Ahol hiányoznak a holokausztmúzeumok

Írta: Szombat - Rovat: Politika, Történelem

Korántsem Magyarország az egyetlen ország, ahol a nacionalista politikai elit nem tud megbirkózni a Holokauszt emlékével. Románia, Ukrajna, Litvánia e téren talán még rosszabb helyzetben vannak, mint Magyarország, mert ezekben az országokban egyáltalán nincs állami Holokauszt múzeum.

Vilnius: a Megszállások és Szabadságharcok Múzeuma

A litván fővárosban található – korábbi nevén – Népirtások Áldozatainak Múzeuma alig tesz említést arról, hogy az ország szinte teljes zsidó lakosságát a nácik és helyi cinkosaik gyilkolták meg; inkább a szovjet uralom visszaéléseire helyezi a hangsúlyt.

Kaunasban, Litvánia második legnagyobb városában egy másik „múzeum” fesztiválokat és nyári táborokat tart a valaha zsidók számára létesített koncentrációs tábor, az úgynevezett Hetedik erőd területén úgy, hogy az áldozatokra semmi nem emlékeztet.

Az ukrajnai Dnyipro [ismertebb orosz nevén Dnyepropetrovszk – a ford.] „Tkuma” elnevezésű holokausztmúzeumában vitatott kiállítás mutatja be a szovjet politikával együttműködő zsidóságot, s azt a tömeges éhhalált – a holodomort –, amely ennek eredményeként még a náci „végső megoldás” beindítása előtt egy teljes évtizeddel bekövetkezett.

Ukrajnában pedig, ahol a nácik és kiszolgálóik több mint 1,5 millió zsidó meggyilkolását szervezték meg, egyáltalán nem létezik országos holokausztmúzeum. A belharcok és a történelemről, bűnrészességről folytatott viták lehetetlenné tették ilyen intézmény felállítását. Ugyanez a helyzet Romániában.

Mindez csupán néhány példa arra az általánosabb, trendszerű kelet-európai jelenségre, hogy a holokauszttal kapcsolatos széles körű tájékoztatást célul tűző kezdeményezéseket végül visszájukra fordítják, vagy éppen teljesen elhagyják. A megemlékezéseket szervező helyi aktivisták szerint ezért több tényező változó keveréke okolható, köztük a nacionalista revizionizmus, az antiszemitizmus, a források hiánya, valamint személyi ellentétek és hozzá nem értés.

A felsorolt elemek mindegyike tetten is érhető jelenleg a romániai – még nem létező – Nemzeti Zsidó Történeti és Holokausztmúzeum esetében, valamint a Magyarországon már felépült, de öt éve zárva tartó budapesti Sorsok Háza elhúzódó történetében.

Bukarestben egy nagylelkű városi kezdeményezéssel kapcsolatos nézeteltérések vezettek oda, hogy a 2016-os terv mára megfeneklett: Aurelian Badulescu alpolgármester odáig ment, hogy a Hitlerrel kollaboráló vezető, Ion Antonescu mellszobrának felállítását is kilátásba helyezte, amivel közvélekedés szerint a helyi zsidóságot kívánta provokálni.

Kiállításrészlet a dnyiprói Tkuma múzeumban azokról a kommunista zsidókról, akik ukránokat öltek – Ukrajna, 2014. május 20. (Cnaan Liphshiz)

Az önkormányzatnak, amely a városközpont egyik volt pazar banképületét jelölte ki a projekt helyszínéül, nem sikerült megszereznie erre a jóváhagyást – a terv ellenzői a külvárosba költöztették volna a múzeumot. Badulescu az után jelentette be szoborállítási tervét, hogy két csoport is — a létesítmény üzemeltetésével kormányzati részről megbízott Elie Wiesel Nemzeti Intézet a Romániai Holokauszt Tanulmányozására, illetve az antiszemita jelenségeket figyelő MCA Romania — tiltakozását fejezte ki az áthelyezéssel kapcsolatban.

Az alpolgármester emellett levelet is írt az MCA vezetőjének, a bukaresti születésű, romániai zsidó állampolgár Maximilian Marco Katznak, azt üzenve: „menjen vissza oda, ahonnan jött”. A bukaresti múzeum jövője tehát pillanatnyilag bizonytalan.

Eközben pedig Budapesten a Sorsok Háza – amelyet a zsidók halálba küldésére felhasznált egykori vasútállomás épületében alakítottak ki – immár öt éve üresen áll, mivel vita bontakozott ki a zsidó hitközségeket összefogó Mazsihisz és a kormány között. A vita lényege annak a Schmidt Máriának a kinevezése volt az intézmény élére, aki történészként a szovjet fennhatóság rémtetteihez hasonlította a holokausztot, ezzel kisebbítve annak súlyát.

A patthelyzet feloldása érdekében a kormány idén a Chabad mozgalomhoz kötődő EMIH-et bízta meg az intézmény irányításával, az EMIH pedig egyértelművé tette, hogy Schmidt Mária a továbbiakban nem vesz részt a projektben. Ennek ellenére a zsidó közösségek közötti belharcok továbbra is hátráltatják az előrehaladást – ráadásul olyan országban, amelynek jobboldali kormánya a kritikusok szerint igyekszik tisztára mosni a vészkorszak kollaboráns magatartását.

2004-ben kormányzati támogatással ugyan megnyílt Budapesten, a Páva utcában a Holokauszt Emlékközpont, ám – ahogy azt Laczó Ferenc történész kifejtette 2016-os tanulmányában – a belső ellentétek, a leépítések és a látogatószám csökkenése miatt kétségek merültek fel hosszú távú fenntarthatóságával kapcsolatban.

Hasonló közösségen belüli rivalizálások jellemezték az ukrán főváros, Kijev holokausztmúzeumának megépítése körüli végeláthatatlannak tűnő erőfeszítéseket. Ennek története 2001-ig nyúlik vissza, és mind a mai napig tart.

Dovid Katz amerikai születésű, de Vilniusban élő jiddistudós szerint – aki 2016-ban átfogó tanulmányt tett közzé a témában – a holokauszt kelet-európai emlékezetét körülvevő funkciózavarok gyökere a törekvés a vészkorszakbeli bűnrészesség kisebbítésére.

Mint írja, „a törekvés a nácik és a szovjetek által elkövetett bűnök egy szintre hozására egy átfogó erőfeszítés része, amellyel a »közbülső országokat« (azaz a kelet-európaiakat) igyekeznek tisztára mosni a háború alatti kollaboráció történelmi valóságától”.

Kelet-Európa múzeumaiban ez a törekvés részben úgy valósul meg, hogy bizonyos információkat egyszerűen elhagynak. A Vilnius melletti Ukmergė városi múzeumában például híven bemutatják azt, hogy zsidók ezreit mészárolták le – de egyetlenegyszer sem említik meg, hogy kik az elkövetők. (A nácikkal együttműködő helyi lakosok voltak.)

Mose Azman ukrán rabbi beszélget az építészekkel a kijevi Babij Jar-i emlékmű mellett tervezett holokausztmúzeum helyszínén – Ukrajna, 2016. március 14. (Cnaan Liphshiz)

Ennél kifinomultabb technika Katz szerint az általa „kettős holokauszt”-nak nevezett elmélet, amely egybefogja a holokausztot a szovjet megszállással, gyakran utóbbi keretébe ágyazva az előbbit – ahogy az a vilniusi népirtási múzeumban történik.

2011-ben az intézmény igazgatói egy kis plakettet helyeztek el az épület pincéjében, megemlékezve a zsidók meggyilkolásáról – miután éveken át panaszolták, hogy a múzeum a zsidók sorsáról megfeledkezett. Ezzel együtt a múzeum egésze továbbra is a szovjet uralomról szól, amivel Litvánia az egyetlen ország a világon, amely a szovjet megszállást a genocídium egyik formájaként tartja számon. (Az intézmény tavaly – némi ellenállást legyőzve – a Megszállások és Szabadságharcok Múzeuma nevet vette fel, de weboldalának címében továbbra is a „népirtás” szó szerepel.)

A „kettős népirtás” erőltetése abban a Kelet-Európában elterjedt felfogásban gyökerezik, hogy a holokauszt során a zsidók ellen irányuló ellenségességről maguk a zsidók tehetnek. E felfogás hívei szerint a zsidók voltaképpen előfutárai voltak a kommunisták által Kelet-Európában elkövetett kegyetlenkedéseknek, mielőtt a nácik elfoglalták a Szovjetuniótól ezeket a területeket.

Bayer Zsolt, a Magyarországon kormányon lévő Fidesz egyik alapító tagja ezt a gondolatot markánsan fogalmazta meg egy 2016-es publicisztikájában, a zsidók kommunista szerepvállalásával igazolva a holokausztot.

„Vajon miért csodálkozunk azon, hogy az egyszerű parasztember, akinek meghatározó élménye volt, amikor a »zsidók« betörtek a falujába, és agyonverték vagy lámpavasra húzták a papját, a bírót, és mindenkit, aki nem tetszett nekik, akit a »zsidók« azzal fenyegettek, hogy a templomából mozit csinálnak, nos, miért tartjuk megdöbbentőnek, ha ez a parasztember húsz évvel később »részvéttelenül« nézte, ahogy a csendőrök elhurcolják falujából a zsidókat?” – tette fel a kérdést.

A holokausztról beszél a dnyiprói Tkuma múzeum idegenvezetője a látogatóknak – Ukrajna, 2014. május 20. (Cnaan Liphshiz)

A helybeliek és a nácik közötti kollaboráció Nyugat-Európában sem volt ismeretlen. Azonban a kontinensnek ez a része felszabadult a II. világháború után, és Franciaországban, Hollandiában, Belgiumban, valamint más nyugati országokban megkezdődött az elszámoltatás hosszú és máig tartó folyamata.

Kelet-Európa viszont olyan brutális és antiszemita rezsim uralma alá került, amely saját érdekeinek megfelelően csak „szovjet állampolgárok”-ként engedélyezte az emlékezést a holokauszt áldozataira, ahogy ezt Felicia Waldman – a zsidó tanulmányok és a holokausztoktatás szakértője a Bukaresti Egyetemen – megjegyezte a Jewish Telegraphic Agencynek adott interjúban.

Emiatt „csak az utóbbi húsz évben álltak elő olyan kutatók Kelet-Európában, akik szakértőivé váltak a holokauszt témájának”, mondta, ráadásul „a kommunista rezsim öröksége sok ember számára megnehezíti a történtek elismerését, mivel saját nemzetük szerepét nem elkövetőként, hanem áldozatként értelmezik.”

És természetesen a vészkorszakbeli bűnrészesség tagadása egyben „nemzeti büszkeségi” kérdés is. Kelet-Európa nagy részén, de különösen Ukrajnában és Litvániában azokat a kollaboránsokat, akik felelősek voltak a zsidók megöléséért a nácik oldalán folytatott harcban, a Szovjetunió elleni küzdelem nemzeti hőseiként ünneplik.

A bűnrészesség keserű pirulájának megédesítésében az egyik eszköz az embermentők szerepének túlhangsúlyozása. Az utóbbi években számos rájuk emlékező múzeum jött létre olyan országokban, ahol a lakosság jelentős része együttműködött a nácikkal.

Lettországban például 2013-ban nyílt meg a rigai Žanis Lipke Emlékmúzeum, Litvániában pedig, ahol több ezer zsidót öltek meg a helyiek. A Vilnius melletti ponaryi mészárlás helyszínén érdekes módon egy japán diplomata, Csiune Szugihara emlékét idézik fel, aki Kaunasban dolgozott, és főként lengyel zsidókat mentett.

Simon Peresz izraeli államfő (j) és Andris Bērziņš lett elnök (b) a Žanis Lipke Emlékmúzeum megnyitóján Rigában – Lettország, 2013. július 30. (Moshe Milner / GPO, Getty Images)

Márciusban a litván Vilnai Gáon Állami Zsidó Múzeum mobil kiállítást készített azon litvánok emlékére, akiknek Izrael Állama a Világ Igaza kitüntetést adományozta, amiért életük kockáztatásával zsidókat mentettek meg.

Lengyelországban 2016-ban – a vészkorszakbeli lengyel bűnrészesség kérdése körül egyre éleződő nemzetközi viták közepette – ugyancsak múzeum nyílt az embermentőkről. És hasonlót terveznek Auschwitzba is. A lengyel tisztviselők szerint mintegy 70 ezer „világ igaza” volt Lengyelországban, ám az izraeli Jad Vasem holokausztmúzeum közülük nem egészen 7 ezret ismert el.

„Elismerni az embermentők példáját a kelet-európai múzeumokban, önmagában méltó cél”, vélekedik Efraim Zuroff, a Simon Wiesenthal Központ kelet-európai ügyekért felelős igazgatója. „Azonban – teszi hozzá – nem úgy, hogy ez a náci bűnökben való helyi bűnrészesség elismerése helyett történik. Ez nagyon fájó hiány ma a posztkommunista országokban.”

Jewish Telegraphic Agency, Cnaan Liphshiz cikkét Kalcsics Ildikó fordította

támogatás

Címkék:Bukarest, Holokauszt Múzeum, Kijev, Riga, Vilnius