Kőrösi Zoltán: Akkor előbb magunkról

Honlapunkon eddig Kőszeg Ferenc, Stumpf András,  Csaplár Vilmos, Horkay Hörcher Ferenc,  Erős Ferenc , Granasztói György, Csepeli György, Grendel Lajos, Böcskei Balázs, Kende Péter, Háy János, Gyáni Gábor, Borbély Szilárd, Kovács Éva és Jeszenszky Géza válaszát közöltük.  Alább  Kőrösi Zoltán reflexióit olvashatják.

A legszívesebben valamelyik regényemmel válaszolnék, ám tartok attól, hogy kevés lelkesedésre találnék… De mit tegyek, ha csaknem minden könyvem, s ezáltal szinte a teljes irodalmi pályám éppen a Szombat által feltett kérdés körül, illetve az ezen kérdéssel is körülírható rémületes hiány körül forgott?

Az emlékezés lehetetlensége, a történetek hiátusai, beleértve az egyének, családok, és a magyar nemzet történetét, történeteit és hallgatásait is, mint hétköznapi gyakorlat, mindez mint elfogadás és belenyugvás, mi több, mint követendő példa, a meggyőződésem szerint a kárpát-medencei létezés meghatározó túlélési technikájává vált az elmúlt mintegy száz év során. Úgy hiszem, miközben a honi politikai törekvések, és sajnos az irodalmunk és a történetírásunk is hősi toposzokat szeretettek volna elterjeszteni, és soha nem voltak mentesek a patetikus gesztusoktól, az efféle mintaadásokban hittek, s a jelek szerint megint egyre inkább hinni is akarnak, a két igazán érvényes közép-kelet-európai magatartás a svejkség és az elhallgatás voltak.

Talán éppen így, együtt, hiszen a kettő, a tettetés és a kényszerített feledés nem is állnak messze egymástól.

Ennek a rettenetes hiánynak a következményei egyértelműen tetten érhetőek a magyar társadalom jelen állapotát vizsgálva is. A személyes tapasztalataim is ezt támasztják alá: magam is egy olyan családban nevelkedtem, ahol a történetek, mint minták továbbadása helyett az elhallgatás diktált, a legendáriumot és az emlékezetet a mindennapokhoz ily módon alkalmazkodó túlélési stratégia fedte el. A talaját vesztett paraszti kultúra, a félig urbanizálódott és hamis modernizmussal eltévedt, a társadalmi mobilitás illúziója által legalább annyit vesztő, mint amennyit nyerő réteghez tartoztak az én szüleim is. Az emlékezés, mi több, az emlékezés lehetősége ki volt zárva a hétköznapokból, mint annyi más családban, egészen egyszerűen azért, mert célszerűbbnek és életre valóbbnak mutatkozott a hibák, tévedések, erények, elveszett illúziók megannyi kibeszéletlensége helyett a túlélésre koncentrálni. Annak a regénynek, amit a szüleim sorsáról, s ehhez kapcsolva a saját gyerekkoromról írtam (Szerelmes évek – gyávaság) ezért választottam mottó gyanánt Nádas Péter egy mondatát: „ Élni tanítani a felnövekvő generációt vagy túlélésre nevelni, ez két teljesen különböző felfogás.”

A zsigerekben nem az élvezet, hanem a félelem, de legalábbis cinikus óvatosság lakik.

Igen: az élet átélhetősége és túlélhetősége ezen a vidéken radikálisan különbözött és különbözik egymástól. Úgy hiszem, hogy a tünetek, az egyénektől a társadalom egészéig sorolható pszichoszomatikus eredetű betegségektől kezdve, az alkoholizmustól az öngyilkossági mutatók szomorú adataiig, a civil bátorság hiányától a csődbe ment, megcsúfolt magyarországi liberalizmusig skálázható súlyos társadalmi hiányosságokig világosan mutatják, hogy ez a modus vivendi milyen következményekkel hat a mostani napjainkra is.

Az emlékezet elnémítása a történetek hiányát okozta, s a történetek hiánya visszahatott és visszahat az emlékezet működésére, s ebben nem különbözött az egyének sorsa a nagyobb közösségektől.

Ha valaminek nevet adunk, akkor az meg is születik, de ez nem jelenti azt, hogy az elhallgatott, névtelenséggel burkolt történetek ne lennének itt, közöttünk.

A válaszom tehát az a kérdésre, hogy nincsen emlékezetközösségünk. Hogyan is lenne?

Csonkolt emlékezeteink vannak, párhuzamosan, egymás mellett. S ezt a hiányt az elmúlt évek, immár évtizedek nem hogy kisebbítették volna, éppen ellenkezőleg.

Az 1989.óta eltelt évek egyik legnagyobb, s most már egyre világosabban megmutatkozó bűne az, hogy az akkor önmagát olyannyira szerető, és az intellektusára oly büszke értelmiségünk számomra máig felfoghatatlan módon ahelyett, hogy képes lett volna a civil társadalomra, s ezzel együtt az értelmiségi-társadalmi szerepvállalásra koncentrálni, s képes lett volna kialakítani az értelmiségi szerep társadalmi etalonját, beszédmódját, képes lett volna kikényszeríteni ennek egzisztenciális körülményeit, inkább habozás nélkül beállt a kifejezetten nem jó minőségű politikai beszédmódok mögé. Sőt, hiszen az akkori értelmiségből lett az akkori és későbbi politikánk jelentős része. (Manapság is látjuk, milyen értetlen csodálkozással forgatják barátaink a szemüket, amikor az aktuálpolitikával kacérkodó megszólalásaik nem éppen termékeny talajra hullanak. Posztmodern korban élünk, amennyiben a szocializmus maga volt s modernizmus.)

Ennek nem csak az lett a következménye, hogy szétforgácsolódott az értelmiség (bármit is jelentsen ez) akkor meglehetősen nagy potenciállal kecsegtető helyzete, hanem az is, hogy a silányabb beszédmód, magyarán a politikai viselkedésminták átvétele ellehetetlenítette a korábbi történethiányok megbeszélését, felülvizsgálatát. A súlyos elhallgatásokra rátorlódott az újabb elhallgatás, még akkor is, ha pillanatnyilag heves és aktuálpolitikával dúsított fecsegésnek álcázza magát. Egy végtelenül leegyszerűsített társadalmi szerkezetben roppant kevéssé tételezhető fel, hogy komoly igény mutatkozna a precíz és pátoszoktól mentes elemzésekre, feltárásokra és szociológiai munkákra, mint ahogyan magára a magasan kvalifikált és nem pártpolitikai kategóriákban gondolkodó, s nem közvetlenül a hétköznapi hasznosításra fordítható entellektüelre sem. Ezzel a helyzettel még ismerkedni kell, és nem is okoz sok örömöt. Meggyőződésem, hogy idővel (sok idő múltán, sajnos) majd tárgyilagosan beszélhetünk erről, és megszületnek azok az elemzések, regények és társadalomrajzok, amelyek arról szólnak, mit eredményezett a létező szocializmus a közösségi emlékezetben, morális tartásban, az élethez való alkalmazkodási képességben, s arról is, hogy mit eredményezett az erről való beszéd hiánya, illetve silánysága és elferdülése a rendszerváltástól a napjainkig. Mint ahogyan majd megszületnek, s részben, de csak részben megszülettek már a Trianonra, a Tanácsköztársaságra, a konszolidációra, a holocaustra, a második világháborúra vonatkozó, s a nemzeti tudás etalonjához tartozó művek is. Részben, hiszen most még hiányzik az, hogy a két korszak rémületes összefüggéseiről is elfogulatlan, napi politikától mentes közbeszéd legyen. Addig azonban nem csak e munkák elvégzésére, időre és rengeteg szorgalomra és bátorságra van szükség, hanem arra is, hogy egy eltűnt társadalmi csoport, vagy talán réteg képes legyen kialakítani a maga új életmódját és a társadalom egésze felől is értelmezhető beszédét.

Persze tudom, hogy most ennél égetőbbnek tűnik sok baj. Aki állást keres, az nem feltétlenül a klubszabályzat módosításán gondolkodik. Pedig a klubszabálynak nem csak az az értelme van, hogy azokon a falakon belül meghatározza, miként viselkedünk, hanem jobb esetben a tagságunkat magunkkal visszük a falakon kívülre is.

Ismétlem: a társadalmi emlékezetünk hiányát, a feltáratlan történeteket és a közösségi történelemtudat rémületes szakadékait a mai magyar társadalom egyik legsúlyosabb sebének látom. Különösen, hogy jelen időben inkább beszélhetünk e sebek súlyosbodásáról, semmint gyógyulásról. Fájdalom és fájdalom nem kioltják, hanem sokszorozzák egymást. Az illúziót, miszerint az idő majd segít, most még nem veszítettük el, igaz, nem is kerültünk hozzá közelebb. Beszélni kell, sokat, higgadtan, türelmesen, beszélni nem a hétköznapi politika nyelvén, beszélni, mert csakis a kimondás révén válhatnak megélhetővé és feldolgozhatóvá a traumák. Nem utolsó sorban magunkról is beszélni kellene már végre. Rólunk, a beszéd művelőiről, és a mi bűneinkről. Nem hiszek különösebben a meggyőzésben, de mint mondtam, abban igen, hogy ha valaminek nevet adunk, akkor az azzal meg is születik. Legalább ennyit, ha nem többet, meg kell próbálnunk, ha csak nem akarjuk tovább tetézni a már meglévő hibáinkat és bűneinket.