„Ami veszélyes, az nem a megtagadás, hanem a letagadás”

Dr. Osváth Jánost bizonyára sokan ismerik és szeretik. Mi régi barátok vagyunk. Hosszasan beszélgettünk arról, hogy háziorvosként hogyan látja a túlélő nemzedékeket.

Pszichológusok, pszichiáterek körében egyre nagyobb figyelem vetül a másod-, harmadgenerációs túlélők transzgenerációs problémáira, de vajon mit lát a praktizáló háziorvos?

Mentegetőzéssel kell kezdenem. A mai orvos nehéz helyzetben van, amikor a tapasztalatairól, és az abból levont következtetéseiről kérdezik. A modern orvostudomány egy összefüggés megállapításához megköveteli, hogy azt nagyszámú eseten végzett megfigyelés szigorú szabályok szerint végrehajtott statisztikai elemzése támassza alá. Tehát a saját megfigyeléseim, benyomásaim alapján csak sejtésekről beszélhetek. Válaszaim hemzsegni fognak a „talán”, „mintha” és hasonló szavaktól.

Amikor megbeszéltük ezt az interjút, azon kaptam magam, hogy nem jut eszembe semmi különös történet, és visszaemlékezve a korábbi évekre, arra jöttem rá, hogy nagyon keveset látok. Keveset, mert egyrészt az orvosok között nem én vagyok a legkommunikatívabb, aki hamar belemegy a beteg magánéleti dolgaiba, vagy esetleg nálam nem nyilatkoznak meg annyira. A másik talán az, hogy a rendelőben a politikai és evvel határos dolgokat elvi elhatározásból igyekeztem kiszorítani, maradjon az ajtón kívül, mert fontos, hogy a saját, gyarló értékítéletemet szigorúan kilökjem. Ezért nem alakult ki egy ilyen „szintén zenész” összehunyorítás.

De azért van a jelenleg is ellátott körzetemben egy, az eltelt harminc év alatt megöregedett, akkor idősebb középkorú, vagy fiatalabb nyugdíjas korúakból álló társaság, akik egyértelműen zsidók. A lakótelepnek ez a része viszonylag jó minőségű lakásokból áll, tehát a tulajdonosok jellemzően jómódú, életerős emberek. Külsejük, nevük, stb. alapján különösebb kutakodás nélkül is tudható, ki zsidó, ki nem. Eléggé életerős és életvidám embereknek tűntek, legalábbis azon a szinten, amin érintkeztem velük. Nem tudok közülük sokról, aki megjárta a tábort, munkaszolgálatot. Volt olyan is, de kevés, és aki igen, az sem magától mondta el, csak valahogy kiderült, nem szellőztette, nem beszélt róla. Nekem úgy tűnt, hogy azok, akik egyértelműen és lazán vállalják a zsidó származásukat, identitásukat, többségükben azok körül kerültek ki, akik kevésbé szenvedtek, vagy legalábbis láthatóan nem viselték a trauma okozta sebeket. Én, amikor 25-30 évvel ezelőtt odakerültem, még az első generációt is gyógyítottam.

Nagy tiszteletben tartom azokat a tanulmányokat, amelyek a transzgenerációs traumákról szólnak. Nem olvastam az eredeti munkákat, más forrásból tudom, és nem kétlem, hogy így van, de annyit tudok mondani, hogy nem találkoztam a jelenséggel, pontosabban nem ismertem fel, ezt restelkedve vallom be. Mindezek után megkerestem egy kolléganőmet, aki más, mint én, a zsidó azonosságtudat benne sokkal erősebb, mint bennem. Militáns cionista, egy ideig fél éven át minden évben Izraelben tartózkodott, unokázás okán. Valaha aktívan részt vett a traumakutatásokban, csoportkutatásban, elmondása szerint kapcsolatban állt a Virág Terézzel is, ezt most tudtam meg. Ő volt az, aki, hogy kellemetlen jeleneteket elkerüljön, orvosként kis ékszer nyaklánc formájában viselte a Dávid csillagot. Ez még a rendszerváltás előtti években történt, a nyolcvanas évek első felében, amikor ez nagyon nem volt szokásban. Azért viselte, hogy mindenki tudja, és ha valakinek nem tetszik, esetleg távolodjon el tőle, ha pedig tetszik, akkor tetszik. Azt mondja, hogy ennek ellenére nála sem volt beszédtéma a betegeivel a zsidóság, ők nem nyilvánultak meg, ő nem kérdezősködött. Ő se tudna adatot szolgáltatni, holott tőlem meglehetősen eltérő természetű és stratégiát folytató orvos. Ez a kolléganőm is tudott olyanokról, akik hazajöttek a deportálásból vagy munkaszolgálatból és mélyen hallgattak.

Ez volt az általános, hogy erről mélyen hallgattak?

Igen, mintha így lenne. Olyanról beszélek, akik megjárták a lágert. Ugyebár Budapesten vagyunk, a deportálások tervezett üteme szerint a főváros volt utolsó a sorban, és itt sokakra, főleg, akik társadalmilag életerősebb voltak, már nem került sor, megúszták a deportálást. Nem tudom, hogy más lakóterületeknél mi a helyzet, lehet, hogy ha vidéken, vagy szegényesebb budapesti kerületben dolgoznék, más választ tudnék adni a kérdésre, mert mást tapasztalnék, látnék.

A holokauszt túlélőknél mit tapasztalt?

Csak megismételni tudom, hogy kevés ilyen eset került a felszínre. Volt olyan, aki visszatért, de éreztem, hogy ők nem azok, akik jót tesznek a közös ügyünknek. Kettő jut eszembe, és mind a kettő olyan volt, bocsánat a hasonlatért, akik, ha valaki a villamoson véletlenül a lábukra lép, akkor ordítani kezdenek, hogy ebben az országban tombol az antiszemitizmus. És ezt nagyon nem szerettem…

De volt középút is. Egy imádni való idős hölgy betegem annak idején Auschwitzban kihelyezett munkán volt egy varróműhelyben, ahol egy fegyveres SS női őr felügyelte őket. Az üzemvezető egy német iparosember volt. Ez a hölgy hangsúlyozottan olyan dolgokat mesélt, ami a német kollektív felelősséget viszonylagosan hárítja. Elmondta, hogy amikor neki ki kellett mennie a WC-re, az SS női őr ezt nem engedte, ráüvöltött, hogy „itt maradsz, zsidó!” Erre az üzem vezetője leordította az SS nő fejét, mondván, hogy lehet ilyen kegyetlen és mit képzel, az meg behúzta a fülét. Betegemnek több hasonló története is volt, amiben a szokottnál árnyaltabb képet adott Auschwitzról. Aztán kiderült, hogy a nő férje, aki szintén zsidó lehetett, egy szocialista ipari vállalat vezetője volt, és egy időben kiküldetésben dolgoztak az NDK-ban. Ez a 60-as években volt. Odakint rengeteg barátra tettek szert, és ezt valahogy magában el kellett rendeznie, hogy ne legyen németellenes, noha megjárta Auschwitzot. A normális alkalmazkodás esete ez, és én ezen azért sem háborodtam fel, mert a sommás és primitív németgyűlöletet mindig elutasítottam. Mármint a biológiai, nemzetkarakterre vonatkozó értékítéletet. Nekem is volt német barátom, meg van is. Persze, kétségtelen, hogy a német militarizmus az előzményekhez tartozik, és nem véletlen, hogy a nácizmus ott alakult ki és nem Angliában, vagy másutt, de mindez messze vezetne…

Tehát a lényeg, hogy találkoztam túlélővel, de nem olyan sokkal, hogy ebből bármit meg lehetne állapítani, és mindegyiknek volt valami sajátos története. Az egyik gyakran indokolatlanul agresszív volt, a másik pedig a fent említett aranyos hölgy, aki férjhez ment egy kőkemény technokratához –nos, ilyen is van, meg olyan is, úgyhogy nagyon nehéz bármiképpen általánosítani.

Milyen általánosan diagnosztizálható testi-lelki betegségeket, vagy tüneteket lehet tapasztalni, amelyek esetleg betegek egy-egy traumatizált csoportjára jellemzőek?

A testi és lelki betegség kategóriája összefolyik. Van olyan, hogy larvált, magyarul álcázott depresszió, ami kizárólag testi tünetekben nyilvánul meg. Hogy mi rejlik a mélyben, azt kibogozni a pszichiáterek, pszichológusok tudománya. És van nyilvánvaló, manifeszt depresszió, de hogy a holokauszt-túlélők között milyen gyakorisággal fordul elő, azt nem tudom. Depresszióra hajló, szorongó ember a közfelfogás szerint a zsidóknál mindig is több volt.

A holokauszt előtt is nyilván nagyobb arányban lehettek a szorongók között a zsidók?

Ha a szépirodalmat nézzük, akkor is; a vagány zsidót ismerjük, az bőven volt, meg hősies is, de a „beszari” zsidó volt a közmondásos figura. Ez persze durva általánosítás, aminek nem biztos, hogy volt alapja, legfeljebb annyi, hogy a jellemzően érzékeny pszichés alkat folytán kevés volt sorainkban a verekedős mokány legény. Ha így van, akkor bizonyos pszichoszomatikus tünetekkel rendelkezők is sokan lehettek…

Érdekes dolog viszont, hogy a nagy túlélők között, akik visszajöttek, sokan hosszú életet élnek, tehát egyrészt szelektálódtak, másrészt pedig nemcsak szelekció működött, hanem kőkemény edzés volt. Azt, hogy egy ilyen borzalom átélése nem hat ki a későbbi generációkra, el sem hinném. De hogy egy adott szív-, gyomor-, vesebeteg, vagy depressziós döntően attól beteg-e, hogy a szülei, nagyszülei Auschwitzban voltak, azt én nem tudom. Egy barátomnak az ötvenes éveiben járó lánya, aki ugyebár nem élt még, amikor mindez történt, határozottan állítja, hogy fogyatékai, belső feszültségei onnan jönnek át. Ő ezt úgy gondolja, úgy érzi, hogy fizikailag, biológiai értelemben jutott át az idegrendszerébe a felmenők szenvedése. Nem vagyok olyan csont materialista, hogy azt állítsam, hogy ilyen nincs. Jungról lexikonfejezet szintjén nyilván tudok, nem olvastam eredetiben, de a kollektív tudattalannak a létezéséről hallottam, és komoly emberek ezt reálisnak tartják.

Na, de mondd meg, honnan tudja ő azt, hogy nála ez működik, mikor otthon is, amióta ez téma lett és állandóan erről hall, sőt, a csapból is ez folyik, banális köntösben is?

Most hadd beszéljek magamról. Nem másodgenerációs vagyok, hanem első, de engem megkíméltek a traumától. Egyetlen egyszer láttam, hogy egy nyilas valakit fejbe csapott, de nekem nem volt dolgom velük, illetve csak bürokrata nyilasok jöttek fel ellenőrizni. Mázlink volt, a nővérem mindig hamisan mondta be a korát, hogy abba a csoportba kerüljön, amiből nem viszik munkaszolgálatra, és egyszer, amikor megkérdezték, hány éves, elszólta magát, mert megijedt, és akkor a nyilas így szólt; „kisasszony, tessék a másik csoportba állni és ne ide”. Tehát csak ilyen kis senkikkel találkoztam, igazi brutális nyilassal nem volt dolgom, német katonát pedig nem láttam. Mégis, amikor egyszer egy utazásnál, a 60-as években egy német idegenvezető szólni akart az utazókhoz, és mert azok fecsegtek, elkiáltotta magát, hogy „Ruhe!”, végigfutott a hátamon a hideg. Miért, ha nem volt ilyen konkrét emlékem? Te erre nem emlékezhetsz, de a háború utáni cseh és szovjet partizánfilmekben, amikor egy SS elüvöltötte magát, hogy „Halt!” és megláttuk a géppisztolyt, a jellegzetes náci sapkát, csukaszínű egyenruhát és a csizmákat, tudtuk, hogy baj van, és kitörte az embert a frász a moziban. Nálam ez köszönt vissza, ebben biztos vagyok. Utoljára tizenöt éve a frankfurti reptéren egy egyenruhás német útlevélellenőr tette próbára a záróizmomat, csupán az átható nézésével. Egyébként azok a filmek nem is zsidókról szóltak, hanem orosz, cseh, lengyel, stb. hazafiakról.

A transzgenerációs traumáról szólva van egy jó hírem is. Észlelni lehet egy ellenkező irányú folyamatot is, ami érzésem szerint nyerésre áll. A fiatal zsidó fiúk, lányok közül egyre többen emelt fővel hordozzák az identitásukat. Juszt is! Jó fejek vagyunk, kondizunk, sportolunk, élvezzük az életet, ha betegek vagyunk, azt is legyőzzük. Konkrét arcokat látok magam előtt, mikor ezt idézem. Olyan is akad (egy rokonom), aki megmondta, hogy sokallja a médiában a “holokausztozást”, minket az élet kössön össze, ne már a gyászos múlt!

Milyen fizikai betegségek, tünetek mögött állhat valamilyen trauma?

Amennyit nekünk illik tudni az ilyen bujkáló traumákról, az az, hogy a gasztroenterológiai problémák viszonylag gyakoriak. Nagy fenntartással állítom ezt is, „statisztikai evidencia” híján. Ezzel egész életükben gond lehet. Azt tudom, hogy a Crohn betegséget egy időben az anyakomplexussal hozták összefüggésbe, de aztán ezt cáfolták (bár a vitát nem követtem végig). Azt hiszem, hogy inkább ezek a nem egészen vitális dolgok a meghatározóak. Például ha egy zsidó fiatalember 40 éves korában kap egy infarktust és meghal, akkor mondhatjuk, hogy nem csoda, ha meggondoljuk, min mentek át a felmenői, de nem tartom életszerűnek, hogy erre rábólintsak. Nem beszélve arról, hogy sikerorientált és sikeres emberek is „elhullanak a csatában”.

Az alkalmazkodási traumáról beszéljünk egy kicsit…

Most mély levegőt kell vennem, hogy erről beszéljek, mert sokáig azon az oldalon álltam, ahol azt mondták, hogy borítsunk fátylat a múltra. Példákat tudok mondani, szélsőséges példákat.

Láttam olyan zsidó családot, ahol az apának a felmenői közül egy sem jött vissza, ő maga munkaszolgálatos volt, a felesége nem volt lágerben, „csak” a budapesti üldöztetést élte túl, az is elég volt. Mindenesetre két gyermeküknek, ha nem is mondták azt, hogy nem zsidók, csak éppen nem beszéltek róla egyáltalán. Amikor a kamaszkor eljött, a gyermekeik ráeszméltek arra, hogy megjátszás és képmutatás folyik, a pubertás átfordult pubertáskrízisbe, melynek során szembefordultak a szüleikkel, paradox módon antiszemiták is lettek, és szenvedtek, kudarcba fulladt az életük. Ezenkívül ismerek olyat is, akinek megmondták ugyan, hogy a család zsidó, de a gyerek látta, hogy nem tartják a zsidó hagyományt, neki is hasonló pubertáskrízise volt, amit átvészelt ugyan, de torzult a karaktere. Ő végül ortodox zsidó lett. Úgy tűnik, hogy ettől nyugodott meg a lelke. Legalábbis az érvényesülés terén sikeres ember lett belőle, arról, hogy a magánélete, érzelmi élete milyen, nem tudok semmit. Tudom, hogy benne volt egy kis fiatal közösségben, ahol az övéhez hasonló háttérrel rendelkezett szinte mindenki, „másodlagosan” tértek be a zsidóságba. Ők egytől egyig a háború utáni években kikeresztelkedett, vagy zsidóságukat megtagadó, a politikai vonalhoz alkalmazkodó karrieristák gyerekei voltak. Most viszont felcsaptak vallásos zsidóknak, azaz betértek, visszatértek. Igen, így van, ha későn tudja meg valaki, hogy zsidó, abból nagy gond is lehet. Talán azért, mert előzőleg már kialakult egy olyan beidegződés, hogy az a szó, hogy zsidó, a csúnya szavak közé tartozik, a ronda dolgot jelentő szavak közé, amit megvető fintor kíséretében mondanak ki, vagy a szájuk elé kapott kézzel vihognak hozzá. És akkor kiderül, hogy én is ilyen szar, stb. vagyok?! Ki ne rendülne meg ettől?

Azért még elmondanám azt, hogy haragudtam, és haragszom a Napfény íze című Szabó István filmre, mert a film utolsó részének a kicsengése egyértelműen az, hogy vissza kell térni a valláshoz. Én azon a véleményen voltam és vagyok, hogy aki akar, igen, aki nem akar, nem, nekem ne mondja meg senki!

Egy másik történet: csillagos házban laktunk, a Király utca 85-ben. 2014-ben, a Holokauszt 70. évfordulóján, a csillagos ház akció idején én is szerepeltem interneten és személyesen is megjelentem. Ott fel is fedeztem egy ma már idős nőt, aki gyerekként szintén ott lakott abban a csillagos házban. Megkérdeztem tőle, hogy ezek a megemlékező sétákon nem kellene-e nekünk is részt vennünk. Mire ő azt mondta, hogy figyelj, én nem szeretek zsidó lenni. Ezt megjegyeztem, és erre azt mondom, hogy ehhez joga van, ez egy jó kifejezés. Kifejtettem azt, amit ma is gondolok, hogy az emberi viszonyok logikájából következik, hogy ha egy populációban van egy csoport, bizonyos közös nyelvi és kulturális vonásokkal, akkor ők összenéznek egymással, összecsapódnak, kölcsönösen segítik egymást, és hogyha ez nem tetszik a többségnek, annál jobban összezárnak. Ám ugyanakkor az is benne van, hogy ha kinyílik a világ, elkezdenek nőni a városok, kiterjed a kommunikáció, tágul a világ, akkor ki akar törni ebből a zárványból. Ez is teljesen természetes dolog, ezt hozta a felvilágosodás. Természetes dolog, ha egy csoport tagjai összekapaszkodnak, de az is, ha van, aki ki akar törni belőle. Mind a két folyamat létezik, megvan a dinamikája és morálisan nem támadható. Ami veszélyes, az nem a megtagadás, hanem a letagadás. Nem beszélve arról, hogy úgyis kiderül, bárhogy tagadjuk.

Elmondok erre egy példát.

Egy gimnáziumi osztálytársamról van szó, nevezzük Neumann Robinak. Sokoldalú, kisportolt, kedves, népszerű fiú. Egyszer, nevét és arctípusát meghazudtolóan, hülye antiszemita viccet mesélt nekem, nem tudtam mire vélni. Eltelt az idő, Robi szép szakmai karriert futott be. A 90-es évektől minden évben érettségi találkozón jöttünk össze. A patinás budai gimnázium egykori diákjai többségükben enyhén jobboldaliak voltak. Egy fiú, bizonyos Balázs kitűnt azzal, hogy harsány szélsőjobbos, soviniszta, antiszemita nézeteket vallott, amiket habzó szájjal zúdított a hallgatóságára. Kérlek szépen, a mi Robink hozzácsapódott Balázshoz, és csápolt a hordószónoklataihoz! Már a hetvenedik évünk felé jártunk, amikor Robi egy súlyos szívrohamot épp, hogy túlélt. A következő találkozón elkezdett hosszan beszélni a betegségéről, hangoztatva, hogy biztosan a gyerekkori háborús trauma áll a háttérben, azután egy gyenge pillanatában, most, évtizedek után, kibökte, hogy zsidó.

Na, erre varrjál gombot!

Mit is illusztrál ez a történet az eddig tárgyalt témák közül?

Mindent.