Akinek sírjánál Eusebio imádkozott

avagy: Guttmann Béla egyedülálló pályafutása.

1990. május 23-án, Eusébio da Silva Ferreira – akit minden idők egyik legnagyobb labdarúgójának tartanak – Bécs városának központi temetőjébe ment imádkozni Guttmann Béla, a magyar zsidó futballedző sírjához, akit 1981-ben temettek oda. Eusebio egykori csapata, a Benfica aznap este játszotta a Bajnokcsapatok Európai Kupájának (BEK) döntőjét az olasz AC Milannal a Práter Stadionban. Az egykori Benfica játékos így próbálta megtörni a csapat csaknem három évtizede tartó nyeretlenségi sorozatát a kupadöntőkben.

1962 májusában Guttmann edzősége alatt a Benfica 5:3 arányú győzelmet aratott a félelmetes Real Madrid ellen (itt játszott akkor Puskás) az amszterdami olimpiai stadionban játszott döntőben, és ezzel egymás után másodszor nyerte el az Európa Kupát. A Benfica bámulatos sikere azonban rövid életűnek bizonyult. Guttmann elhagyta a klubot, miután az igazgatótanács nem volt hajlandó megadni az általa követelt fizetésemelést. A pénzügyek irányítóinak Guttmann csak annyit üzent, hogy a Benfica nem fog európai kupát nyerni az elkövetkező 100 év során. A történetet akár a városi legendák körébe is sorolhatjuk, de tény az, hogy 1962 óta a futballcsapat nyolc európai kupadöntőben szerepelt, és mindegyik alkalommal vesztesként vonult le a pályáról.

Bármi is legyen az igazság, tagadhatatlan, hogy Guttmann született győztes volt.

„Azt mondanám, hogy Guttmann a futballtörténelem legnagyobb zsidó edzője, és talán legnagyobb zsidó alakja” – mondja David Bolchover brit szerző, akinek The Greatest Comeback: From Genocide To Football Glory (A legnagyobb visszatérés: a genocídiumból a futballdicsőségbe) c. könyve a közelmúltban látott napvilágot. „Nehéz lenne ezt tagadni. Ő az egyetlen zsidó edző, akinek csapata kétszer is BEK győztes volt.”

Guttmann korának tipikus zsidó sportembere volt; örökös vándor, különösebb ragaszkodás nélkül, lett légyen szó klubról vagy akár országról.

„A II. világháborút közvetlenül megelőzően sok zsidó forgott a futball köreiben. De úgy, mint Guttmann, csupán kevesen. Pályafutása során 21 alkalommal váltott országot és

összesen 14 országban élt.

Elsőként tudatosította a sportközvéleménnyel a futballtréner értékét. Amikor klubot váltott, csak annyi mondott: rendben, akkor elmegyek. Nem érzett lojalitást egyetlen ország vagy csapat iránt. Sehol sem eresztett gyökeret.”

Guttmann edzői sikerlistája hosszú. A két kupán kívül három magyar és három portugál nemzeti bajnoki győzelem fűződik csapatai nevéhez. Dolgozott a São Paulo, Ciocanul Bucharest, és AC Milan játékosaival, és sok más klubban is. Rövid ideig az osztrák nemzeti válogatott menedzsere volt, de a küldetés vitával végződött. 1964-ben szerződött le oda; először azóta, hogy a nácik elől elmenekült 1938-ban. Hazai pályán győzelemre vezette a csapatot a magyar és a szovjet válogatott ellen. Hamarosan megérezte azonban az osztrák labdarúgó szövetség, a sajtó, de még a játékosok részéről is a felé irányuló idegenkedést. Az antiszemitizmus meglehetősen általános volt a háború utáni Ausztriában. Valaki azt mondta rá, hogy az edzéseket „csodarabbiként” vezeti.

Lemondását követően őszinte hangvételű interjút adott egy osztrák hetilapnak. „Mindig azt hittem, hogy a sportban nem számít, ha valaki katolikus, protestáns, vagy zsidó. Most viszont, amikor az ellenkezőjét kell elviselnem, nagyon szomorú vagyok.”

Az életrajz szerzője kiemeli, hogy könyve nem csupán egy futball legenda karrierjéről szól, hanem „a zsidók sorsáról is Európában”. „Guttmann élete során mindvégig szenvedett a diszkriminációtól és rasszizmustól. De ezzel nem sokat törődött, és

sikerült legyőznie az európai társadalmak démonjait,

győzelemre vezetni csapatait. Az ő története a zsidóság 20. századi történetének tükre.”

Guttmann játékosként magyar bajnokcsapat, osztrák bajnokcsapat tagja, az USA nyílt bajnokságának győztese és négyszeres magyar kupagyőztes volt. Ennek, valamit a két BEK győzelemnek dacára a magyar sporttörténelemben csupán futólag említik a nevét. Bolchover politikai okokat említ. „A kommunisták 1947 és 1949 között átvették a hatalmat” – mondja. „A magyar futball hősei az aranycsapat tagjai voltak, akik a kommunista értékeket vallották – hivatalból. A másik ok Guttmann zsidósága lehet. Az antiszemitizmus még erősen élt Magyarországon, ezért is hallgattak róla ott is, és az egész világon.”

Bolchover állítja, hogy Guttmann zsidósága központi szerepet játszik életében, sikereiben, és sokhelyütt elfelejtett örökségében. Ahhoz hogy a Guttmann-sztori teljes bonyolultságát, tragikus és dicsőséges oldalait megértsük, szükség van a századelő budapesti világának ismeretére. A város („Judapest”) élénk szellemi életét a zsidó szabadfoglalkozásúak (ügyvédek, újságírók) felülreprezentáltsága jellemezte. Magas számbeli arányuk a sport területén is jellemző volt. Ebbe a miliőbe született Guttmann 1899 januárjában.

A 20-as évek elején két szezont játszott a zsidók alapította MTK futballcsapatában. Velük nyert magyar bajnokságot 1920–21-ben. 1922-ben átszerződött Bécsbe, a Hakoah Wien csapatához.

A játékosok kék-fehér mezt viseltek, trikójukon nagy Dávid-csillaggal.

A klub alapítói a politikai cionizmus hívei voltak.

„A politikai feszültséggel teli Bécsben akkoriban sokkal erősebb volt a cionista mozgalom, mint Budapesten. A Hakoah Wien 1909-ben alakult, amikor Bécs főpolgármestere az antiszemita Karl Lueger volt, és Adolf Hitler is a városban élt.” A csapat nagy népszerűségre tett szert a zsidóság körében, de a helyi lakosság ellenszenvét is kiváltotta. A zsidók fontos szerepet játszottak a világ labdarúgásában, és ebben ekkor a Hakoah Wien vitte a prímet.

“A csapat sokat turnézott a zsidó világban, és sok sikert mondhatott magáénak. Megnyerték az osztrák bajnokságot, ami az első professzionális liga volt az európai szárazföldön.” Amerikai túrájukon rekordszámú nézőt vonzottak. Amikor Varsóba érkeztek, tízezren várták őket a vasútállomáson. Valóságos hisztéria övezte őket. A csapat egyik sztárja Gutmann volt.”

Minél tovább kutatott – meséli Bolchover –, annál jobban meglepődött azon, hogy az emberek milyen keveset tudnak a zsidók szerepéről a háború előtti idők labdarúgásában. „Maguk a zsidók mindig azt fújják: ’Mi jobban értünk a könyveléshez, mint a sporthoz.’ Nos, ez igaz lehet a mai Európában, de leginkább azért, mert kevés zsidó maradt életben.

A háború előtt viszont a labdarúgás élvonalában voltak.

” Mindez a holokauszttal ért véget. Dr. Löhner-Beda, a Hakoah Wien zsidó alapítója Auschwitzban halt meg.

Guttmann egyike volt a túlélőknek. Sokáig úgy tudták – ide értve a CNN és a New York Times weboldalain megjelent cikkeket –, hogy a háború idején Svájcba menekült. Az igazság az, hogy Újpesten bujkált barátnője bátyja házának padlásán. Később bevonult munkaszolgálatba, ahonnan megszökött. Apja és nővére elpusztult.

Guttmann élete a háború után sem nélkülözte a drámai fordulatokat. 1955. április 2-án, hat héttel azután, hogy megvált az AC Milan menedzseri posztjától, vezetés közben elveszítette uralmát a gépkocsija felett, halálra gázolt egy tizenévest, egy másiknak pedig súlyos sérüléseket okozott. Az autó tulajdonosa a mellette ülő Solti Dezső volt, aki később a 60-as–70-es évek legnagyobb bundabotrányába keveredett, amelynek során olasz futballbírókat vesztegettek meg. Guttmann és Solti cserbenhagyták az áldozatokat.

„Guttmannt végül féléves börtönben letöltendő szabadságvesztésre ítélték, amit rögtön pénzbírságra mérsékeltek. Érdekes, hogy az üggyel milyen keveset foglalkozott a korabeli olasz sajtó.”

Bolchover szerint Guttmann mindig veszélyesen élt. Amikor a New York Giants és a New York Hakoah játékosa volt, italmérést tartott fenn a városban a szesztilalom idején, amiből tekintélyes haszna származott. Ugyanebben az időben sűrűn látogatta a Las Vegas-i kaszinókat. Ez a szenvedélye megmaradt egészen Bécsben, 1981-ben bekövetkezett haláláig.

„A rendelkezésünkre álló bizonyítékok birtokában úgy sejtem, hogy Guttmann nagy hazárdjátékos volt. Sokat veszített, de még mindig maradt neki a visszavonulása utáni időkre. 75 éves koráig dolgozott, olyan munkákat végzett, amik egy ilyen komoly edző esetében érthetetlenek voltak – de valószínűleg szüksége volt a pénzre.

A Times of Israel nyomán: Bassa László