Ahol nem volt antiszemitizmus

„Ahol én éltem, nem volt antiszemitizmus” – mondotta gyerekkoráról Boross Péter volt miniszterelnök egy Horthy Miklós emlékének szentelt konferencián.

Hozzátette, hogy összejárt a zsidó és nem zsidó elit és az ő apja házában még 1943 karácsonyán is zsidó vendégeket fogadtak. (Gyanítom, hogy talán kikeresztelkedett zsidók lehettek.)

A tudósításból nem derült ki, hogy melyik városról van szó, de én így is elhiszem Boross Péternek, amit gyerekkori emlékeiről állít. A vidéki keresztény középosztálynak korántsem minden tagja volt antiszemita. Számos, 1918 előtt szocializálódott, Bethlen Istvánhoz hasonló úriember akadt köztük, akik – bizonyos előítéleteik ellenére – megvetették a nyomuló fasizmus plebejus radikalizmusát és gátlástalan rabló hajlamait.

Ezek az emberek a jogfosztó törvények ellenére sem szakították meg a kapcsolatot zsidó szomszédaikkal, kollégáikkal, ismerőseikkel. Boross Péter ifjúkora nyilván úgy alakult, hogy ilyen tisztességes rokonok, ismerősök vették körül.

Azt azért már kevésbé hiszem, hogy a vidéki zsidók 1943-ban is éppoly felhőtlen örömmel tettek eleget a karácsonyi meghívásnak, s általában olyan remekül érezték magukat a bőrükben, mint 1938 előtt, amikor még nem léteztek zsidótörvények. Korántsem mindenki volt már akkor olyan úriember, mint Boross Péter szülei.

Most, 70 évvel később a jobboldalon az ilyen emberekre szeretettel illik emlékezni. Nem olyan nehéz ez, mert az emlékezet szelektív. Boross Péter is így emlékszik. Mint ma a vidéki Magyarországon az idősebb nemzedék általában: ők úgy mesélik, hogy nagyon sajnálták a deportált zsidókat. A deportált zsidók általában nem így mesélik.

Nincs tehát kétségem afelől, hogy Boross Péter ma valóban ezeket az emlékeket tudja előhívni.

Mindez teljesen helytálló is lehet a személyes és a családtörténetben, de a személyes emlékeket egy történelmi konferencián általánosítani és egész Magyarországra kiterjeszteni – háttérben mindazzal, amit a magyarországi antiszemitizmusról és a Holokausztról feltárt a történettudomány – már abszurd, anakronisztikus.

Kétségtelen: a vidéki keresztény középosztály, főleg az idősebb, 1918 előtt szocializálódott nemzedék soraiban, sokan nem – vagy a hatalom által elvártnál kevésbé – voltak antiszemiták. Nyilván számos gesztust tettek a kirekesztettek felé, amivel könnyítettek azok nehéz helyzetén. A vidéki zsidók körül nem mindenütt szakadt szét a szociális háló, voltak, akik fenntartották velük az érintkezést. A városokban és falvakban nem mindenki fogadta lelkesedéssel a központilag kiküldött uszítókat.

Ám ezek a (viszonylag) jó emberek a zsidótörvények ellen nem emelték fel a hangjukat. A magánszférában és talán a helyi társadalmi életben megőrizték egy jobb kor magatartásformáit (ez sem kevés!), de a politika elaljasodása ellen nem léptek fel. A náci megszállás után pedig visszahúzódtak, nem hallatták a hangjukat. Nem lehet tudni, mennyien is voltak, de a Sztójay-kormány embertelen lépései ellen nem protestáltak, nem próbálták megváltoztatni a közhangulatot és nem szabotáltak. Átengedték a kezdeményezést a hóhérok cimboráinak, passzívan végignézték a gettósítást, a deportálást, majd az elhurcoltak javainak szétrablását. Követték a rendszer emblematikus vezetőjének, Horthy Miklósnak a példáját, akinek talán nem volt ízlése szerint való a deportálás, de ha így is volt, ezt a véleményét megtartotta magának és legszűkebb környezetének.

Emberek maradtak, ameddig súlyos kockázat nélkül lehetett, de a nagy próbatétel napján felhagytak az emberhez méltó viselkedéssel. Nem tudták átugrani a saját árnyékukat, nem lettek hősök. A döntő pillanatban elengedték a zsidók kezét.

A jó emberek történetéhez ez is hozzátartozik. És ezt a múltat be kell vallani.

A nem jó emberekről, akik a vészterhes hónapokban a hatalmat bitorolták, most ne is essék szó.