott ártatlansága.”[35] A törvény hatályba lépése után nem sokkal hozta meg a tel avivi körzeti bíróság ítéletét Jechezkiel Jungster kápó ügyében. A vád szerint Jungster brutálisan bántalmazta a rabszolgamunkára kényszerített fogolytársait, a bírák ezért emberiesség elleni bűntettben találták bűnösnek. A törvény kategorikus előírása szerint büntetése halál volt. A bírák elvetették a védelem érvelését, hogy az emberiesség elleni bűntett megállapításának feltétele annak bizonyítása, hogy a vádlott brutális tetteit az áldozatok nemzeti, faji, vallási, vagy politikai csoporthoz tartozása motiválta.[36]  A legfelső bíróság aztán megváltoztatta az ítéletet, Jungster bűnösségét „fogvatartás helyén” elkövetett testi sértésben állapította meg[37] és két év börtönt szabott ki rá. Az ítélet azt sugallta, hogy a zsidó kollaborátorok nem csak a zsidó nép elleni bűntettnek nem lehetnek elkövetői, de háborús és emberiesség elleni bűntettnek sem.[38]

10.

Dán Porat „Keserű számvetés” című munkája[39] az első, amely átfogó elemzését adja a kollaboránsokkal szemben folytatott izraeli pereknek.[40] Porat arra jut, hogy a bíróságok gyakorlata négy szakaszra bontható. A Jungster ügy az első fázis (1950. augusztus-1952.január) idejére esik, amikor a zsidó tisztviselőket a bíróságok a nácik társtetteinek tekintették. A második szakaszban (1952. február-1957) megítélésük enyhült: a tisztviselőket kollaboránsokként, de nem nácikként kezelték. A harmadik szakaszban (1958-1962) továbbra is úgy tekintették őket, mint akik vétkeztek, de a bíróságok álláspontja az volt, hogy azt jó szándéktól vezérelve tették. És végül, a már említett Barenblat per „jelezte a kápó perek utolsó szakaszának (1963-1972) kezdetét, amikor a funkcionáriusok áldozat-státuszát tartották döntőnek. Feltételezhetjük, hogy az idő előrehaladtával a mérce változott, noha elvileg nem zárhatjuk ki, hogy a perbe fogott vádlottak személyi és a terhükre rótt bűntettek jellemzői különböztek, és a bíróságok az individualizációra törekedve jutottak eltérő eredményre a Porat által megjelölt idősávokban. A büntetőjog ugyanis az a jogág- írja Eörsi Gyula-, amely a felelősség megállapításánál nagymértékben veszi figyelembe „a tettes sajátos személyi körülményeit, pszichikai világának és környezetének sajátosságait.”[41]   A büntetőjog másik sajátossága, hogy feltételezi az ember szabad akaratát, enélkül nem működik. Azért büntetjük a normasértőt, mert „tehetett volna másképp”- a felelősség alapja a választás lehetősége. A szabad akarat (vagy annak fikciója) szab határt az az individualizációnak, és ezért a determinánsok kutatásának, terjedelemben és időben. Történészek, társadalomtudósok elmélkedhetnek azon, hogy a zsidó vezetők nem azért tanácsolták-e sorstársaiknak, hogy engedelmeskedjenek, a zsidók pedig nem azért hallgattak-e rájuk, mert az évszázados történelmükből azt a tapasztalati tételt szűrték le, hogy szabadságuknak kizárólag a messzemenő alkalmazkodás, másképp szólva a „kooperáció” biztosít valamelyest mozgásteret? Nem a nemzedékekre visszanyúló asszimilációs szándék- kérdezi Joachim Fest- sorvasztotta-e el az ellenállás képességét, és inkább tűrtek, semhogy szembeszálltak volna?”[42] Bibó viszont azt állítja, hogy a zsidóság nem viselkedett másképp, mint az őt körülvevő közeg, és passzivitása a „magyar társadalomhoz való „asszimiláció csodája.”[43] Az alkalmazkodás ösztöne és a többség viselkedésminták alapos ismerete és azok követése valóban lehet a zsidók történetének folyománya. Isaiah Berlin írja, hogy a 18. század végén- a 19. század elején a gettóból kiszabadult zsidók hirtelen idegen közösségben találták magukat. „Akárcsak az utazó, aki véletlenül olyan vidékre téved, melyet egy számára ismeretlen törzs tagjai lakják. A túlélés feltétele, hogy megismerje a törzs szokásait, életvitelét. Pontos képet kell kapnia arról, hogy a törzs tagjai miképp gondolkodnak és cselekszenek, hogy alkalmazkodhasson. Ezért előbb- utóbb már többet tud a törzsről, mint annak tagjai maguk; a törzset elemző és ismerő szakértő lesz, anélkül, hogy annak tagjává válna.”[44] Okos emberek okos mondatai, de a bíró nem sokra megy velük. Nemcsak pergazdaságossági szempontok kényszerítik arra, hogy a tetthez vezető környezeti tényezők és a személyes kondíciók utáni kutatást egy ponton lezárja, hanem az is, hogy így a végén minden ügyben arra fog jutni, hogy a számadásra kötelezett nem is dönthetett másképp. Márpedig csak azt büntetheti, akinek a tett felróható, mert nem úgy járt el, ahogy az elvárható. Az elvárhatóság kategóriája, ahogy azt a büntetőjog értelmezi, békíti össze a szabad akarat fikcióját az egyéniesítés szempontjával. A büntetőjog az elvárttól eltérő magatartást szankcionálja, mert az egyén szabadon választotta azt. Hogy dönthetett volna másképp, azt az  igazolja, hogy mások, akik hasonló helyzetben voltak[45], másképp döntöttek, teljesítették az elvártat. A kérdés persze, hogy mi az elvárt és kik azok a „mások.” Az izraeli perekben a „túlélők képzelet-alkotta közössége”[46], a „mások” (és ezzel az „elvárt”) változtak idővel, nem pedig a bíróság elé került bűntettek és elkövetőik; ennek megfelelően alakult a bíróságok ítélkezési gyakorlata. Amikor az első perek indultak, a „mások” a hősök voltak: a fegyveres ellenállók, a varsói gettó lázadói, akik elpusztultak, de szabadon, mert a halál módját maguk választották meg. És az „érintetlen, az eszményi áldozatok”, a szentek, akik odavesztek, mert követték a zsidó jog és hagyomány tanítását, hogy nem pusztíthatsz el egyetlen lelket sem, mégha ezzel sok zsidó életét megóvod is.  Ehhez tartotta magát Jakub Lemberg, a Zdunsk-Wolai zsidó tanács elnöke: mikor hét embert kellett kiválasztania, akiket a Gestapo elrettentésül nyilvánosan ki akart végezni, közölte a gyilkosokkal, hogy csak négyet tud kijelölni: önmagát, saját feleségét, és két gyermeküket. Voltak a megvetendők és voltak a hősök, a kettő között nem volt átmenet. A harcokban éppen csak hogy megszületett fiatal Izrael csupán a hősöket fogadta be. Az ő példájukból „merített erőt az ifjúság a függetlenségért vívott harcban és utána is.”[47]

A bírák kísérletet tettek arra, hogy eligazodjanak a „szürke övezet” világában, és –előzmény nem lévén- „ezt csak egy másik, az általuk ismert univerzumra szabott kategóriákkal tehették. Így a gettó és a lágerek pusztító valóságára olyan normatív rendet vetítettek rá, amely világosan elválasztja a jót a gonosztól.” [48]A kísérlet kudarcra volt ítélve, mert a „szürke övezet”, ahol a láger urai és a rabszolgák tábora folytonos mozgásban volt, összeért, majd újból szétvált,[49] a” jók és rosszak” dichotom sémájával megközelíthetetlennek bizonyult. A bírák ezt utóbb elismerték és kapituláltak. „Nem a bíróság dolga eldönteni, hogy erkölcsi parancsot szegtek-e a zsidó tanácsok, mikor együttműködtek a németekkel, mint ahogy azt sem, hogy döntéseik haszna meghaladta-e az okozott veszteséget.”[50] Ezt Landau főbíró mondta a Barenblat ítélet kihirdetésekor. „Szívtelenség és képmutatás lenne részünkről, ha megvetnénk azokat, akik nem emelkedtek a moralitás legmagasabb szintjére egy olyan kegyetlen rendszer nyomása alatt, amelynek elsődleges célja az volt, hogy kiölje belőlük az emberséget.” Barenblat ezzel meghirdette, hogy innentől más a mérce: „a képzelet-alkotta közösség” már nem egyedül  hősökből és szentekből áll: mostantól befogadást nyernek közéjük az egyszerű halandók.[51] A „mások” ily módon megvont köréhez mérve a túlélők közül már csupán az a maroknyi zsidó vezető érdemelt büntetést, aki csak magát mentette, legyen bármi is az ár, vagy a kápók közül a legelvetemültebbek-ők sem voltak sokan-, akik némi alamizsna fejében bármilyen kegyetlenségre kaphatók voltak. Őket ítélték el a bíróságok, őket bélyegezte meg, őket taszította ki a közösség. A többiek feloldoztattak, és „élő holtakként” bebocsátást nyertek az „eszményi áldozatok” táborába.[52]

Jegyzetek

[1] Immanuel Kant: Metaphysik der Sitten (Herausgegeben von J. H. von Kirchmann) Heiman, Berlin, 1870, 173-174.o. Kant híressé vált példázata szerint: „Még ha a polgári társadalom valamennyi tagja felbontja is az egymással kötött megegyezést (például egy szigetlakó nép elhatározza, hogy tagjai különválnak, s az egész világban szétszóródnak), a börtönben található utolsó gyilkost előzőleg akkor is ki kell végezni, hogy mindenki visszakapja azt, amire tettei érdemesítik.”Immanuel Kant, Az erkölcsök metafizikája. (Ford. Berényi Gábor) Gondolat, Budapest 1991. 440.o.

[2] Engel: Why Punish Collaborators? In: Jokusch/ Finder (2014) 30. o.

[3] Engel  In:Jokusch/Finder(2014), 39. o.

[4] Embacher in: Jokusch/ Finder (2014), 187.o.

[5] Wiesenthal szerint „a látensen antiszemita közegben minden, hangsúlyosan a nácikkal szemben fellépő zsidónak gondosan kell ügyelnie arra, hogy ne adjon önmagával szemben támadófelületet. Ausztriában a ‘60-as években a zsidó képviselők nem kerülhettek annak gyanújába, hogy a múltban kooperáltak a nácikkal.”  Doron Rabinovici: Instanzen der Ohnmacht. Wien 1938-1945. Der Weg zum Judenrat. Jüdischer Verlag, Frankfurt am Main, 2019, 400. o.

[6] Rabinovici számos példát hoz fel erre.

[7] Embacher. In: Jokusch/ Finder (2014), 78. o.

[8] Ld. Ferenczy és Endre Szőnyi népügyész előtt tett vallomását. Schmidt (1990) 357-359. o.

[9] Molnár Judit: Bevezetés. In: Uő (szerk.): Csendőrtiszt a Markóban. Ferenczy László csendőr alezredes a népbíróság előtt. Scolar Kiadó. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Budapest, 2014, 25. o.

[10] Kasztner a „Vaadat Ezra ve Hazala” elnevezésű mentő-és segélybizottság képviseletében tárgyalt.

[11] A Kasztnert tisztázó másodfokú ítélet és Kasztner halálának körülményeire ld. Ladislaus Löb: Megvásárolt életek. Kasztner Rezső vakmerő mentőakciója. Egy túlélő története. Athenaeum, Budapest, 2009, 296-301. o.  A halálos merényletet követő reakcióra ld. Yechiam Weitz: The Holocaust on Trial: The Impact of the Kasztner and the Eichmann Trials on Israeli Society. Israel Studies Vol. 1. No. 2 (Fall 1996) 5-7. o.

[12] Weitz (1996) 5. o.

[13] Dan Porat: Changing Legal Perceptions of “Nazi Collaborators” in Israel, 1950-1972. In: Jokusch/ Finder (2014, 304. o. és  Porat (2020) 89-90.o.

[14] Az akkor hatályban volt 1936. évi büntető kódex 6. cikke valóban kimondta, hogy a törvény alapján a bíróságok kizárólag palesztin szárazföldön és a parttól számított három tengeri mérföldön belül elkövetett bűntettek miatt járhatnak el. Az, hogy törvényi rendelkezés hiányában lett volna mód akár az aktív, akár a passzív személyi elv vagy az univerzális joghatóság elve alapján eljárni, nem merült fel. Az izraeli joghatóság kérdésére az Eichmann per kontextusában ld. Arendt (2001) 286-289.o.

[15] Ekképp foglalta össze az elnöklő Dénes Béla a tárgyalás eredményét. Ld. Schmidt (1990) 444.o.

[16] Bazyler – Tuerkheimer (2014), 200. o.

[17] Löb (2009) 259-260. o.

[18] Kasztnert válaszút elé állították: vagy lemond posztjáról vagy hozzájárul ahhoz, hogy az ügyészség pert indítson, és abban sértett-tanúként vallomást tesz. Ld. Marouf Hasian Jr: Collective amnesias: The Rudolf Kastner trial and holocaust consciousness in Israel, 1948-1955. Southern Journal of Communication, 69:2 (2004), 142.o. A per előrehaladtával a védelem és a tárgyalást vezető Halevi bíró aztán a Mapait ültette a vádlottak padjára. “Idővel a Kasztner perből a  Mapai pere lett.” Ld. Hasian (2004), 146.o.

[19] Porat (2020) 109-110. o.

[20]Mózes V. 23:14

[21] Porat (2020) 112. o

[22] Arról, hogy a tisztán tartandó tábor Izrael államát, a shoah Izraelbe vándorolt túlélőit vagy az egész zsidó népet jelenti, ld. Bazyler – Tuerkheimer (2014), 203-204. o.

[23] Rivka Brot: The Grey Zone of Collaboration and the Israeli Courtroom. In: Jokusch/ Finder (2014), 328.o.

[24] Levi (1990) 101.o.

[25] Idézi Hermann Langbein: Menschen in Auschwitz. Fischer Verlag, 2016 (e-book) 589.o.

[26] Porat (2020) 91. o.

[27] Ld. Porat (2020) 10. o., 63-64.o. A Landsmanschaftok az egy területről származók és az onnan száműzött vagy elvándoroltak közösségi szervei voltak. A jiddis ’landsman’ jelentése ’hozzánk tartozó’, ‘honfitárs’.

[28] Porat (2020) 105.o.

[29] Porat (2020) 105.o.

[30] A véletlen mégis úgy hozta, hogy az 1950. törvény alapján perbefogott első vádlott egy nem zsidó volt. A Hlinka gárdista Andrej Banik nem szándékoltan, valahogy Izrael földjére vetődött, és itt állították bíróság elé azzal a váddal, hogy megölt egy gyereket és bántalmazott egy másik zsidót. A vallomások megbízhatatlanság miatt felmentették. Egyébként nem Banik volt az egyetlen nem zsidó vádlott, akit az 1950. évi törvény alapján perbe fogtak Izraelben. Ld. Porat, In: Jokusch/ Finder (2014) 310. o. A törvényjavaslat vitájában elhangzott, hogy nem zárható ki, hogy valamikor Izrael kérni fogja náci bűnözők kiadatását. Ld. Porat (2020) 106.o. Ez utóbb meg is történt, amikor például az Egyesült Államok 1986-ban kiadta Izraelnek John Demjanjukot.

[31] A zsidó nép ellen elkövetett bűntett megfogalmazása többé-kevésbé követte a népirtás megelőzéséről és megbüntetéséről szóló 1948. évi ENSZ egyezmény szövegét. De míg az egyezmény valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport ellen elkövetett cselekményekről szól, az 1950. törvényben áldozatként kizárólag a zsidó nép szerepelt. Ezen felül az egyezményben írt “elkövetési magatartásokat” az izraeli törvény kiegészítette a „zsidó vallási és kulturális javak és értékek elpusztításával és megszentségtelenítésével.”  A törvényjavaslatnak a knesszet elé terjesztésével csaknem egy időben Izrael csatlakozott az 1948. évi egyezményhez, elvileg tehát a szerződés, illetve azt a belső jogba transzformáló törvény alapján is üldözhette volna a zsidókkal szemben elkövetett népirtást. Igaz, az egyezmény a jövőre nézve írt elő kötelezettséget az államok számára, ez következett már magából a címből is. A genocídium megbüntetése mellett az államok annak megelőzésére is kötelezik magukat –innen az utalás a címben a prevencióra. Az egyezmény hatályba lépését megelőzően elkövetett népirtást lehet ugyan ilyenként visszamenőleg is büntetni, de a már elkövetett genocídium utólagos megelőzése abszurditás, ezért erre az államok nem tudnak kötelezettséget vállalni.  Annak azonban nem lett volna akadálya, hogy Izrael deklarálja: az 1948. évi egyezménynek a népirtás megbüntetésére vonatkozó rendelkezéseit visszamenőleg is fogja alkalmazni, de ezt megtehette volna az egyezményre hivatkozás nélkül is. A zsidók ellen elkövetett népirtás törvényben nevesítését azonban a knesszet mindenképp szükségesnek tartotta: ily módon igyekeztek ellensúlyozni a háborús bűnösök perének valamint a nürnbergi „utódperek” mulasztását, ahol nem „esett szó a zsidók holokauszt folyamán elszenvedett különleges sorsáról.”  Ld. Porat (2020) 107.o.

[32] Az igazságügy-minisztérium eredetileg, még 1949 augusztusában “ a zsidó háborús bűnösökről” szóló törvényjavaslatot nyújtott be, de nem sürgette annak tárgyalását. Rá tíz hónappal került a knesszet elé az újabb javaslat, amely a zsidó kollaboránsok mellett már a nácik megbüntetéséről is rendelkezett. Ld.  Bazyler –Tuerkheimer ( 2014), 202.o.

[33] Hogy a náci gyilkos és áldozat-segédje egy lapon szerepelhet-e, a frankfurti Auschwitz per előkészítése során is vitatott volt. Lengyel túlélők tiltakoztak az ellen, hogy az SS személyzetével együtt egy eljárásban vonják felelősségre a kápókat. (Ld.  Werner Renz: Auschwitz vor Gericht. Fritz Bauers Vermächtnis und seine Missachtung.  Europäische Verlagsanstalt, Hamburg, 2018, 35. o.)  Nem kizárt, hogy az ő és az egyébként a nyugatnémet hatóságokkal együttműködő lengyel igazságügyi káderek tiltakozása mögött a félelem húzódott, hogy a perben a politikai okból deportált lengyel foglyok kegyetlenkedései is napvilágra kerülnek. Végül egy Funktionshäftling (a lágerben ez volt a kápók megnevezése, és mindazoké, akiket rendfenntartó-felügyelői feladattal bíztak meg), Emil Bednarek mégis felkerült a vádlottak listájára. Ő nem volt zsidó- Auschwitzban egyébként is a német politikai foglyokat és a köztörvényes bűnözőket bízták meg a többiek felügyeletével és fegyelmezésével. Csak mikor számuk apadt, akkor neveztek ki lengyeleket és egészen kivételesen zsidókat is kápónak.(Langbein [2016] 203.o.)  A lengyeleknek talán azért nem volt ellenvetésük, hogy őt a német gyilkosok mellé ültessék a vádlottak padjára, mert brutalitása egészen kivételes volt, több gyilkosságot bizonyítottak rá. De számíthatott az is, hogy Bednarek Felső-Sziléziában, lengyel állampolgárként, de Volksdeutschként született. A háború kitörésekor lengyel altisztként mozgósították, elmondása szerint néhány nap után átállt a németekhez. Aztán annak gyanújával, hogy tagja egy lengyel ellenállási szervezetnek, Auschwitzba került. Mint etnikailag a németséghez tartozó foglyot hamarosan kápónak nevezték ki. Ld. Langbein (2016) 194.o.       

[34] Ilyenek voltak például a náci kabinet, a náci part vezetősége, az SS és az SD, a Gestapo és a Wehrmacht vezérkar.

[35] Porat (2020) 11. o. Porat nem szól arról, hogy ilyenkor a vádlottnak kellett-e a szervezeti tagságból automatikusan következő bűnösség vélelmét megdönteni, azaz ártatlanságát bizonyítani.  Az 1950. évi törvény a bizonyításról pusztán annyit mond, hogy a bíróság az általános szabályoktól eltérhet, ha ez az igazság feltárását és az igazságos ítélet hozatalát elősegíti (15. cikk). Nem kizárt, hogy a bíróságok e felhatalmazás alapján fordították meg a bizonyítás teherre vonatkozó általános szabályt, amely szerint a vádló feladata a bűnösség bizonyítása és a vádlott nem kötelezhető ártatlanságának bizonyítására. Ez egyébként az izraeli perjogtól nem volt idegen, figyelemmel, hogy az az angolszász modellt követte és követi a mai napig, ahol egyes kimentési okok bizonyításának kötelezettsége a vádlottat terheli. Az általános bizonyítási szabályoktól eltérés nagy szerepet játszott abban, hogy  Demjanjukot az izraeli legfelső bíróság felmentette. Arra, hogy a perben bíróság miképp élt a bizonyítás általános szabályaitól eltérést engedő törvényi felhatalmazással ld. Stephan Landsman: Crimes of the Holoaust. The Law Confronts  Hard Cases. University of Pennsylvania Press, Philadelphia, 2005, 149., 160., 163., 165.o.

[36] Porat, In: Jokusch/ Finder (2014) 311.o.

[37] A nácikról és a náci kollaboránsokról szóló törvény 4 (6) cikke.

[38] Porat, In: Jokusch/ Finder (2014) 312.o.

[39] Dán Porat: Keserű számvetés. A náci kollaborációval vádolt holokauszt-túlélők ellen indított izraeli perek. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2020

[40] Korábban csak a perekről kiszivárgott információk alapján készülhettek írások, mivel azok anyagát a döntés meghozatalától számított hetven évre titkosították. (Ld. Bazyler –Tuerkheimer (2014), 196.o.)   Porat könyve 2019-ben jelent meg angolul, úgy tűnik tehát, hogy a zárlatot korábban feloldották és a perek anyagát fokozatosan teszik hozzáférhetővé.  Porat ugyanakkor azt állítja, hogy könyve „az összes pert nyomon követi”. Ld. Porat (2020) 16. o.

[41] Eörsi Gyula: A jogi felelősség alapproblémái. A polgári jogi felelősség. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1961, 213. o.

[42] Arend-Fest (2011) 69-70. o.

[43] Bibó: Zsidókérdés (1986) 651.o.

[44] Isaiah Berlin: Jewish Slavery and Emancipation. In: Uő: The Power of Ideas (edited by Henry Hardy), Princeton University Press, Princeton and Oxford, 2000, 165-166.o.

[45] Az egyedi-különös-általános triászból a büntetőjog a középsőt választja. Ha az elvárhatóság az egyedihez igazodna, senkit nem lehetne büntetni : az egyén választása annak bizonyítéka, hogy tőle ez várható el, nem is dönthetett másképp), az általános pedig nem elégíti ki a büntetőjogtól elvárt individualizáció követelményét.

[46] Orna Ben-Naftali és Yogev Tuval használják az “imagined community of survivors” kifejezést. Orna Ben-Naftali – Yogev Tuval: Punishing International Crimes Committed by the Persecuted. Journal of International Criminal Justice 4 (2006) 148.o.

[47] Ben Naftali-Tuval (2006) 148.o.

[48] Brot, in: Jokusch/ Finder (2014), 329.o.

[49] Levi (1990) 47.o.

[50] Barenblat v. Attorney-General 39. o.

[51] Barenblat v. Attorney-General 41. o.

[52] Ben Naftali-Tuval (2006) 148.o