„Ami nem működik, azzal nincs gond”

A vidéki zsidóság jelenéről és jövőjéről.

A gyászos 1944-es évben május közepétől mintegy 2 hónap alatt a teljes vidéki magyar zsidóság gettóba zárása és deportálása megtörtént. Az elhurcolt 437ezer ember alig 10 százaléka lett túlélő, és tért vissza hazájába. Arról most szó se essék, milyen fogadtatásban részesültek a javaikat és önbecsülésüket is elvesztett emberek. A mai magyarországi vidéki hitközségek újraszerveződése és léte szinte kész csoda, így annál nagyobb kincs, amit óvni, és ha szükséges, segíteni kell.

Egy vidéki kisvárosban, Salgótarjánban születtem, nem vallásos, ám erős zsidó identitású családban. Számomra sosem volt kérdés, hova tartozom, de a zsidóságból leginkább a szorongás volt az alapélményem, meg a Soá, és az antiszemitizmus. Gyermekkoromban a nagy ünnepeket megtartotta a hitközségünk, az istentisztelet azonban egy általam akkor ismeretlen nyelven zajlott. Ott ültem nagypapám mellett, és mindig vártam a sófárfúvást – légyen is bármilyen ünnep – így elég sok csalódás ért az I’ten-tiszteleteken, hiszen az többnyire az újévi szertartás tartozéka. Évről-évre volt persze mártír-megemlékezés, ahol gyermekként a kézmosásnak és a bedobható 5 forintosoknak örültem leginkább – amit persze nem mindig dobtam be az arra illetékes kézmosó lavórba. És a szombatok fénye, mert a gyertyát mindig meggyújtotta az Auschwitzból hazatért nagyanyám.

Sok-sok év elteltével, túl a kamasz és fiatal felnőtt identitáskeresésen, úgy akarta az Örökkévaló, hogy egy nagy hitközség elnökének választottak Pécsett. Egy olyanénak, melynek komoly hagyományai voltak, ahol máig minden héten van I’ten-tisztelet, ahol zsidónak lenni valami polgári öntudatot és érzést ad annak, aki a közösséghez tartozik. Egy olyan hitközség élére álltam immár tíz éve, amelyik ebben a korszakában veszíti el tagságának legaktívabb tagjait, a túlélőket. Nehéz idők.

„Ennek a hitközségnek egy professzionális segítőre van szüksége” – győzködött Stark András, a hitközség alelnöke, amikor átgondolva a felkérés nehézségét, döntenem kellett a jelöltség elfogadásáról. Vállaltam – már csak azért is, hogy érezzem azt a polgári öntudatot, ami eddig kevéssé volt az enyém, és hogy kezdjek valamit ezzel a folyton mardosó szorongással, amit a zsidóságom okozott. Sajnos a szorongás megmaradt, most már nem csak amiatt ural, hogy zsidó vagyok, hanem a felelősség miatt is, hogy mi lesz ezzel a nagy múltú pécsi zsidósággal, amely a kétezres évekre csak fogy és fogy.

Az öregek már ötven éve is azt jósolták, hogy 20 éven belül megszűnik a hitközség, aztán mégis itt vagyunk – szoktam válaszként kapni, ha felvetem a kérdést, hogy mi lesz velünk. De 50 éve még ötszázan voltak nagyünnepen, most meg százan vendégekkel, azaz nem zsidó barátainkkal együtt.

„Ami nem működik, azzal nincs gond” – hirdeti egy pécsi graffiti, melyre nemrég talált rá Schweitzer Gábor barátom – a szeretett és méltán híres Schweitzer József, volt pécsi főrabbink fia. Ha elfogadom ezt a váratlanul ölembe esett axiómát, akkor örömmel mondhatom: van működő pécsi hitközség. Hiszen másunk sincs, csak gondunk. Gond az ünnepek megszervezésével, gond az ingatlanok üzemeltetésével, a templom épületének állapotával, a temetővel. És nagy feladat, a kile tagjainak segítése. Aztán egyszer csak világos lett számomra a feladat, amivel Stark győzködött. A segítés. Ha a jövőre gondolok, elsősorban ezt látom, hogy meg kell szerveznem egy szolgáltató közösséget, amely a vallási tevékenységek mellett szociális, kulturális szolgáltatásokat is képes nyújtani tagjainak. Mindezt úgy, azzal a tapintattal és professzionalizmussal, hogy ezt az önellátáshoz, a segítségnyújtásához szokott közösség méltóságát megőrizve el tudja fogadni. Ha ez sikerül, még jó néhány évig lehet minjenünk, és büszkén fenn tudjuk tartani hitközségünket. Rövid távon tehát világos a feladat. Szerencsére ez a választott szakmám. Szociális és mentálhigiénés szakember lévén közel állnak az ilyen típusú feladatok, így azon munkálkodom nap, mint nap, hogy megnyugtató módon lássuk el hitrokonaimat. Természetesen ez komoly anyagi megpróbáltatást is jelent számunkra. Néhol segít a Mazsihisz, de átfogó vidéki koncepció híján ez csak átmeneti és eseti könnyebbséget ad. Ha igazán fontos az országos szervezetnek a vidéki hitközségek minél további fennmaradása, koncepciót kell kidolgoznia és elfogadnia a nem budapesti szervezetek segítségére. Olyan koncepciót, amit az érintett szervezetekkel kooperálva, igényeiket meghallgatva és megértve készítenek el.

De, hogy mi lesz velünk hosszútávon? Húsz év múlva, vélhetően nem fogunk megfelelni a hitközségi feltételeknek, és nem lesz minjen sem, ha a jelenlegi tendenciák maradnak. A legfontosabbnak azt érzem tehát, hogy nyomot kell hagynunk. Ez őseinktől, a méltán híres pécsi zsidó közösségtől kapott örökségünk. Ők sikeresen megtették ezt, hiszen olyan építészeti emlékeket hagytak maguk után, amelyeket ez a város sokáig őrizni fog. A város közepén álló gyönyörű, és épp idén 150 éves zsinagóga, a szépen gondozott, árnyas temető, a hitközség fenntartásában működő szociális otthon épülete alapvetően határozza meg a város hangulatát. A mi feladatunk ezen épített értékek megóvása és élettel megtöltése, lehetőségeink szerint.

De ennél több, szerteágazóbb dolgunk is van. Meg kell őriznünk a valaha Pécsett élt zsidóság emlékét is. Legyenek azok történetiek, tárgyiak, vagy kulturálisak. Összegyűjtjük és gyűjtöttük azokat az emlékeket, amelyek fellelhetők a városban, a levéltárakban, vagy a hitközség tagjainak emlékezetében. Szerveztünk a hitközség köré egy olyan baráti holdudvart különféle szakemberekből, akik a pécsi zsidóság történeti emlékei iránt elkötelezettek anélkül is, hogy a hitközség tagjai lennének. Vannak közöttük történészek, nyitott, érdeklődő pedagógusok. Akad köztük művészettörténész, helytörténész, fotográfus és olyanok is, akik a város kulturális életének meghatározó alakjai, szervezői. Abban támogatjuk őket, hogy mutassák be saját szakterületükön a zsidó élet pécsi vonatkozási pontjait. Egy elkötelezett helytörténész barátunk segítségével működtetjük Facebook oldalunkat, melyen minden héten legalább egy bejegyzés születik, amely bemutatja az évek óta tartó történeti feltáró munka eredményeit, és napjaink ünnepi, kulturális eseményeit.

Az ő segítségükkel szervezzük meg a Zsidó Szabadegyetemi előadásokat, melyek havonta 50-100 fő érdeklődését keltik fel. De szerveztünk már teljes önerőből a budapesti mintára Zsidó Kulturális Fesztivált, melynek programjaira a város lakói részéről nagy érdeklődés mutatkozott. Kitárult a zsinagóga szárnyas kapuja, és özönlött a közönség a koncertekre, színházi és irodalmi eseményekre. Ezek hosszú távú működtetésére azonban már nem elégséges a saját humán erőforrásunk, itt is több elkötelezett külsős szervező dolgozik. Szerencsére nagyon jó a kapcsolatunk a társegyházakkal, például a Szent Egyed katolikus közösség baráti kapcsolatának köszönhetően, Pécsett két alkalommal is van mártír megemlékezés, a Hit Gyülekezete által fenntartott iskola diákjai rendszeresen tesznek nálunk látogatást különböző tematikájú kulturális műsoraikkal.

Ma Pécsett a zsidó szó leggyakrabban ebben a kontextusban hangzik el: „Nem tudsz segíteni abban, hogy idős, elesett rokonom a zsidó szociális otthonba kerülhessen be?” Mert szerencsére nagyon jó a híre az idősotthoni szakmai ellátásunknak. Nagy büszkeség, és még nagyobb felelősség ez számomra, az intézmény vezetőjeként is. Öröm azért is, mert nyomot hagyni ezzel is tudunk, egy jól működő szolgáltató intézménnyel. A jövőben tervezzük az ápolási tevékenység tovább fejlesztését is.

Sok tehát a gondunk Pécsett, ami azt mutatja, élünk és működünk. Szembenézünk azonban azzal a rémmel, ami egy nem várt, de a tendenciákat figyelve reális jövőt mutat – megszűnhet egyszer a pécsi zsidó élet. De nem szűnhet meg az emléke, és ezért még sok áldozatot fogunk hozni.

A szerző szociális és mentálhigiénés szakember, a Pécsi Zsidó Hitközség elnöke, a Mazsihisz alelnöke