„…Áginak… igaza volt”

Immár a negyedik kötete jelent meg Ladányi János, az egyik legkiválóbb szociológus  visszaemlékezéseinek, a Hanyatló világok (2020), a Lassú elszakadás (2021) és a Terepszemle (2021) után a Rossz időben, rossz helyen (2022).

Egy szigorú bírálatban fel lehetne sorolni ezeknek a vékony könyveknek a hibáit, elsősorban a szerkesztetlenséget. E hibák egy igen nemes szövet gyűrődései, hogy egy szabó dédapa szellemében fogalmazzak. De semmi kedvem szigorú bírálatot írni, ennél sokkal nagyobb az örömöm, hogy Ladányi, töretlenül dolgozva túl a hetvenen is, nekiállt oldottan megírni az emlékeit. Nagyon fontosnak tartom ennek kapcsán azt a megjegyzését, hogy igen tudatosan igyekezett elkerülni – teljes sikerrel – a Kelet-Európán oly jellemző panaszkodást. Mert (7) „[t]öbb méltóság, irónia és önirónia sokat segíthet a nem ritkán tragikus események elviselésében.”

Ladányi János már második könyvében, a Lassú elszakadásban elmondta (14), hogy anyai és apai felmenőit illetően nagyon egyszerű a helyzet: „mindenki zsidó és majdnem mindenki újpesti volt.” Ezekről a felmenőkről és a zsidóságukról, pontosabban a zsidóságukhoz való, korántsem egyforma viszonyukról ugyanúgy higgadtan és tárgyilagosan tud beszélni, mint a saját zsidóságáról (amit „mindig inkább véletlennek és nem érdemnek” tartott [58]), elkerülve minden „öngyűlölettel vegyes kivagyiság”-ot (58). Méltósággal, iróniával és öniróniával, igen. Ha valakit csak megérint ennek üde és errefelé oly ritka fuvallata, már nem hiába veszi kézbe ezeknek a köteteknek bármelyikét.

A borítón egy régi családi fotó látható, sok évvel Ladányi születése előtt készülhetett. A többivel együtt az teszi szívszorítóvá, hogy megtudjuk, a családból az anya, az apa és az anyai nagyszülők kivételével mindenkit megöltek. Ez a könyv a felmenőkről szóló szubjektív családtörténet, mondja a szerző a Bevezetésben (7), hozzátéve, hogy elsősorban nem az ősök vélt vagy valóságos cselekedetei érdekelték, „hanem az, ahogyan azok a túlélők és a leszármazottak emlékezetében, mai cselekedeteiben tovább élnek.” Ebben a mondatban fontos kifejezés a „mai cselekedeteiben”. Ladányi önmagát is, noha 49-ben született, „véletlen túlélő”-nek tartja, aki rájött arra is, hogy „a holokauszt hatásai sokkal tartósabbak annál, mint azt eleinte gondoltuk.” Az irónia időnként eltűnik: mindenről nem lehet iróniával beszélni. Egy huszonegy évvel idősebb barátja írja válaszlevelében a szerzőnek (64): „Bűntudatom, hogy én itt vagyok, és annyian, sokkal jobbak, mint én, kegyetlenül elpusztultak, mindörökre velem marad.” Ezt a bűntudatot, túl irónián és önirónián, Ladányi János is érzi.

A könyv legjobb, egészen kimagasló fejezete a rövid Párhuzamos életutak, ami zárja is a szöveges részt. Ebben felidézi Komoly Ottó, „a közismert cionista és életét sokszorosan kockáztató, majd a nyilasok által meggyilkolt zsidómentő” pályáját, mint az egyik tipikus zsidó életutat. Melléjük teszi saját, szintén katonatisztté lett nagybátyjai, Schreiber Ervin és Schreiber György életútját, mindkettő asszimiláns zsidó szerencselovag lett. Komoly Ottó tevékenységének csodálattal adózik, nagybátyái életútjára idegenkedéssel tekint, de igyekszik megérteni választásaikat, ahogy az Izraelbe vagy máshová kivándorlókéit is. És hát az itt maradókét is, köztük a sajátját…

Tanulságos és szomorú könyv ez, minden irónia és anekdota dacára. Ami különösen szomorúvá teszi, hogy egy hónapok óta tartó háború árnyékában a nyolcvan felé tartó Ladányi Jánosnak már semmi illúziója nem látszik lenni. Felidézi (9) egy beszélgetését Heller Ágnessel, aki akkor azt mondta, hogy „a háborúk, népirtások megismétlődhetnek, mert az ember már csak ilyen.” Akkoriban hitetlenül csóválta a fejét. Ma már ezt teszi hozzá: „Sajnos, Áginak ebben is igaza volt.”

Tudja bármelyikünk cáfolni?

(Ladányi János: Rossz időben, rossz helyen, Magánkiadás, 111 oldal)