Ádvent Bécsben és Palesztina határai

Az egyik hölgy kinézett magának, és intett, megmagyarázná a látnivalót… 

Isten látja lelkemet, szívesebben írnék a bécsi adventről, mint azokról a keskenyre szorított szájú idős hölgyekről, akik elmentek Bécs belvárosába, hogy ott rontsák a különben friss levegőt. Míg a turisták elözönlötték az egykori császárváros központi tereit és utcáit, és színes kerámia cipőkből forralt bort szopogattak, a hölgyek az utcára vonultak, hogy tüntessen Palesztina mellett. Mondhatnánk, csuda jó dolgukban.

Hogy kerül a csizma az asztalra? – kérdeztük magunktól, és kérdezték azok is, akik – kevesen – megálltak egy pillanatra, hogy megnézzék, mi a csoda történik a szeretet ünnepén Bécsben, karácsony előtt, adventkor, a hintók lovainak csattogó patái közvetlen közelében. Ki kelti a gyűlöletet, miféle széplelkeket sodort oda a decemberi fagyos szellő?

Néhány nekiveselkedett, kinézetre úri hölgy – a látszat sokszor csal! – gondolta, persze komoly fáziseltolódásban, hogy itt az idő, most, vagy soha, fel kell világosítani Európa ünneplő népét a történelmi Palesztina határairól, ki- és beszögeléseiről, és a sohasem volt ország – szerintük – sajnálatos összezsugorodásáról.

A tömeg persze előtérbe helyezte a fahéjas forralt bort, a megvásárolható csecsebecséket, és az ünnepi hangulatot – a tömeg már csak ilyen –, de a hölgyek nyílván hozzáedződtek a hűvös fogadtatáshoz. (Talán mindig is hidegen bántak velük.)

A hölgyek – érvként – négy, vászonra festett térképet lobogtattak, amelyek külön tanulmányt érnek majd azok számára, akik az emberi butaság mélységes bugyrait kívánják megszondázni. A bécsi meleg kandallók, cserépkályhák mellett festett képek közös nevezője, hogy még csak köszönő viszonyban sincsenek a valósággal, a történelmi hűség pedig nagy ívben elkerüli őket.

Az első képen – a dátum 1948, az ENSZ határozat végrehajtása előtti pillanat – egy mindent betöltő Palesztina látható. A Brit Mandátumról beszélünk különben, az országban akkoriban éltek arabok és zsidók egyaránt. Az arab országok támadásáról egy szó sem, megzavarhatná a pórázon vezetett gondolatmenetet, miszerint volt egy nagy Palesztina, aztán jöttek, akik jöttek, és abból a szép, helyre országból egy nyúlfarknyi csücsök maradt csupán. Jordánia és Egyiptom nem volt a közelben sem, bár a Hatnapos Háborúban – tudomásunk szerint – Izrael Jordániától foglalta el Kelet-Jeruzsálemet, és a Nyugati partvidéket, és nem a palesztinoktól.

De a térképek a saját útjukat járják olyannyira, hogy például a nagy ellenség, Izrael neve nem is szerepel rajtuk, nincs, csak egy fehér, egyre terjedő folt a térképeken. Pedig nem olyan nehéz leírni a szót, Izrael. Tessék csak megpróbálni, menni fog. Előbb egy nagy I, aztán z betű következik, majd egy r, azután a, e, és legvégül egy l betű zárja be a sort. Egybeolvasva: Izrael. Aki ismeri a latin ábécét, viszonylag könnyedén megtanulhatja – ha akarja.

Az egyik hölgy kinézett magának, és intett, megmagyarázná a látnivalót, illetve segítene az értelmezésében. Elhárítottam szíves ajánlatát. Egyrészt nekem némi problémát okoz a der-die-das helyes használata, neki meg a valósággal van krónikus problémája. Fényévnyi távolságra van a tényektől, minek fárasszam fölösleges repkedéssel.

Idősebb úr állt meg a térképek előtt egy kislánnyal, vélhetően az unokájával.

– Ezek most ellened tüntetnek – magyarázta – és mosolygott hozzá.

Megtehette, héberül beszélt.