Aki testközelből fotózta a gyilkolást

Nemcsak a kivégzést ábrázoló fénykép, hanem fotósának története is igazi kelet-európai, huszadik századi történet. (Felhívjuk olvasóink figyelmét, hogy a cikkben felzaklató archív fényképek szerepelnek.)

Az édesanya és gyermekei kivégzését mutató, egészen közelről készült kép több évig szerepelt a washingtoni Holocaust Memorial Museum (USHMM) egyik nem állandó kiállításán. E kép kapcsán írt egy most megjelent könyvet Wendy Lower történész, amelyről a Szombat is beszámolt a The New York Times-ban megjelent cikk alapján.

„A kép egy ukrajnai városban, Miropolban készült 1941. október 13-án. Rajta néhány férfi – ukrán milicisták és német katonák – láthatóak, amint éppen agyonlőnek egy asszonyt. Az asszony előrehajolva egy mezítlábas kisfiú kezét fogja, mielőtt mindketten a halálgödörbe zuhannak. (A fiút a gyilkosok élve temették el, mivel náci rendtartás szerint golyót tilos volt zsidó gyermekekre pazarolni.) A fegyverfüsttől a pettyes háziruhát viselő asszony arca nem látható. Az asszony alig-alig észrevehetően egy másik gyereket is az ölében tart. A tömeggyilkosságok során a Szovjetuniótól elfoglalt területeken a nácik és helyi cinkosaik több mint egymillió zsidót lőttek agyon. Az elkövetők igen gyakran a zsidók ukrán szomszédjai voltak.”

A kép, illetve fotósának története igazi kelet-európai, huszadik századi sztori. Ami csak igen lassan bontakozott ki előttünk, akik megtaláltuk a fotós családját, számtalan dokumentumot és a gyilkosságokat rögzítő fényképezőgépet is.

A washingtoni múzeumnak életút interjúkat (oral history) készítünk munkatársaimmal szerte Európában, nemcsak zsidó túlélőkkel, hanem úgynevezett szemtanúkkal (bystander) is, akiknek még akadnak személyes emlékei a holokauszt idejéből.

Ehhez képest szokatlan feladattal lepett meg 2017-elején washingtoni főnököm. Próbáljuk megtalálni ennek a képnek a készítőjét, a leszármazottait és jó lenne még a fényképezőgépét is előkeríteni. Ehhez csak egy nevet tudtunk: Skrovina, és egy várost: Besztercebánya.

A fotó történetéről csak annyit, hogy a prágai titkosszolgálati levéltárban akadtak rá a múzeum ott kutató munkatársai – innen került a washingtoni kiállítóterembe.

Nem minta olyan nagy ritkaság lenne egy efféle kép. A náci katonák ugyanis elég sokáig fényképezték nagy büszkén gyilkosságaikat és a képeket küldték haza a frontról a családjuknak, hogy „hősteteikkel” – gyerekek, asszonyok legyilkolásáról – dicsekedjenek. David Goldhagen nevezetes könyvében – Hitler buzgó hóhérai – felidézi, hogy egy derék német anya, anyai büszkeségében például a konyhai üveges kredencére tűzte azt a képet, amelyen fia éppen egy nőt és a karjában tartott kisfiút lő agyon. Sok ilyen kép készült tehát, bár a gyilkosságot ilyen közelről mutató viszonylag kevés.

Egy idő után a németek is rájöttek, később baj lehet a maguk ellen gyártott rengeteg bizonyítékból és 1941 augusztusa után próbálták megakadályozni a barbárságokat dokumentáló képek elkészültét.

Ez a kép azonban 1941 októberében született az ukrajnai Miropolban, amikor a nácik és ukrán tettestársaik sokezer embert lőttek agyon. Amikor elkezdtük a kutatást körülbelül ennyit tudtunk.

Besztercebányán a Facebook-on, a telefonkönyvekben négy vagy-öt Skrovinát találtunk. Irtunk nekik, de ők nem a „mi” Skrovinánk családjához tartoztak.

Aztán lassan a nyomára jutottunk egy Skrovinának, aki részt vett a háború végén a szlovák nemzeti felkelésben, egy rádióadót is működtetett, később a Fő utcán egy elektrotechnikai boltot nyitott. Aztán találtunk egy találmányi bejegyzést, amiben egy cím is szerepelt. Próbálkoztunk az önkormányzatnál is –szlovákiai tapasztalataink szerint korábban a polgármesterek készségesen segítettek, de most velük sem jutottunk előre.

Közben megtaláltuk, hogy egy korban nagyjából megfelelő Skrovina valamelyik ottani középiskolában tanított. Az iskola igazgatója aztán útbaigazított minket.

Így jutottunk el először a fotós fiához, aztán lányához, készítettünk velük több interjút (ezek megtekinthetőek a múzeum honlapján: ushm.org ) és segítségükkel számtalan dokumentumot szedtünk össze.

Lassan, lépésről lépésre bontakozott ki a történet, amelyből az is kiderült, hogyan került a kép a titkosszolgálati levéltárba. Ennek rövid történetét foglalom most össze.

Az idősebb Skrovina fia, Lubomir 1942-ben született, maga is műszaki ember, akivel abban a kávézóban találkoztunk, amelyik egykori boltjuk helyén nyílt Besztercebányán. A házat a reprivatizációkor visszakapta, ma is megvan benne a lakása. Az, ahol a háború idején zsidókat rejtegetettek egy ideig.

Ifjabb Lubomirnak értelemszerűen közvetlen emlékei nem maradtak az akkori eseményekről, úgyhogy a családi történeteket tudta csak nekünk felidézni, illetve azt, amit ő gondol a történtekről. Először a képek készítésének a körülményeiről kérdeztük:

• Nagyon veszélyes volt, mert amikor apám fényképezte, ahogy a zsidókat agyonlövik, elég lett volna, ha csak az egyik katona visszanéz, észreveszi és őt is lelövi.
• Titokban csinálta ezeket a képeket, elrejtve a kameráját?
• Nem voltam ott, nem tudom, de az apám olyan ember volt, aki nem félt. Fényképezett. Sorkatonaként hívták be. Azt sem tudom, hogy mikor került a frontra és onnan haza. Nekünk valami olyasmit mesélt, hogy Londonban működött egy emigrációs kormány és annak akarta elküldeni a képeket. De a nácik megtudták, hogy fotózott, valaki beköpte.
• Itt Besztercebányán?
• Jöttek a németek és felfordították az egész lakást és keresték a képet, ami már le volt nagyítva, de nem találták. Itt volt az üzlet egyik fele, ahol most beszélgetünk.
• Ez volt a rádiósbolt?
• Rádiósüzlet és vasüzlet. És az anyám másnap lement a boltba és kihúzta az egyik fiókot és ott voltak a képek.
• Tudta, hogy ott vannak?
• Csak véletlenül nyitotta azt ki.
• Melyik évben volt?
• Ez már akkor volt, amikor a frontról hazatért az édesapám. Nekem ezt csak később az anyukám mesélte.
• És a nácik nem találták meg a képeket?
• Szerencsére nem találták meg. A szlovák nemzeti felkelés idején itt a bujkáltak a partizánok és az egyik itt felejtette a rádió adó vevőjét a házban. Ha azt megtalálják a németek, akkor azt nem éljük túl. Ezért a nagymama szétszedte a rádiót és beledobálta a patakba, annyira félt. És két zsidó is bujkált nálunk. És az apám járt fel a zsidókhoz, a padlásra, például ennivalót vinni nekik, de nekem azt mondták, hogy Pozsonyba megy, nehogy elszóljam magam, mint kisgyerek.
• Mi lett később ezekkel a képekkel?
• Az ötvenes években kezdték ezeket a dolgokat firtatni. A szlovák titkosrendőrség az STB az ötvenes években, egyszer csak házkutatást tartott és 48 órára elvitték az apámat és oda kellett, hogy adja nekik a filmet erről a kivégzésről és ezek a filmek nem is kerültek vissza aztán hozzá. Szerencse, hogy utána békén hagyták. Az egyik képen volt egy szlovák katona is, de azt már előbb megsemmisítette. És ez külön szerencse volt, hogy ez már nem került az STB kezére, mert ebből baj lett volna, hogy ott egy szlovák katona.
• És mi lett ezekkel a képekkel, amelyek közül az egyik a washingtoni múzeumban is látható?
• Egy barátját, akiről köztudott volt, hogy a titkosrendőrségnél dolgozik, kérdezte meg mi lett azokkal a képekkel és barátja azt mondta, hogy nem tudja, de azt gyanítja, hogy talán a titkosszolgálatnál lehetnek. De ez 35 évvel ezelőtt volt.
• A totalitárius rendszerek titkosszolgálati gyűjteményébe, Prágába került, ott találtak most rá.
• Jó helyen. Én is az áldozata voltam annak a rendszernek. Valószínűleg az apám múltja miatt. Pedig az apám mindig apolitikus volt, bár benne volt a szlovák nemzeti felkelésbe. De én nem mehettem egyetemre. Ez így működött. Mindenki, aki részt vett a szlovák nemzeti felkelésben, sőt még a gyerekei is, meg voltak bélyegezve és szerepeltek egy listán, mint nem megbízhatóak, akiknek nem hitt a rendszer. A hetvenes években valamikor a szlovák nemzeti felkelés évfordulójára emlékeztek a rádióban – ahol az apám is dolgozott.  Összejöttek az elvtársak, és felidézték a hősiességüket. Az apám jelentkezett, hogy szeretne ő is mondani valamit. Azt, hogy itt vannak a fényképek a felkelésről, Akiket itt látok azok nincsenek a fényképeken, akik a fényképeken vannak, meg nincsenek itt. Ezen nagyon felháborodtak, de azért kapott egy diplomát és egy jelvényt arról, hogy részt vett a felkelésben. Amikor hazajött olyan dühös volt, hogy ivott egy pálinkát és ki akarta dobni az ablakon a díjakat. Alig lehetett megakadályozni
• Térjünk vissza a fotóhoz. Mikor kezdett fényképezni az édesapja?
• Az apám tizenöt éves korábban már fényképezett. Korán meghalt az apja. És már 15 évesen Pozsonyba került. Nagyon önálló volt és úgy jött vissza a középiskolából, hogy fényképezett. Állandóan fényképezett. Később filmezett is, nyolc milliméteres filmeket is csinált. Ezeket eleinte Prágába kellett küldeni előhívni, és egy hónapig is eltartott, amíg visszaküldték készen. Aztán később már Pozsonyban is elő tudták hívni ezeket. És még olyan fényképezőgépe is volt, ami üveglemezre fényképezett. Még én is használtam azt.
• Az apja a harmincas-negyvenes években hol dolgoztatta ki a képeket?
• Szép piros fényben. Még arra is feltalált egy szerkezetet, hogy amikor a képeket nagyították, akkor egy óra szabályozta az expozíciós időt. (Idősebb Lubomir Skrovina sok mindent feltalált – a teljes interjúban erről is több szó esik.)
• Azt tudja, hogy a háborús képeket hol dolgoztatta ki?
• Ő csinálta, nyilván nem is adhatta oda másnak, veszélyes lett volna.
• Azt mondta el akarta küldeni az emigráns kormánynak.
• Még a lagzija előtt…
• Mikor volt az?
• Nem tudom. Amikor az apám házasodott, már akkor is fényképezett. Képeket és filmeket is csinált az esküvőn, de a németek elkobozták ezeket.
• Megtalálták?
• Ezeket igen.
• És akkor nincs is képe a háború előtti időkből?
• A húgomnak maradt egy képe a szüleink lagzijáról, ahol egyenruhát visel már az apám. Szóval, ez már a háború idején lehetett. Mert különben az apám, aki nem szerette ezeket a dolgokat, nem hordott volna egyenruhát. Ez a kép maradt meg a húgomnál, a többi eltűnt. Az anyukám cseh volt, az apám szlovák és a Szlovák Állam idején ebből is gond volt.
• Milyen gond?
• Nem tudom pontosan. De a csehek a német protektorátus hatalma alá kerültek. Szlovákiában meg Tiso volt és jöttek a cseh ellenes törvények. És ebből lettek gondok. De hogy hogyan azt nem tudom. Talán áttelepítették volna Csehországba, ha még előtte nem házasodnak gyorsan össze.
• Meséljen arról, hogy miért akarta Londonba küldeni a képeket az apja?
• Azt akarta, hogy az emigráns kormány megtudja, mit csinálnak a németek, léteznek ezek a koncentrációs táborok és mit művelnek a németek. Mert itt például, ha összeszedték a zsidókat elég nyugodtan mentek, mert nem tudták, mi vár rájuk.
• De Londonba hogyan került volna a kép?
• Nem tudom, két-három éves voltam.
• De később mesélték?
• Az apám egy értelmiségi társasághoz tartozott. Például azt a páncélvonatot, amit a felkelés idején használtak, ami ma Zólyomban látható, az egyik barátja szerelte össze. Akadtak kapcsolatai. És rengeteg zsidó barátja volt, nyilván kitalálták volna, hogyan küldjék el Londonba a fotókat, ha nem jönnek a németek.

Jana Skrovinával, a fotós lányával is készítettünk interjúkat, ebből szintén következzen egy részlet:

• Tud arról, miket fényképezett Ukrajnában az édesapja?
• Arról beszélt, hogy ezek a Vörös Hadseregről kompromittáló képek voltak. Úgy mesélte, hogy ők, mint gyalogosok a Vörös Hadsereg nyomában mentek és rengeteg szörnyűséget láttak, halottakat. Felakasztott embereket, terhes nőket szétvágott hassal, ilyesmik.
• És ezt mikor mesélte?
• Nem tudom pontosan. De biztos nem gyerekkoromban. Jóval később volt, mert addig nem akart róla beszélni. Nem akarta a gyerekeket beavatni ebbe.
• És miket mesélt Ukrajnáról?
• Megpróbálta elmagyarázni, hogy a szovjet nem annyira barát. És például mit láttak a szovjet hadsereg elvonulása után a felakasztott embereket vagy a szegénységet. De erről senki nem beszélt Szlovákiban.
• Említette, hogy az édesapja sokat beszélt a háborús időkről. Miket mondott?
• Amikor hazajött a frontról, már nem akart visszamenni. Kitalált egy betegséget, az isiászt. És úgy nevezte ő is, hogy a bolondokházába került, mert afféle idegbetegség volt ez. De a németek elkezdték keresni azokat, akik s besztercebányai szabad rádiónak dolgoztak. és akkor a feleségét és a Lubomirt elbújtatta egy Kalsice nevű faluban, ami 25 kilométere van a várostól. Azért ide, mert ez volta környéken az a falu, ahová autóval nem lehetett odamenni. Csakhogy a németek odamentek és felsorakoztatták az embereket. A papa pipázott és addig ügyeskedett a pipa rágyújtásával, hogy meglátta a német kezében a listát és látta, hogy őt keresik kifejezetten és akkor újra megszöktek, mint a hárman. Illetve először csak ő szökött meg, de ifj Lubomir nagyon megbetegedett és orvoshoz kellett vinni és akkor lefizettek egy szomszédot, hogy vigye vissza őket Besztercebányára.
• Arról tud valamit, hogy a papája, a családja zsidókat bújtatott volna a lakásában, az üzletében?
• Igen, tudok. de nem emlékszem pontosan. A padláson volt egy fal, amiből ki lehetett szedni a téglákat és mögé el lehetett bújni. Ha jöttek a németek mögé lehetett elbújni, az már nem jutott a németek eszébe, hogy mögötte megnézzék, van e ott valaki. Nem tenném tűzbe értem a kezemet, de mintha Kassáról valók voltak ezek a zsidók. Dr. Just talán.
• Just?
• Kassáról. Orvos volt, akit bújtattak. A háború után Pozsonyban az egészségügyi minisztériumba elég magas beosztásba került. Azt hiszem, ők voltak talán. Lubomirt nem vették fel a főiskolára, és a család úgy gondolta, hogy Justéknak valamiért nagyon hálásnak kellene lenniük és megkérte az apám, hogy segítsen, nyilván ezért kellett volna segíteniük. De nem segítettek. de nem haragudtak meg ezért a szülők. Lubomirt nem is vették fel nappalira és levelezőn végzett végül.
• 1961-ben valaki beköpte önöket, vagy elszólta magát a kivégzéses képekről. Ekkor juthatott a kép a csehszlovák titkosszolgálathoz Tudják ki lehetett az?
• Mai napig nem tudjuk.
• Az édesapját foglalkoztatta a képek sorsa, hiszen jó ötven évvel később, a kilencvenes éveben is próbált még a negatívok nyomára bukkanni.
• Nem nagyon beszélt később erről. Biztos foglalkoztatta a dolog. De talán attól félt, hogy az anyánk rászól, ne törődjön már ezzel.

Nézzünk további részleteket is. Előkerült a családi hagyatékból egy levél, amit Skrovina a frontról küldött. Ebben szó esik fényképek kidolgozásáról – a dátum szerint ugyan ezek más képek lehettek, de így is érdekes adalék a történethez.

(Kézzel írott levél, részlet)

1941, július 25

Bohulka

Ha megkapod ezt a csomagot, biztos azt fogod gondolni, hogy már Trencsénben /Trenčín/ vagyok. Tévedés. Csak lehetőségem volt rá. Megkértem egy férfit, aki tőlünk ment haza, hogy a csomagomat vigye magával. A csomagban két film, 1 nyaklánc és kézimunka van. A filmeket kérlek, hívasd elő, és a másolatok pár darabját levelekben küld el. A filmeket ne zsidókkal hívasd elő, mert lehet, hogy egy párat meg is semmisítenének, és ne add oda semmilyen fusernek. Mond meg, hogy ritka képek vannak rajta és inkább többet fizess. (…).

Majd jövök, mami

Ľubo

1994-ben Lubomir a szlovák belügyminiszterhez fordult, azzal, szeretné visszakapni ezeket a képeket. Idézek a levélből:

„Önhöz szeretnék fordulni szokatlan kérésemmel. 1941-ben, amikor a német hadsereg megtámadta a Szovjetuniót, én a szlovák hadsereg katonája Ukrán területre kerültem. Századunk ideiglenes tartózkodása Zsitomírtól 40 kilométerre volt, Miropol nevű faluban. Abban az időben a német SS katonák tömegesen végeztek ki zsidókat. Nekem ott sikerült titokban néhány felvételt készítenem. Nyitott tömegsírok és SS felügyelete alatt végrehajtott kivégzéseket ábrázoló képek ezek. Az egyik felvétel teljes mértékben egyedülálló volt, olyan, amelyet egyetlen egy fotóriporter sem készített. 10-12 éves gyermekek kivégzése, 4 méteres távolságból, abban a pillanatban, amikor a golyó befúródik tarkójukba és a fejük szétloccsan és a testük a gödörbe esik. A felvételen rajta vannak a német végrehajtók is, és olyan orosz kollaboráns katonák, akik a Vörös Hadsereg uniformisát viselték.

A gyalogságnál voltam és a végtelen menetelésekben az ukrán területen több felvételt készítettem. Diadalívek díszítették a falvakat, amelyek üdvözölték a német katonákat, mint felszabadítókat, a szegénységet, amelyben a lakosság Sztálin uralkodása alatt élt, temérdek mennyiségű katonai felszerelés, amelyet ott hagyott a keletre menekülő Vörös Hadsereg.

A kivégzésekről készült felvételekkel a német kegyetlenségét dokumentáltam, mivel erről nagyon kevesen tudtak annak idején. Amikor keletről hazatértem akkor döbbentem rá, hogy egy olyan személy, mint én, aki nem voltam tagja semmilyen elismert társaságnak, ha meg akarnám jelentetni ezeket a fényképeket ez nagy kockázattal járna, később ez be is bizonyosodott. A felvételeket csak nagyon szűk körű, közeli barátaimnak mutattam meg, azután megsemmisítettem őket és csak a negatívokat rejtettem el, /3,5×4 cm nagyságú/. 1961-ben az egyik barátom egy alkalommal „elszólta magát” és rövid időre rá a belügyminisztériumi hatóság emberei elkobozták a filmeket. Ezt kihallgatások sora követte, a hatóság azt akarta bebizonyítani, hogy ilyen részletes fényképeket csak akkor csinálhattam, ha az SS tagja vagy munkatársa voltam. Azzal vádoltak, a fényképeket azért készítettem Ukrajnában hogy a Szovjetuniót ezzel lejárassam. A vizsgálatok során és a tanúk kihallgatása után sikerült a vádat megcáfolni. Ha fordítva alakultak volna a dolgok, több mint valószínű már nem élnék.

A vizsgálatok után kezdett személyem után érdeklődni a szlovák titkos rendőrség /ŠTB/. Azt akarták, hogy titkos ügynökük legyek. Elutasítottam. A titkos ügynökök listájában, amely megjelent egy cenzúrázatlan újságban – 13/1992-es számában így vagyok számon tartva: Škrovina Ľubomír 170116 4119 és 411909 fedőnév nélkül! Ezt azért írom, mert elvárható, hogy a dokumentumok között, ami a személyemet illeti, szó esik a fényképekről is, ami segítheti a negatívok megtalálását.”

Igen, vannak arról információk tehát, hogy Skrovinát, éppen a fotókkal zsarolva, beszervezték volna. De ez már egy másik történet.

(Ezen írás a USHMM (Washington D. C.) keretében végzett kutatómunka eredményeként készülhetett el, sokak közös munkájával. Külön köszönet Bajó Tündének az interjúk megszervezéséért és a tolmácsolásért.)