Again and again

Kfir, Ariel és anyjuk Shiri Bibas. A palesztinok által levadászott, fogságban tartott és legyikolt család tagjai. A Bibas gyerekeket nem vérgőzös autodafén, hanem fogságban, kivárva az időt, mint a halálraítélteteket, módszeresen, hideg fejjel szolgáltatták ki  a halálnak terroristák és gázai civilek egyaránt.

Izrael állama az olyan tragikus eseményekre való válaszul jött létre, ahol ártatlanokat, egész családokat gyilkoltak le hasonló módon, autodafék, pogromok és végül a holokauszt során. Egy olyan hely megteremtése volt a cél, ahol nem kell sokkos anyáknak gyermekeikkel elállatiasodott fegyveresek között, megalázva, cipő nélkül futni a halálba. Az évezredes zsidó eszme, miszerint a zsidóknak vissza kell térniük őseik földjére, viszont kevéssé számolt azzal, hogy a föld, ahova vágynak, már mások által is lakott, ellenséges, és része egy hatalmas azt körülvevő kulturális és társadalmi univerzumnak. Épp ezért a cionista jelenlét kezdetétől a mai napig fegyverrel kell kivívni a polgárok biztonságát. Ez a folyamatos háború az egyetlen ok, amely által az amúgy teljes mértékben a nyugati világ részének tekinthető Izrael megkülönböztethető nyugati szövetségeseitől. Emiatt is kerül állandón a nemzetközi médiumok címlapjára, szemben a világ válságövezeteinek nagy többségével.

A cionista projekt legelemibb célja nem volt más, minthogy megalapítsanak egy minden zsidó számára biztonságos országot. A mindenkori izraeli állami politika legelemibb célja nem lehet más, mint e biztonság garantálása. Minden más csak eszköz. Úgy a pénzügyi jólét, a technikai fejlődés, mint a területi expanzió. Minden politikai döntés, vízió, minden háború és beavatkozás súlyát ennek a biztonságnak a megteremtése adja. Az egyik oldalon a palesztinokkal való megegyezés, a kétállami megoldás éppúgy, mint a telepes mozgalmak és a palesztin területek annektálása a másikon. A „NEVER AGAIN” a legtöbb zsidó közösség szemében elsősorban ezt jelenti, hogy ne történhessen meg pont az, ami most a Bibas családdal és a dél-izraeli lakossággal megtörtént.

2023 októbere után ma újra fel kell tenni a kérdést, hogy elérte-e a célját a cionista projekt? Költői a kérdés, hogy valóban egyszerre demokratikus, zsidó, a szomszédjaival békében élő, és a lakossága számára biztonságot szavatoló állam-e ma Izrael. A küldetés elbukott, vagy csak még nem érte el a célját? Összeegyeztethetőek-e egymással a célok mindegyike, lehet-e úgy garantálni a polgárok biztonságát Izraelben, hogy az ország zsidó maradjon? Lehet-e a szomszédjaival békességben élni úgy, hogy alapvető demokratikus jogai sérülnek a nem zsidó embereknek, akik jelenleg megszállás alatt élnek Ciszjordániában vagy a Hámász uralma alatt, de Izrael (és Egyiptom) által elszigetelve, Gázában?

Ezt a háborút, amely Izrael történetének legmegrendítőbb időszaka is, egy olyan korban vívják, amely a világban több évtizede fennálló rend vége is egyben. Amikor a globalizálódott világ nyugati fele is épp felszámolja azokat az alapelveket, mint a szólásszabadság, vagy az emberi jogok egyetemes tisztelete. A centrum, azaz a klasszikus politikai értékközösségek a hagyományos baloldaltól a jobboldalig, elvesztették saját identitásukat. Miközben összefogva egy ideig egyfajta ellensúlyt képezhetnek a szélsőségekkel szemben, folyamatosan csökkeni látszik szavazóbázisuk. A liberális demokráciák, amit az utóbbi időszakokban az emberjogi mozgalmak szellemiségének globalizálódása és a liberális gazdaságpolitikai gondolkodás uralt, mára a nacionalizmus, a kirekesztés, az izolacionizmus és a protekcionista gazdaságpolitika irányába haladnak. Egyre agresszívabb retorikával tagadja meg a Második Világháború óta megkérdőjelezhetetlennek tűnő egyetemes értékeket, melyeket többek között ugyancsak a „NEVER AGAIN” szellemisége hozott létre. Oroszország háborús visszatérése Európába, a Trump adminisztráció jelenlegi asszisztálásával épp most kívánja elbuktatni a nyugati világ biztonságának garantálására létrehozott világméretű szövetségi és gazdaságpolitikai rendszereket.

2023. október 7-e úgy érte Izraelt, hogy a társadalom forrongott, az ország pedig kettészakadt a politikai blokkok között, hiszen egy szélsőséges kormánykoalíció megkezdte a liberális demokratikus rendszer leépítését. A szemben álló politikai oldalak kibékíthetetlen ellentétbe kerültek egymással. Százezrek vonultak utcára, és ahogy a likudos Yoav Gallant, akkori védelmi miniszter is figyelmeztetett, az ország sérülékennyé és kiszolgáltatottá vált Izrael ellenségeinek. A feszültség Izrael biztonságát fenyegette. Netanjahu és kormánya nem csupán stratégiai, védelmi politikai és hírszerzési hibákat követett el, hanem egymás ellen fordította az ország lakosságát, és az ország legalább felét az állammal és a katonasággal. Ennek eredményeképpen, példátlan módon tartalékosok ezrei tagadták meg a katonai szolgálatot. Izrael talán soha nem volt annyira kiszolgáltatott, mint 2023 őszén.

Ezzel párhuzamosan, egészen nyilvánvalóvá vált, hogy a palesztin nemzeti államiság politikai rendezésének lehetősége is a nullára csökkent. Nemcsak az izraeli miniszterelnök több évtizedes fáradhatatlan munkájának gyümölcseként. Az izraeli ultranacionalisták kormányra kerülése mellett, a Palesztin Hatóság elnöke, Mahmud Abbasz is eljelentéktelenedett. A Hámász, mely a Ciszjordániában még hatalmon lévő Fatah politikai antitézise, nem keresi a diplomáciai megoldást, hanem csakúgy, mint az izraeli szélsőséges koalíció, az egyállami megoldásban gondolkodik, csak épp más előjellel. Egy palesztin entitásban a Jordán folyótól a Földközi tengerig. „From the river to the sea.” A Hámász úgy látta, hogy eljött az idő, hogy erőt mutasson. Erre már több éve készült, és Irán, Törökország és leginkább Katar pénzügyi támogatásával, az európai és amerikai segélyek kiszipolyozásával törekedett egybekovácsolni Izrael ellenségeit. Kiszabadíthatja az izraeli börtönökben ülő palesztin terroristákat. Megállíthatja Izrael közel-keleti konszolidációját és megkérdőjelezheti Izrael katonai hegemóniáját, az izraeliek biztonságba vetett hitét, amely az utóbbi évtizedekben egyre magabiztosabbá tette az ország, többségében nem határmenti településein élő polgárait.

Az erőszak körforgásában nehéz kiutat találni. A különböző oldalak és támogatóik számára könnyebb egymásra mutogatni és uszítani. A Hámász és Izrael szélsőjobboldali kormánya egyaránt az eszkalációban érdekelt. Mindkét oldal célja bárminemű palesztin–izraeli közeledés megállítása.  Miközben a kétségbeesés és a düh egyre kegyetlenebb tettekbe hajszolják a feleket, mindkét oldalon élők számára egy boldog, biztonságos élet jelentené a megoldást, mégis napról-napra sokkal távolabb kerülnek ettől. Példa erre, az a mostani túsz–terrorista cserefolyamat, mely deeszkalációs céllal jött létre megannyi közvetítő segítségével. Jelenleg inkább jelent alkalmat a Hámásznak, hogy megalázza a túszokat, ezzel provokálva Izraelt. Ki képes indulatok nélkül nézni azt, hogy halott gyerekek ravatalánál megrendezett show műsoron ujjong több ezer palesztin civil és fegyveres? Ez pedig Netanjahu kormányának nem jelent mást, mint egy újabb lehetséges casus bellit.

Míg a világpolitikai folyamatok egyre bizonytalanabbak, miközben a szövetségesek egyik pillanatról a másikra szúrhatják egymást hátba, a zavarosban halászók kihasználják a káoszt. Azok, akik számára a hatalommegtartás eszköze a konfliktus szítása és melegen tartása. A jelenlegi politikai térképen pedig nem látszik, hogy van-e bárki, akinek víziója lenne a helyzet békét és biztonságot szavatoló megoldására.

Gázai Nátán, a kora-újkori zsidó álmessiás, Sábtáj Cvi prófétája, valamikor a 17. század végén Gázát nevezte meg, mint azt a szent várost, ahonnan a megváltás várható. Álmessiások szép számmal akadnak, de a megváltás még nem jött el.

(A cikk a háború újraindulása előtt íródott.)