„Aki békét teremt magasságaiban, az hozzon ránk békét és egész Izraelre”

Goldmann Tamás, a Pécsi Zsidó Hitközség elnökének beszéde a helyi zsidó temetőben 2024. július 7-én tartott kegyeleti megemlékezésen.

Tisztelt emlékező Közösség, kedves Hittestvérek!

Az egyik legősibb imánk, a Kaddis utolsó mondata mindent tartalmaz, amiről beszélni fogok itt és most Önöknek. Beszélni fogok Izraelről, a népről és Izraelről az országról, a békéről és annak hiányáról, de leginkább arról, hogy mennyire vágyjuk mi zsidó emberek azt a békés megnyugvást, amit az Örökkévaló áldása jelenthet számunkra.

Amikor elmondtam barátaimnak, hogy Izraelről, az országról is szeretnék beszélni ezen a megemlékezésen, óva intettek ettől a gondolattól. Ebből botrány lehet – mondták –, egy ilyen kerek évfordulós megemlékezésen nem illik aktuális politikai kérdésekről beszélni. Én pedig a bölcs egykori alelnökömtől, dr. Stark Andrástól azt tanultam, hogy a világtörténelem legnagyobb botrányára, a Soára emlékezve igenis illik, sőt kell botrányosnak vélt gondolatokat is megfogalmazni, hiszen a Soá pontosan arra kötelez minket – most leginkább engem, az emlékező beszélőt –, hogy kerüljem a közhelyeket, és arról beszéljek, ami zsidó emberként ma foglalkoztat. Ha erre gondolok, október hetedike az első, ami eszembe jut, mert ez a terrortámadás nem csupán egy ország – egy hozzám, és a világ zsidó közösségeihez érzelmileg közel álló ország tragédiája lett, hanem alapvetően változtatja meg – így jelen időben – a zsidók és nem zsidók viszonyrendszerét.

Szeretném azonban itt a beszéd elején kijelenteni, hogy bármilyen összehasonlítást a Soával hibás gondolatnak tartok. És alapvetően nem a számok, hanem a következmények okán.

A Soá 80 évvel ezelőtt egy szétszóratott néppel szembeni értelmetlen és értelmezhetetlen agresszió volt. A Széchenyi-díjas magyar filozófus, Heller Ágnes úgy fogalmaz, hogy a holokauszt nem tartozik a racionális történelmi események közé, ugyanis értelmetlen. Mégpedig metafizikai értelemben értelmetlen, minthogy elképzelhetetlen egy olyan transzcendens hatalom – hacsak nem az ördög vagy a Gonosz –, amely a teremtés részévé tenné a holokausztot. Ha pedig elfogadjuk az ördög létét, hogy a holokausztot megértsük, akkor egész létünk válik értelmetlenné. „A holokauszt semmiféle történelmi feltételekkel nem magyarázható – írja –, és okainak semmiféle szimultán összegzése sem határozhat meg semmiféle kielégítő végső okot. A holokauszt nemcsak óriási ugrás volt a Gonoszba, hanem teljesen irracionális is.”

De volt egy távolba mutató hatása: „beárazta” a zsidó élet „értékét”. És ez az „érték” nagyon alacsony volt. Ennek jelét különösen érezhetjük itt és most Magyarországon. A nem túl távoli történelmi múltban, mindössze 80 évvel ezelőtt, meggyilkoltak több százezer embert, és a társadalom többsége valódi megrendülés nélkül kezelte akkor, és kezeli most is ezt a tömeggyilkosságot, valójában népirtást. A megemlékezések általában formalizáltak, érzelemmentesek – tisztelet a kivételnek. Maga a zsidó közösség emlékezik meg mártírjairól, a megemlékezések megszervezésétől a részvételig. Általában azt tapasztaljuk, hogy a többségi társadalmat képviselők többnyire vendégek, és nem igazi gyászolók a megemlékezéseken – tisztelet a kivételnek.

2023. október 7-én szörnyű tragédia történt. Bestiálisan gyilkoltak meg több mint ezer izraeli civilt, és raboltak el több mint száz nőt, férfit és gyermeket. A világ álságos együttérzése csak addig tartott, mint a zsidó gyász intenzív szakasza. Pár napig. Aztán még fel sem készült az izraeli hadsereg a túszok kiszabadítására, a bűnözők megkeresésére és megbüntetésére, máris jöttek a szirénhangok, melyek a túlzott katonai erő alkalmazásától óvták az izraeli haderőt.

Hiszen a világban megszokták: a zsidó élet „olcsó”, nem ér annyit, hogy emiatt konfliktusokat vállaljanak fel az arab államokkal, vagy emiatt visszaessék a gazdaság fejlődése. De Izrael és a zsidóság jelentős része nem így gondolja. Mert most a zsidó élet „újra árazása” történik. Nem azért, mert a tömeggyilkosság brutalitása és kegyetlensége hasonlít a Soához, hanem azért, mert tudjuk, a zsidó élet értékes, és ezt pontosan a Soá miatt tudjuk. Ha valahol igazán, akkor itt, a magyar vidéken, ahol a legtöbb helyen szinte a teljes zsidó lakosság eltűnt. Biztosak lehetünk-e abban, hogy lesz, aki 20-30 év múlva is megemlékezzen mártírjainkról a vidéki városokban, vagy egészen pontosan itt Pécsett? Aligha. Hány fős lesz a csekély számú zsidó közösség? Élnek-e még majd egyáltalán közülünk?

S mivel azzal kezdtem, hogy a Holokauszt kíméletlen őszinteségre kötelez, beszélni fogok a palesztin élet „áráról” is, ami most szintén „beárazódik”, és olcsónak mutatkozik. Ám aki nem cinikus, pontosan tudja, hogy ezt az „árat” nem az izraeli hadsereg, hanem az a gyilkos terrorszervezet határozza meg, amely aljas céljaira a civileket: nőket, férfiakat és a gyermekeket védőpajzsként használ a maga szította háborúban. Golda Meir, Izrael egyetlen női miniszterelnöke azt mondta, hogy akkor lesz béke a Közel-Keleten, ha ellenségeink jobban szeretik a gyermekeiket, mint amennyire minket gyűlölnek. Vagyis akkor lesz béke – és ezt remélem tudják jól az izraeliek is – ha a palesztin élet is értékes lesz.

Mert békére – Golda Meir ezt jól tudta – szükségünk van. Nem csak a háborús országok és azok népei között, hanem mindannyiunknak a saját lelkünkben. Akkor érezzük az élet – és MINDEN ÉLET – „értékét” magasnak, ha gyűlölet helyett a szeretetnek adjuk át magunkat, mégpedig olyan szeretetnek, amelyben az Örökkévaló örömét leli.

„Mily szépek a te sátraid Jákob, hajlékaid Izrael! Mint patakok terjeszkednek, mint kertek a folyó mellett, mint álóéfák, ültette az Örökkévaló, mint cédrusok a víz mentén.” 

Köszönöm, hogy meghallgattak!