„A zsidók olyanok, mint a Gonosz fája” – muszlim antiszemitizmus Európában*

1. Az iszlám hagyomány és az újkori antiszemitizmus

Zsidó rejtőzött az ateista materializmus doktrínája mögött, zsidó bújt meg az állatias szexualitás doktrínája mögött, és zsidó lapult a család elpusztítása és a társadalom szent kötelékeinek megrázkódtatása mögött is.[i]

Ekképpen hozza közös nevezőre Szajjid Kutb, az egyiptomi Muszlim Testvériség és általában az iszlamista mozgalmak egyik legfontosabb ideológusa Karl Marxot, Sigmund Freudot és Emile Durkheimet a Harcunk a zsidókkal[ii] című, 1950-ben írott esszéjében. Szajjid Kutb munkásságának az egyiptomi elnök, Gamal Abdel Nasszer vetett véget 1966-ban, amikor az ellene szőtt összeesküvés vádjával kivégeztette a muszlim vezetőt. Az Egyiptom modernizálására törekvő Nasszertől távol állt az iszlám fundamentalizmus, ám antiszemitizmusát illetően nem különbözött vetélytársától. Példa erre, hogy egy 1958-as interjúban az elnök idézi és olvasásra ajánlja a Ción bölcseinek jegyzőkönyveit, a modern antiszemitizmus egyik alapvetését.[iii]

Az arab országok számos vezetőjének és nem csekély részben lakosságának antiszemitizmusa manapság nem számít meglepetésnek; korántsem ilyen egyértelmű azonban az iszlám vallás és a muszlimok történelmi viszonya a zsidósághoz.

A Korán Mohamednek tulajdonított kijelentései vegyes érzelmekről árulkodnak. Egyfelől tisztelet érződik a zsidók (és a keresztények) megjelölésében az „Írás birtokosai”-ként és elismerésükben istenhívőként a „hitetlenekkel” (valójában a sokistenhívőkkel) szemben:

Azok, akik hisznek, akik zsidók és a keresztények és a szabeusok – [mind]azok, akik hisznek Allahban, a Végső Napban és helyesen cselekszenek, megvan a fizetségük az Uruknál és [az Utolsó Ítélet alkalmával] nem fognak bánkódni. (2, 62)[iv]

A próféta ugyanakkor nem hagy kétséget afelől, hogy eltévelyedett népnek tekinti Mózes követőit is, olyannak, amely meghamisította Isten korábbi küldötteinek üzeneteit, ellenszegült utasításaiknak, és ezért megérdemelt büntetésben kell részesülnie:

És megaláztatás és nyomorúság sújtotta őket és Allah haragvását vonták magukra. Ez azért volt, mert nem hittek Allah jeleiben, s jogtalanul megölték a prófétákat, és azért, mert lázadoztak és [Allah parancsait] áthágták. (2, 61)

Olyan vers is akad, amelyben a Korán rangsort állít fel a nem muszlim hitűek között:

Az emberek között bizony úgy találod, hogy a zsidók és a pogányok a legellenségesebbek a hívőkkel szemben. A hívők iránt a szeretetben pedig a legközelebb azokat találod, akik azt mondják: „Mi keresztények vagyunk.” (5, 82)

Mivel a példákat még sorolhatnánk, ki-ki találhat magának kedvére való verset attól függően, hogy az iszlám zsidóellenességét vagy az „Írás emberei”-vel szembeni tiszteletét kívánja illusztrálni. Elvileg és következetes felfogásban persze minden monoteista hit kizárja a toleranciát: az eltérő nézetek szükségképpen hamisnak minősülnek. Hitkérdésekben nem lehetséges vita és így kompromisszum sem: Jézus vagy Isten fia, vagy nem – harmadik lehetőség nincsen. Így azután hiába figyelmeztet a Korán némely passzusa más vallások megtűrésére („Nincs kényszer a vallásban!” [2, 256]), a következő mondat – „Immár látván látszik az igaz út különbsége a tévelygéstől” – világosan megfogalmazza, hogy nem egyenrangú nézetekről van szó. S hiába jelez egy másik vers is engedékenységet („Megvan nektek a ti vallásotok és nekem az enyém” [109, 6]), ha ez a vers is a „Ti hitetlenek!” megszólítással kezdődik.

Külön említést érdemel a Korán azon verse, amelyben Allah a következőképpen utasítja Mohamedet a keresztényekre és a zsidókra vonatkozóan:

Mondd: […] „Akiket Allah megátkozott és akik ellen haragra gerjedt – közülük egyeseket majmokká és disznókká változtatott – […], azoknak lesz a legrosszabb a helyzete és tévelyegnek a legmesszebb az igaz úttól.” (5, 60)

A „kitaszított majmok” sorsa vár a zsidókra a Korán más verseiben is (2, 65; 7, 166). Mivel pedig a Korán a muszlimok számára szó szerint értendő, a következetes hívőnek alig akad más választása, mint hogy egyetértsen azokkal a neves imámokkal, akik manapság is „majmok és disznók leszármazottaiként” említik „a zsidókat”.[v]

Mindezek ellenére lényeges különbség, hogy az iszlámból hiányzik az a motívum, amely a keresztény zsidógyűlöletet táplálta kezdettől fogva. Muszlim nézetben zsidók és keresztények egyaránt hitetlenek voltak, mert nem ismerték el Mohamedet Allah – vagyis Isten – utolsó, a hitbéli kérdéseket véglegesen és egyedül helyesen rendező prófétájaként. Jézussal kapcsolatban viszont az iszlám álláspontja a két másik vallás nézetei között helyezkedik el: a Megváltót ignoráló judaizmussal szemben szintén prófétának, Mohamed egyik elődjének tartja őt, ám nem hajlandó isteni rangra emelni, mint a kereszténység. Így azután keresztre feszítése sem számíthatott különleges bűnnek, nem lehetett állandó szemrehányás tárgya. Sőt, a Korán rövidre zárja a kérdést: nem is Jézust feszítették meg, összekeverték valaki mással, egy hozzá megtévesztésig hasonló személlyel:

(…) nem ölték meg őt és nem feszítették keresztre, hanem [valaki más] tétetett nekik [Jézushoz] hasonlóvá [és azt ölték meg]. (4, 157)

A zsidó és keresztény kisebbségek történelmi pozíciója a muszlim társadalmakban megfelelt a Korán felfogásának: a 19. századig hátrányos megkülönböztetés, a másodrendű alattvaló szerepe, arabul a dimmi státusza várt rájuk az arab, majd az oszmán birodalomban. Az általuk fizetendő fejadó mellett hosszan sorolhatók a diszkrimináció jegyei: a zsidók esetében egy sárga folt viselésétől kezdve az egyéb ruházkodási előírásokon és viselkedési szabályokon keresztül a fegyverviselés tilalmáig. A kalifák és a szultánok ugyanakkor megengedték e kisebbségek vallásgyakorlását és belső ügyeik önálló intézését. Mivel csökkentette volna az adóalapot, erőszakos térítésük sem állt a muszlim uralkodók érdekében.

A vallási kisebbségek státusza ugyanakkor nem nélkülözte a szerződéses jelleget: amennyiben nem szegték meg a számukra szabott előírásokat, a muszlim környezet túlkapásai esetén számíthattak a hatóságok segítségére. A zsidók akkori helyzete mai szemmel leírható megalázóként; az emberi egyenlőség gondolatát nem ismerő korban azonban csak a keresztény országokban rájuk váró rendszeres üldözés kínálkozik összehasonlításként.

A muszlimok lenézték, de nem gyűlölték a zsidókat; nem számítottak egyenrangúnak, s így ellenfélnek sem. Mondhatni egyáltalán nem számítottak: mint Bernard Lewis rámutat[vi], a régi iszlám világban a teológiai, filozófiai és irodalmi munkák nem vagy alig foglalkoztak velük. A muszlimok viszonyát a zsidókhoz „nagylelkű leereszkedés”, avagy „leereszkedő megtűrés” jellemezte.[vii] Életüket a 19. századig közepéig viszonylag ritkán fenyegette veszély, üldözésük nem öltötte népmozgalom alakját, nem torkollott rendszeres borzalmakba, mint Európában a keresztes hadjáratokkal kezdődően.

Az iszlám számára csak a „pogányok” és a „bálványimádók”, vagyis a nem monoteista vallások voltak tűrhetetlenek, miként jelenleg is az istentelenség, az ateizmus számít teljességgel elfogadhatatlannak. Ugyanakkor mutatkozott különbség a kereszténység és a judaizmus megítélésében. Az utóbbi jóval kevésbé jelentett fenyegetést, mivel nem rendelkezett jelentős politikai hatalommal, és hittérítői buzgalom sem jellemezte. A zsidóellenes polémia ezért ritkábban fordult elő, és Bernard Lewis megállapítása szerint akkor is többnyire az iszlámra áttért keresztényektől vagy zsidóktól származott.[viii]

Így írható le a zsidó és a keresztény kisebbségek ideáltipikus helyzete az arab, majd az oszmán birodalom fénykorában, jóllehet belső válságok esetén és egyes térségekben, például Marokkóban és Perzsiában, ennél jóval súlyosabb állapotok uralkodtak. Ennek következtében manapság mindenki találhat neki tetsző hivatkozási alapot, attól függően, hogy történelmileg az iszlám zsidóellenességét vagy – egyfajta multikulturális mítoszként – annak toleranciáját kívánja középpontba állítani.

Perdöntőnek azonban mégis az tekinthető, ahogy maguk az érintettek ítélték meg helyzetüket: márpedig tény, hogy évszázadokon keresztül zajlott a zsidók átvándorlása a keresztény Európából a muszlim világba. Így történt ez az Ibériai-félsziget muszlim uralom alatt álló részében is; amikor pedig 1492-ben befejeződött a félsziget keresztény meghódítása, az ott élő zsidók tömegesen menekültek az észak-afrikai muszlim országokba és az oszmán birodalomba.

A rituális gyilkosságok vádja, amely a 12. századtól zsidóüldözésekhez vezetett Európa nyugati, majd a 16. századtól fokozatosan a kontinens keleti felében is, csak a 19. században tűnik fel az arab világban. A keresztények részéről ápolt elképzelés, hogy a zsidó húsvét, a Pészach megünnepléséhez, közelebbről a macesz elkészítéséhez keresztény s lehetőleg gyermekvér szükségeltetik, hosszú ideig hidegen hagyta a muszlimokat. Az első, nagy feltűnést keltő vádemelést 1840-ben Damaszkuszban az ottani kapucinusok (tehát keresztények) kezdeményezték egy szerzetes és szolgája eltűnése kapcsán. A vádlottak megkínzásához és részben halálához pedig hozzájárult a helyi francia konzul hathatós támogatása. Az oszmán birodalomban ezt követően elszaporodó vérvádakban ugyancsak aktív szerepet játszottak az ottani keresztény közösségek és európai diplomaták.[ix]

Míg a vérvád a késő középkor öröksége, a zsidók világméretű összeesküvése és uralma a 20. század kedvelt, ma is virulens legendája. A zsidó összeesküvés legfontosabb alapvetése, a Ción bölcseinek jegyzőkönyvei[x] fogadtatásán jól követhető a korszerű antiszemitizmus felvirágzása az arab világban.

A könyv állítása szerint a zsidó „vezetők”, „a bölcsek” 19. század végi titkos találkozójukon megállapodtak a világméretű zsidó uralom megvalósításának stratégiájában. A képzeletbeli eseményt valóságosként feltüntető művet – mindmáig ismeretlen szerző vagy szerzők alkotását – először Oroszországban publikálták 1903-ban. A Nyugat-Európában hamarosan népszerűvé vált írást már a húszas években átültették keresztény arab fordítók, ám nincs nyoma, hogy visszhangra talált volna a muszlim olvasóközönségben. A mű karrierje a második világháború, s különösen Izrael megalapítását követően bontakozott ki az arab világban. Azóta több vezető arab politikus nyilvánította ki egyetértését a zsidó világösszeesküvés elméletével, 1978-tól, az első perzsa fordítás megjelenésétől pedig a könyv számos kiadást ért meg Iránban is.

Ha nem is a zsidók diszkriminációját, de a modern – a zsidókat vallási helyett faji alapon elutasító, világuralmi törekvésekkel vádoló – antiszemitizmust kétségkívül az európai gyarmatosítók hurcolták be szellemi vírusként az arab világba. Elterjedése ellen egy ideig védelmet nyújtott a zsidók hagyományos muszlim szemlélete: míg a keresztény világban gonosz és démoni alakká emelték, az arab, majd a török birodalomban gyönge, kiszolgáltatott és szánalmas figuráknak tekintették őket.

Ez a hozzáállás attól kezdve és abban a mértékben transzformálódott fokozatosan antiszemitizmussá, amikor és amilyen mértékben megváltozott a zsidó kisebbség pozíciója is. Az európai hatalmak Észak-Afrikában és a Közel-Keleten nemcsak az antiszemitizmus, hanem a jogegyenlőség, és ebből következően a vallási kisebbségek, köztük a zsidók emancipációjának gondolatát is magukkal hozták. A modernizációra kényszerülő oszmán birodalom pedig maga proklamálta 1856-ban muszlimok és nem muszlimok egyenlőségét. Egy lenézett kisebbség felemelése viszont értetlenséget, majd gyűlöletet váltott ki a muszlimok körében, de ugyanígy visszatetszést keltett a kisebbségek rangsorában addig előnyösebb pozíciót élvező ortodox keresztények körében.

A modern antiszemitizmus egy jól ismert 20. századi fejlemény nyomán vert végleg gyökeret a muszlim világban. Ez is felfogható európai, közelebbről kelet-európai import következményeként. Az ottani pogromok elől menekülő és a 19. század végétől Palesztinában földet foglaló bevándorlók személyében az arab környezet immár nem az alázatos helyi zsidó közösségekkel, hanem öntudatos, nem feltétlenül vallásos, sőt egyenesen szocialista eszméket valló, az ott lakó arabokat kiszorító telepesekkel szembesült. Minél inkább előrehaladt a földvásárlás, minél gyakoribbá váltak a konfliktusok arabok és zsidók között Palesztinában már a két világháború között, annál inkább lett fogékony az arab környezet az – időközben a nemzetiszocialista Németország által is terjesztett – európai antiszemitizmusra. S miközben Európában a második világháború után a holokauszt szörnyűsége, ha nem is eltüntette, de szalonképtelenné tette az antiszemitizmust, az arab világban Izrael megalapítása újabb lökést adott a zsidóellenességnek, amelyet tovább erősítettek az egymást követő vereségek a katonai összecsapások során.

Egy arab szerző megfogalmazása 1950-ből jól érzékelteti a hamarosan eluralkodó új közfelfogást:

A zsidók és a cionizmus olyanok, mint a Gonosz fája. Gyökere New Yorkba nyúlik, ágai átfogják az egész világot, levelei a zsidók – mindannyian, öregek és fiatalok, férfiak és nők kivétel nélkül alkotják szúrós leveleit, mérgező tüskéit, és ez a méreg gyors és halálos.[xi]

Ebből az összetett folyamatból csak az összkép kárára emelhető ki valamelyik eleme: a Korán ambivalens hozzáállása, a középkori arab világ diszkriminatív toleranciája, a muszlim antiszemitizmus mint európai export vagy a zsidó telepesek megjelenése Palesztinában, majd Izrael megalapítása. Különösen ez utóbbiból eredeztetni a muszlim antiszemitizmust jellegzetes vélemény német kutatók körében, ám egy ilyen álláspont könnyen vezethet történelemhamisításhoz, például Michael Kiefer megfogalmazásában:

A zsidók Palesztinában évszázadokon át elfogadott és megbecsült részét alkották az iszlám társadalomnak. Palesztinában – vagy bárhol az iszlám világban – nem létezett általános zsidóellenesség. A modern antiszemitizmus abszurd összeesküvési fantáziáival egyetemben ismeretlen volt a muszlim lakosság számára.[xii]

Csakhogy, ha az izraeli–palesztin konfliktus állandó hivatkozási alapként szolgál is a muszlim zsidóellenesség számára, a vallási, történeti és kulturális háttér nélkül érthetetlen lenne, miért vált ki néhány millió ember honfoglalása egy tenyérnyi földdarabon általános és tartós felháborodást az iszlám követőinek körében Indiától Marokkóig. A cionista betelepülés és Izrael létrejötte valóban fordulópontot jelentett, de nem abban az értelemben, hogy az antiszemitizmus európai mintájának elterjedése a muszlim világban valamely eszményi állapotnak vetett volna véget: az európai import vallásilag és történelmileg termékeny talajra hullott, s nyílt ellenségesség lépett a tartós diszkrimináció helyébe. Emellett Izrael nem csupán vallási okokból számít botránykőnek: demokratikus és világias társadalmával, a megvetett európai civilizáció képviselőjeként politikailag és kulturálisan is idegen test a Közel-Keleten.

Az iszlám arab, perzsa és török reneszánsza újfent vallási színben tünteti fel az ellentéteket, ám az arab országok egy részének nacionalista, sőt szocialista orientációja idején még elsősorban kolonizációnak minősítették a zsidó állam létét. A Nasszer kezdeményezésére megalakított Palesztinai Felszabadítási Szervezet csoportjai többé vagy kevésbé radikális baloldali szervezetek voltak, és harcuk programszerűen nem „a zsidók”, hanem a saját államhoz ragaszkodó zsidó nacionalisták, „a cionisták” ellen folyt.

Ez a retorika részben mindmáig megmaradt. Az antiszemitizmust elvileg elutasító, a cionizmus ellen harcoló palesztin a következőt mondja: semmi bajom a zsidókkal általában, ám akik Izraelben élnek, keressenek másutt országot maguknak. Ez a követelés azonban mindenképpen zsidókat érint, és tétje nem csekélyebb, mint Izrael fennmaradása. Az anticionizmus így gyakorlatilag a zsidóellenesség szinonimájává válik, és nem ritkán kiterjed az országon kívül élő zsidókra is, amennyiben azokat Izrael támogatóinak tekintik. A „cionisták” elleni küzdelem tehát mégis a zsidóság elleni harc alakját öltheti magára. Az anticionizmustól elvileg minden további nélkül megkülönböztethető a mindenkori izraeli politika bírálata: a döntő kritérium az, hogy a kritika párosul-e Izrael felszámolásának követelésével.

(Részletek a szerző készülő, az európai muszlim kisebbségekről írott könyvéből.)

Jegyzetek, hivatkozások:

[i] Idézi: Klaus Holz–Michael Kiefer: Islamistischer Antisemitismus – Phänomen und Forschungsstand. (Wolfram Stender–Guido Follert–Mihri Özdogan [szerk.]: Konstellationen des Antisemitismus. VS Verlag, Wiesbaden, 2010 [= STENDER–FOLLERT–ÖZDOGAN 2010], 119.)

[ii] Angolul: Ronald Nettler: Past trials and present tribulations: a Muslim fundamentalist’s view of the Jews. Pergamon, Oxford & Butterworth-Heinemann, 1987.

[iii] Bernard Lewis: Die Juden in der islamischen Welt. C. H. Beck, München, 1987 (= LEWIS 1987), 166.

[iv] Simon Róbert (ford.): Korán. Helikon, Budapest, 1987

[v] Jochen Müller: Von Antizionismus und Antisemitismus. (Dirk Ansorge [szerk.]: Antisemitismus in Europa und in der arabischen Welt. Verlag Otto Lembeck, Frankfurt a. M., 2006 [= ANSORGE 2006]), 167.

[vi] Bernard Lewis: „Treibt sie ins Meer”: Geschichte des Antisemitismus. Ullstein, Frankfurt a.M./Berlin, 1989 (= LEWIS 1989), 149.

[vii] LEWIS 1989, 146, 148.

[viii] LEWIS 1987, 83–84.

[ix] ANSORGE, 191. (Bernard Heyberger: Die Rolle der Christen bei der Vermittlung antisemitischer Stereotypen in die arabische Welt.)

[x] Magyarul: http://freepress-freespeech.com/holhome/konyvek/bolcs1.htm

[xi] Idézi LEWIS 1989, 12.

[xii] Michael Kiefer: Antisemitismus in den islamischen Gesellschaften. Verein zur Förderung gleichberechtigter Kommunikation, Düsseldorf, 2002, 8.

2. rész: Muszlim zsidóellenesség Európában

3. rész: A zsidók gonoszak, az arabok pedig kedvesek