Amíg léteznek ilyen gondolatok…

Írta: Radnóti Zoltán - Rovat: Politika, Történelem

Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017

Száz éve, 1917-ben jelent meg a nevezetes zsidókérdés vita a Huszadik Század című folyóirat hasábjain. Ebből az alkalomból a Szombat az alábbi körkérdést intézte a magyar szellemi élet több mint hatvan képviselőjéhez.

Száz év elteltével a „zsidókérdés”, még inkább annak „megoldása” már csak idézőjelben használható fogalmak. Így ma, ehelyett azt kérdezzük:

– Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

Körkérdésünkre, szerkesztőink reflexióit nem számítva, harmincnyolc válasz érkezett, melyeket decemberijanuárifebruári és márciusi nyomtatott számainkban olvashatnak. Online kiadásunkban hétről-hétre egy-egy írást közlünk a beérkezettekből.

Tényleg nem lehet kétszer (ha még csak kétszer) ugyanabba a folyóba lépni?

Herakleitosz unalomig ismert, közhellyé váló mondása jutott eszembe a Szombat szerkesztőségének kérdése nyomán. Gondolkodtam – nem keveset – azon, hogy mit is válaszoljak, és ehhez elsősorban a száz évvel ezelőtti kérdések és válaszok adtak némi támpontot.

Száz évvel ezelőtt a kiváló szociáldemokrata gondolkodó, Ágoston Péter műve nyomán indította el a Huszadik Század című folyóirat a magyar értelmiséget felvonultató sorozatát, melyben ők a következő kérdésekre keresték a választ.

  1. Van-e Magyarországon zsidókérdés, és ha igen, miben látja ennek lényegét?
  2. Mik az okai a magyarországi zsidókérdésnek? A magyar társadalom minő jelenségei, a magyarországi zsidók, illetőleg nem zsidók minő társadalmi viszonyai, intézményei, tulajdonságai, szokásai azok, melyek szerepet játszanak a zsidókérdés előidézésében?
  3. Miben látja Ön a magyarországi zsidókérdés megoldását, minő társadalmi vagy törvényhozási reformokat tart szükségeseknek?

Ágoston kötete egy olyan világban született meg, amikor már vége felé jártunk az úgynevezett „zsidó aranykornak”, amikor már (megint? még mindig?) érezhető volt, hogy a magyar társadalomban és ebből kifolyólag a honi közbeszédben valami nagyon nincs rendben a zsidók megítélése tekintetében. Szerinte ez elsősorban az éppen dúló háború miatt van: “A népeknek másokkal szembeni gyűlöletre szítása azt eredményezi majd, hogy minden idegent kitaszít magából.

Természetesen, ha most politikai újságíró, gondolkodó lennék, akkor bizony lecsapnám ezt a száz esztendős magas labdát, de nem teszem, ennek a mondatnak a megítélését, a következtetések levonását az olvasóra bízom. Az azonban tény, hogy mind Ágoston Péter, mind pedig a vitában megszólalók közül kevesen gondoltak arra, ami majd huszonegynéhány évvel később következik be, amikor a zsidókérdés, mint fogalom a hivatalos állami politika szintjén jelenik meg, majd ennek következményeként bekövetkezik a zsidótörvények sorozata majd maga a Holokauszt.

Érdekesnek tartottam – átnézve a vitáról szóló kötetet -, hogy kik és miért állították azt, hogy zsidókérdés márpedig nincsen, illetve kik gondolkodtak ellenkezően.

Blau Lajos, a Rabbiképző igazgatója szerint a zsidóság nem egy elkülönítendő test, hanem a nép része. Szerinte a zsidókérdés alapjában kereszténykérdés, abban a tekintetben, hogy a keresztények (egy része) a zsidóban egy alacsonyabb rendű embert lát.

Hasonlóan nyilatkozott Mezey Ferenc, az Országos Izraelita Iroda akkori alelnöke, aki kiválóan foglalta össze a zsidókérdés és természetesen az antiszemitizmus magját. Egyfelől beszélt a vallás, majd az iskola, az oktatás felelősségéről, majd természetesen a család szerepéről is szólt, végül pedig az államról – Mezey szerint – addig nem lehet zsidókérdésről beszélni, amíg az állam biztosítja a jogegyenlőséget az izraelita felekezetűek számára, persze, már ami a vallásgyakorlást illeti, de azért igenis lépjen fel, hogy ne legyenek kizárva emberek bizonyos területekről, csupán a felekezeti hovatartozásuk miatt. Majd Mezey beszélt a legfontosabbról, hogy a társadalom vesse ki magából azokat a gondolatokat, csoportokat, amelyek a megosztottság, a kirekesztés, így az antiszemitizmus mellett lépnek fel.

Ismételhetném magamat a százéves magas labdával és annak leütésével kapcsolatban, inkább ezt is az olvasóra bízom – ismételten.

Ők voltak – többek között – azok, akik szerint 1917-ben nem volt zsidókérdés Magyarországon.

Voltak, akik szerint a zsidókérdés egy létező fogalom volt akkor.

Beregi Ármin, a Cionista Szövetség elnöke, aki hadisérülést szerzett az I. világháborúban. Katonaként, zsidó katonaként a következőt írta: „Hogy van-e zsidókérdés? Kérdésben a felelet. Azért kérdik, mert van.”

Ő például egy sajátos utat járt be, hiszen a háborúban katonaként vett részt, a császár és király oldalán, megsebesült, de mindezek mellett, mindezek ellenére úgy érezte, a zsidókérdés egyre fojtogatóbb probléma Magyarországon. Ő, a „nem maradást” választotta, hiszen 1935-ben alijázott, még megérhette a modern Izrael megalakulását is.

Bölöni György az objektivitást hiányolta mind a zsidó, mind pedig a nem zsidó oldalon: „A zsidókérdésről csak akkor érdemes beszélni, ha mindkét oldalról megvan hozzá az objektivitás. Mig a zsidóság bizonyos érthetetlen érzékenykedéssel azt akarja elhitetni, hogy a kérdés nem létezik s mig a másik oldalról az ellenszenvnek le nem tagadható élével kezelik a kérdést, addig nem alakulhat ki modernebb, elfogulatlan közvélemény.”

Lesznai Anna az 1917-ben már a közvélemény előtt annyira nem ismert világot, a vidéki zsidóságot mutatta be, saját példáján keresztül, amikor is ezt írta a Huszadik Század kérdésére: „Egyszer ilyesmit fejthettem ki anyám előtt (azt hiszem, azt kérdeztem, milyen haditettért kaptak nemességet az őseim); anyám hangosan kacagni kezdett és ez a lekicsinylő kacaj és hozzávetett megjegyzései magyarázták meg nekem először, hogy én nem vagyok „igazi, szinmagyar úrigyerek” és hogy a zsidóság valami különvalóságot, alsóbbrendüt, társadalmilag ha nem is titkolandót, de mellőzöttet jelent.”

Végül Patai József mondatára hívom a figyelmet, amikor is azt mondta: „A zsidókérdés oly régi és örök, mint maga a zsidóság.”

Kinek volt és kinek van ma igaza?

Annak, aki szerint a zsidókérdést idézőjelbe kell tenni?

Netán annak, aki szerint ma is egy létező problémáról van szó? A Szombat kérdéseire talán nem véletlenül ezeket az idézeteket és alkotókat válogattam össze. Mert ez a visszatekintés is egyfajta válasz a szerkesztő uraknak.

A szónak abban az értelmében, hogy állami, politikai szinten felmerülő kérdésről van szó, természetesen nincs zsidókérdés, azaz a Huszadik Század akkori értelmezése szerint nincs antiszemitizmus. Nem is lehet „zsidókérdés”, hiszen ma már a Holokauszt után megmaradt magyarországi zsidóság túlnyomó többsége kulturális önazonosságként éli meg saját zsidóságát, a kisebbik rész az, amelyik vallási közösségekben éli meg ugyanezt. Természetesen azzal is tisztában vagyok, hogy ez a szekularizációs folyamat már a XIX. század végétől elindult, de valóban a nagy világégés vezetett oda, hogy sok ember számára „csupán” az ősöket, temetőket, negatív emlékeket, legfeljebb valamilyen kulturális kapcsolódást jelent a zsidóság. A pozitív zsidó identitás döntően csak a rendszerváltás gyermekeinek, azaz a másod- vagy harmadgenerációs holokauszt túlélők számára lehetett választási lehetőség.

Arról nem beszélve, hogy 1949 óta nem vezetik a születési anyakönyvi kivonatokban a vallást, azaz az elrejtés és az elfojtás igénye is találkozott.

Ugyanakkor azt sem lehet kimondani, hogy ma NEM létezik „zsidókérdés”, azaz antiszemitizmus.

Mert minek is tekintsem azt, amikor megjelennek feliratok bizonyos plakátokon, minek tekintsem azt, amikor vezető publicisták, politikai gondolkodók engednek meg maguknak bizonyos kijelentéseket? Vagy mit mondjak, mit gondoljak akkor, amikor a „zsidó világhatalom”, meg egyéb ilyen rettenetes hazugságok veszik be magukat emberek fejébe, amiket bizony kisebb-nagyobb közösségben, majd az utcán kimondanak. Nem, nem szeretnék aktuálpolitikai eszmefuttatásba bocsátkozni, nem szeretném felidézni a Szombat nagyszerű szerkesztőjének, Gadó Jánosnak a gondolatait a bal- és jobboldali antiszemitizmusról, a nyugat-európai helyzetről, már csak azért sem, mert én itt élek, itt élem meg a mindennapokat, csupán egy jelenséget rögzíteni.

Határozott véleményem szerint, amíg léteznek ilyen gondolatok, amíg léteznek burkolt (vagy ne adj’ I-ten nyílt) jelei az antiszemitizmusnak, ezzel a közvélemény által megengedhetőnek találtattak az ilyen kijelentések, addig a „zsidókérdés” létező fogalom.

Azonban bizonyos szempontból – természetesen – ma már teljesen más a helyzet, mint 1917-ben.

Egyrészt ma semmilyen formában sem várhatja el a társadalom a magyarországi zsidóságtól az alkalmazkodást, az asszimilációt, mert ezek egyik oldalról már befejezett tények, ám másik oldalról az európai és magyar történelmet ismerő ember – még néhány generáción keresztül – már csak etikai okok miatt sem vár el a zsidóktól semmit…

Abban is különbözőség van, hogy ma már vannak jelentős történelmi tapasztalataink, tudjuk, hogy hova vezetett a zsidóság útja a XX. században, nagyon remélem, hogy ezeket a tapasztalatokat képesek vagyunk levonni. Ez nemzeti érdek, és nem zsidókérdés.

A 21. századi Európában együttélés van a zsidók és nem zsidók között, még akkor is, mint fentebb idéztem és írtam, ez az együttműködés nem a legtökéletesebb.

Együttműködés van, hiszen szabadon vállalhatjuk a saját zsidóságunkat, legyen az vallási, kulturális vagy „csupán” a felmenőktől eredeztethető. Van teljes oktatási paletta, bölcsödétől a hittanon át egészen a doktori képzésig. Vannak működő zsinagógák, zsidó civil szervezetek, fesztiválok, létezik zsidó sajtó, működhet egy zsidó televízió, van a mindenkori kormányzattal, (tehát az állammal) párbeszéd, vannak fórumok, ahol beszélgetni, egyeztetni lehet. Sok támogatást, segítséget kap a magyarországi zsidóság a mindennapjaihoz, határon innen és túl egyaránt.

Ha minden ilyen szép és jó, akkor meg miért is panaszkodunk?

Mert – mint mondtam – mindezek ellenére ott van azokban a mindennapokban – és nem is olyan mélyen – megbúvó a zsidókkal szembeni ellenérzés, az antiszemitizmus és az antijudaizmus. És a legnagyobb baj a felelősség kérdése. Az, hogy akarva-akaratlan azok is táplálják ezt, akik egyébként a zsidóság jelentőségét is felemlegetik, akik hivatalosan támogatólag lépnek fel. Ehhez segítséget kapnak zsidó egyénektől és közösségektől is, velük és jelenlétükkel is bizonygatva az elfogadás valódiságát, a „nekem vannak zsidó barátaim” szörnyű mondat jegyében. Az már csak örök álom marad, hogy minden zsidó szervezet, közösen tartson tükröt a zsigeri zsidóellenes érzelmeket kihasználó és felhasználó szervezetek elé, ezzel döbbentse rá őket felelőtlen viselkedésük folyamodványaira.

És mi (lehetne) a megoldás?

Talán lehet úgy tenni, hogy kimondjuk, „ilyen problémák nincsenek, ha meg vannak, akkor csak a politika egyik oldalán tapasztalhatóak”? Ez szerintem ez nem járható út.

Talán érdemes lenne a Bölöni György által felemlített objektivitást elővenni és közben érdemes lenne egy nagy levegőt venni és önmagunknak beismerni: nem lehet mindenkit megváltoztatni, nem lehet mindenhol sikert elérni, már ami a valódi és békés együttélést jelenti.

Mert hiába magyarázom el egy mai negyven-ötven éves embernek, hogy miért és miben nincs igaza, amikor teli szájjal zsidózik, egész egyszerűen nem győzhetem meg. Magam is most kipróbáltam néhány hétig, hogy internetes fórumokon győzködjek egymással vitázó embereket, ám totális kudarccal zárult a misszióm.

Nem érhet mindenkit olyan „katarzis” a változáshoz, mint az egykor nyíltan szélsőjobboldali politikust, aki nyilvánosan, (szinte MTI hírben) tért meg, majd körülmetéltette magát és ma már rendszeresen jár zsinagógába. Mellette előadásokat tart a világ számos pontján és sikeresen promotálja és árulja a megtérés / visszatérés nevű portékát.

Az első célcsoport az általános iskolás diákok. Velük kell foglalkozni, velük kell megértetni, hogy nem szabad bezárkózni, a másság gyűlölete nem vezet sehova, őket lehet, sőt kell megnyerni annak a gondolatnak, hogy az „én és te” helyett a „mi” legyen a domináns. Ők lehetnek azok, akik a mai negyvenes-ötvenes korosztályt képesek lennének befolyásolni, ők lehetnek azok, akik mire elérik ezt a kort, már egészen másként gondolkodnak a minket körülvevő világról, embertársainkról.

Hangsúlyt kell helyezni a történelmi világképüket és emberi hovatartozásukat éppen alakító középiskolások tankönyveinek tartalmára.

És természetesen a magyar kormány és a városi önkormányzatok felelőssége, hogy gyűlöletkampány helyett akár ad hoc jelleggel pozitív identitás-kampányt készítsen. A Soros kampány kapcsán láttuk, hogy a magyar nép vevő az egyszerű és követhető üzenetekre.

Jelen pillanatban – számunkra – más megoldás nincsen, mintsem a jelent meg kell élni, a jövőt meg – a lehetőségeink szerint – terveznünk kell, hogy legalább a következő korosztály élhesse úgy azt, ahogy szeretné, és ahogy mi, az ő szüleik ezt nekik kívánjuk.

A szerző a lágymányosi körzet rabbija, a Mazsihisz rabbitestületének elnöke

Címkék:2018-02, Huszadik Század, Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017