Ariel Saron erkélyén

Az izraeli újságíró szövetség ezúttal kitett magáért.

Lehet, hogy máskor is, de most én is megtapasztalhattam. Autóbusz kirándulásra invitálta tagjait, nem mindennapos helyre: Somron, vagy más nyelven Szamaria volt az úti cél.

Indulás Tel Avivból, reggel nyolckor, gyülekező a Kaplan utcai újságíró székház előtt. Jó tanács a részvevőknek: vigyünk meleg holmit, mert Somronban hideg van – mondták.

Hideg? Kamcsatkában, gondoltam magamban, és igazam lett. Mert mi az, hogy Somron? Jehuda és Somron, illetve Ciszjordánia. Van, aki ezt a földrajzi fogalmat nem ismeri?

A kiinduló ponttól, Tel Aviv közepétől fél órán belül már Somron útjain kanyarogtunk. És – milyen a véletlen – ugyanolyan időjárás volt ott is, mint Tel Avivban, a fél óra különbség dacára. Néha ilyen meglepetéssel szolgál az élet…

Első állomásunk a Barkán nevű település. Itt – a zsidó Somronban – minden falu és házcsoport település, és minden lakó telepes. Megszállt terület, elfoglalt terület, csatolt terület, ilyen-olyan fennhatóság, kinek-kinek ízlése és politikai beállítottsága szerint. De, akárhogy is, emberek lakta terület. Mindkét oldalon.

Tel Avivból nézve a földrajzi távolság elhanyagolható, mégis, mintha egy más világba csöppentünk volna. Autóbuszunk sárga, és páncélozott. Az oldalai, az ablakai golyóállók. Miért van erre szükség? Biztos, ami biztos! Somronban alkalmasint elszabadul a pokol, felizzanak a szenvedélyek, olykor lőnek is. És emberek halnak meg. Mindkét oldalon. Most  csend van. De sosem lehet tudni.

Az idegenvezetőnk – nem, ez nem találó szó, nem idegenek, hanem valamennyien izraeliek vagyunk – szóval a vezetőnk lépten-nyomon felhívta figyelmünket arra, hogy egy-egy tér, utca, ellenőrző pont, épület kinek a nevét viseli. Telepesekét, akik különböző palesztin terrorakciónak estek áldozatul. Így lesz egyszerű emberekből – haláluk után – nemzeti emlékezet.

Megérkeztünk Barkánba, első állomáshelyünkre.

A települést 1981-ben alapították, 4-500 méter magasan a tengerszínt felett. Jelenleg mintegy 420 család lakja. Utcák, terek, takaros házak, rendezett kertek. Mint megannyi izraeli falu. Talán csak – de ebben semmi politika – a házak kicsit tágasabbak, a telkek nagyobbak a megszokottnál. A település lakói nem vallásosak. Komoly gyárnegyeddel büszkélkedhetnek, meg ásatásokkal, amelyek azt bizonyítják, hogy ugyanitt már 2000 évvel ezelőtt is zsidó munkáskezek szorgoskodtak.

A falu egyik házába kalauzolnak bennünket. Olyan, mint a többi, de mégsem. A jelenlegi tulajdonos nagymamája, bizonyos Emma asszonyság jó üzleti érzékkel megáldva úgy döntött, hogy otthonából vendéglátó ipari egységet, pontosabban kávéházat varázsol, ahol enni és inni lehet, meg összejönni egy kis beszélgetésre. Össze is jött a dolog, virágzik az üzlet, a jelenlegi tulajdonos, az unoka büszkén mesélte, hogy ebben az évben eddig 1500 autóbusz érkezett Barkánba, és persze, hozzájuk is, turistákkal megrakva. Megtapasztaltuk, milyen egy osztályon felüli vendéglátás. Az újságíró szövetség ott látta vendégül villásreggelire szerencsés tagjait. Mindenkinek melegen, tiszta szívből ajánlom a helyet, leszámítva a fogyókúrás önsanyargatókat. Ami szem szájnak ingere… ennyi legyen is elég étvágygerjesztőnek.

Északi irányba fordultunk, elhaladtunk Revava és Emánuel települések mellett, majd megálltunk Savé Somronban, hogy autóbuszt cseréljünk. Sebastiánba erős emelkedőn keresztül vezet az út, új autóbuszunk (szintén sárga és golyóálló) erősebb motorral rendelkezik. Jobban bírja az emelkedőt.

A Somroni Nemzeti Park, azaz Sebastia, a körzet legnagyobb régészeti központja. Az ásatások során megtalálták az első templom idejéből származó, akkori léptékkel mérve hatalmas város maradványait, amelyet Omri király épített időszámításunk előtt a 9-ik században. A királyság fővárosa volt. A város északi részében helyezkedett el a királyi palota. A feltárás során talált tárgyak és eszközök azt bizonyítják, hogy lakói szerették a pompát, az úri életet. A város Heródes királysága alatt érte el fénykorát, lerombolt részei újra épültek, tovább gyarapodtak a város kapujával, színházzal és szent helyekkel, amelynek maradványai, oszlopai ma turistalátványosságok.

A „somroniaknál”, illetve a szamaritánusoknál is megfordultunk. Garizim hegyén, Brachában élnek. A történelemi időkben a Garizim hegyén saját templomot építettek, Mózes öt könyvét ők is szentnek tekintik, és betartják a zsidó vallási szokásokat.

Ellátogattunk a szamaritánus múzeumba. Cohen Yefet Ben-Asher, a múzeum vezetője arról tartott előadást – és a múzeum minden kiállítási tárgya, képe arról tanúskodik – hogy a zsidó és szamaritánus ugyanaz a nép, azonosak a gyökerei, ünnepei, vallási szokásai, beleértve a brit milát is. Mint kiderült, a tudós embernek üzleti érzékért sem kell a szomszédba mennie. Megemlítette, hogy a szamaritánusok thinát is gyártanak. (Szézámmagból készült mártásféle – a szerk.) Egy baj van vele: ha valaki megkóstolja, többé más thinára rá sem tud nézni. Mit ad Isten, a múzeum bejáratánál kis fűszerüzlet található. A mindenre odafigyelő újságírók a látogatás végén megrohanták az üzletet, valóságos ostromállapotot okozva. 2-3 kilónként vitték az aranyat érő, mással össze nem hasonlítható szamaritánus thinát. Akinek kételyei voltak addig a közös múltról, a tények súlya alatt ezek után meg kellett törnie…

A következő településen található Ariel Saron erkélye. Állítólag az egykori miniszterelnök ide hozta magas rangú külföldi vendégeit, hogy szemléltető módon elmagyarázza Izrael biztonsági problémáit. Innen belátni az egész környéket. Előttünk – nyugatra – Izrael. Szabad szemmel, mint egy óriástérképen, jól kivehetők a tengerparti városok. Egy sorban: Askelon – Tel Aviv – Herzlia – Netanya – Hadera terülnek el előttünk. Szép kilátás – amíg turistaként szemlélődünk. Kilátástalan küzdelem, ha ellenséges ütegek, ágyuk, rakétakilövők népesítik be a környéket. Ebben a megállapításban semmi politika: ténykérdés.

Nem tudom, az izraeli miniszterelnökök ismerték-e azt a borospincét is, ahová utunk végén, a délutáni órákban betértünk, hogy ott fogyasszuk el ebédünket. Kicsit ugyan megkésve, addig csak a látottaktól eltelve. Néhány lépcsőfokon kellett lépdelnünk, és egy étteremben találtuk magunkat. Asztalok, székek, kiszolgáló pultok. Aztán egy hosszú helyiségbe érkeztünk, amelynek két oldalán boroshordók sorakoztak. A véget nem érő asztal megterítve, ahogy kell, az asztal közepén boros flaskók, a helyi pincegazdaság termékei.

Úgy gondoltam, itt már nagy baj nem lehet. Feltéve, ha a sofőr kizárólag narancslére hagyatkozik. A többi a mi dolgunk. Nem akarok részletekbe bocsátkozni, pedig volna miről beszámolni. Maradjunk annyiban, hogy Heródes királynak az utódok, jelen esetben mi, nem okoztunk volna csalódást. Nyomdokaiban jártunk – eddig is, és az evésben is.

Hazafelé, még világosban, átutaztunk Ariel városán. Modern, szép település, és somroni léptékkel mérve hatalmas, legalább húsz percig tartott, amíg átszeltük. Az autóbusz ablakából nézve modern, emeletes, majd kertes házak követték egymást, üzletek, siető emberek, gyerekek. Feltűnt a város büszkesége, az egyetem épületsora, majd a hatalmas, 21. századot idéző, modern kulturális központ. Eszembe jutott Yamit. (A Sínai-félszigeten épült város, amit az izraeli kivonuláskor, 1982-ben lebontottak – a szerk.) Remélni szeretném, hogy Ariel tovább fog fejlődni, virágozni és nem jut annak a másik városnak, egy álomnak a sorsára. Úgy legyen.

Valamikor este hét óra körül értünk vissza Tel Avivba, a Kaplan utcába. Hűvös volt. Hűvösebb, mint Somronban.  Elkelt volna valami meleg holmi…