Amikor én még olé voltam…

1971. február 11-én érkeztünk az országba, és nagyon rövid idő után Beer Séván landoltunk,

ott indult az ulpán, egy bentlakásos, öthónapos nyelviskola. Pesten újságnál dolgoztam előzőleg, még a kezembe volt az írás svungja, bejelentkeztem az Új Keletnél, pontosabban cikkeket küldtem a szerkesztőségbe. Tényekkel nem lehet vitatkozni: már február 23-i keltezéssel levelet kaptam Schön Dezső főszerkesztő úrtól, abban köszöntötte az új kollégát.

Dicséretemre legyen mondva, elvégeztem a nyelviskolát, elégedjünk meg ennyivel, hogy pontosan milyen eredménnyel, hagyjuk, nem nyelvtanárnak születtem, kétség nem férhet hozzá.

Behívtak az Új Kelet szerkesztőségébe. Valahol a régi Központi Autóbusz Állomás közelében volt, az egyik mellékutcában. Emlékszem, Marton Gizike szobájába léptem. Ő volt a lap tulajdonosa, Marton Ernő özvegye, és örököse. Nagy helyiség, nagy asztal és egy mosolygós, tiszteletreméltó asszony. Beszélgettünk.

Aztán Schön Dezsőhöz mentem. Mondta, felvesznek, de előbb egy hétre Tel Avivba kell jönnöm, próbamunkára. Ha lettek volna egerek a közelben, megfogom őket. Vagy azt madarakra mondják? Hiába, romlik az emlékezet.

Egy, az Allenby utcában lévő, tengerparti szállodában kaptam szobát. Viszonylag kevés próbaidős újságíró lakott ott, inkább a környékbeli széplányok vettek ki szobákat hosszabb-rövidebb időre, a kuncsaft kívánságának és pénztárcája vastagságának függvényében.

De – tudjuk – az újságíró se szent, apróságokon nem akad fenn.

Az Új Kelet munkatársa lettem.

A szerkesztőség nagy volt, egy igazi újság szerkesztősége. Nagynevű, ismert újságírók, olvasó- és tördelő szerkesztő, kiadóhivatal Marton Michael vezetésével. Barzilay István, Arad Gideon, Dán Ofry, Kaczér Illés és a többiek mentek át a folyosón, gépírónőknek diktálták napi cikkeiket. Én Benedek Pál szobájába kerültem. Ha jól emlékszem, maga írta az anyagait, mint ahogy én is. Most is előttem van, ahogy a pipáját töltögette.

Egyszer sikerült megnevettetnem: megkérdezte, mikor tanulok meg már végre héberül. Ránéztem az órámba, fél 11 volt. Mondtam, 12-re. Sokszor felemlegette nekem, azt hiszem, ez a mondat volt a belépőm, onnantól védőszárnyai alá vett.

Miután mindig pénzszűkében voltam, lehetővé tették, hogy munkaidő után, esténként a nyomdában korrektúrát végezzek. Akkor még a szedőgép ólommal működött, kiszedték a sort (betűnként), aztán a forró ólmot a gép kiöntötte. Helyükre kerültek a klisék is, összeállt az oldal. Akkor jött az én nagy pillanatom: megkaptam a kefelenyomatot, amelyet korrigálni kellett. A javítás után újabb kefelenyomat, ellenőrzésként. Hogy ezek után maradt-e hiba az újságban? Az vesse rám az első követ, aki…

Jól ment a sorom – mondhatnám. Vettünk autót, frizsidert, meg minden mást, ami kellett, és megszületett az első lányunk.

Másfél éve voltam a lapnál, amikor a több éve Izraelben élő, mindent tudó-látó rokonok azt kezdték beszélni, hogy ott kell hagynom az Új Keletet, mert már nem lehet hosszú életű. Kiöregedtek, kihaltak az olvasói – mondták.

Komolyan vettem a figyelmeztetést, munka után néztem. Barátaink révén Beer Séván, a városházán találtam, műszaki ellenőrré léptem elő, hála építész technikusi oklevelemnek. Bementünk a Szochnutba, kértük, Tel Aviv-i Amidár lakásunkat cseréljék el Beer Sévaira. Meggyőződésem, a Szochnut történetében mi voltunk az elsők, és egyben az utolsók is, akik ilyen kérelemmel fordultak hozzájuk. Villámgyorsan, késedelem nélkül intézkedtek: napok múltán Beer Séván találtuk magunkat. Azóta nem jártam a Szochnutban, de feltételezem, a különleges esetek osztályán a fényképünk még mindig ki van akasztva a falra, díszes keretben.

Nem a rokonokon múlott, hogy a jóslat az Új Keletet illetően nem vált be. Évekig, évtizedekig dolgoztam a városházán, meg más helyeken is, az Új Kelet élt és virágzott. Persze, nem lettem hozzá hűtlen Beer Séva-i száműzetésemben, és az óta sem. Meglehetős rendszerességgel, 44 éve írok az újságba, lassan már megünnepelhetnénk az aranylakodalmunkat is.

Most, úgy tűnik, késéssel, de beválik a rokonok jóslata. Zárni készül az Új Kelet. Hogy mi lesz, hogy lesz, senki sem tudja. Csak reménykedünk: valami megint közbejön, és az újság tovább viszi a fáklyát, életünk részét, mindenki örömére. Az se baj, ha csak további 44 évig…