A Vilnai Gáontól a vilnai gettóig

A litván kormányzatot sajátos szenvedély emészti: hős, szovjetellenes hazafiaknak emléktáblákat állítanak, melyek akkor sem hullanak le, amikor kiderül, hogy ezek a hazafiak nemcsak szovjetellenességben, hanem zsidóellenességben is kitűntek.

2020-ban ünneplik Litvániában Elijah ben Solomon Zalman, a legendás talmudi bölcs, a Vilnai Gáon születésének 300. évfordulóját. A litván kormány bejelentette, hogy 2020 a Vilnai Gáon és a litvániai zsidók emlékéve lesz. De létezhet-e közös litván és zsidó emlékezet?

Hogyan lehet a 20. századi történelem e bonyolult, diktatúrákat egymásra csúsztató korszakaihoz közelíteni? Mi lehetett az oka, hogy a holokauszt során számos litván a náci halálbrigádok aktív tagja volt vagy más módon vett részt a gyilkosságokban? Hogyan magyarázható a litvánok túlnyomó többségének mérhetetlen közönye, ahogy végignézték zsidó honfitársaik gettókba hurcolását és elpusztítását?

Lehet-e számottevő hatása Vilnius (lengyelül Wilno, jiddisül Vilne) zsidó múzeumának és kiállítóhelyeinek az emlékezetpolitikára? Friss, tényfeltáró kezdeményezések, megvalósításra váró múzeumi víziók tudják e formálni a litván önvizsgálatot? Hisz a litván kormányzatot sajátos szenvedély emészti: hős, szovjetellenes hazafiaknak emléktáblákat állítanak, melyek akkor sem hullanak le, amikor kiderül, hogy ezek a hazafiak nemcsak szovjetellenességben, hanem zsidóellenességben is kitűntek.

A holokauszt és a litvánok

A litvániai holokauszt heves lefolyású volt, fokozatok nélkül: a jogi diszkrimináció, a gettók létesítése és a fizikai megsemmisítés szinte egyidejűleg zajlott. A legtöbb zsidót nem vitték lágerekbe: lakhelyükön vagy ahhoz közel ölték meg őket.

Amikor Németország határos lett Litvániával, a nácik a gyors kolonizációt és a balti államok germanizálását tervezték. Térre volt szükségük. Segítőkre is találtak a népirtásban: a litván hivatalok és a helyi lakosság egy része lelkesen asszisztált hozzá. Ez részben azzal magyarázható, hogy Litvániát először a szovjetek foglalták el és csak ezután a nácik. A szovjet megszállás alatt sokat szenvedett a társadalom, sokan a bolsevizmus ellen fordultak és kezdtek szimpatizálni Németországgal. A német-szovjet háború azt a reményt táplálta, hogy ha véget ér a szovjet uralom, helyreállítják a litván államot. A nácik antiszemita propagandájához a szovjetellenes földalatti mozgalom zsidóellenes sztereotípiákat generált, pl. hogy a bolsevizmus valójában zsidó hatalom. A zsidók lettek a bűnbakok, a litvánok szerencsétlenségének feltételezett okozói. Mindezek miatt Hitler politikája (beleértve a zsidókérdést) a Baltikumban jóval nagyobb támogatást kapott, mint a nyugati államokban. A Litvániában meggyilkolt zsidók száma arányaiban valószínűleg a legnagyobb a németek által elfoglalt országok között. Még ha a népirtást a nácik kezdeményezték is, ezt nem lehetett volna ilyen gyorsasággal és intenzitással végrehajtani, ha a helyi hivatalok és a lakosság nem vesz benne aktívan részt.

Kis gettó, nagy gettó

1941. június 24-én Vilniust elfoglalták a német csapatok és a megszállás első napjaitól üldözték a városban maradt zsidókat: már 1941 szeptemberéig több ezret megöltek.

A vilniusi gettót 1941. szeptember 6-án hozták létre Vilnius birodalmi megbízottja, Hans Christian Hingst kezdeményezésére. 1941 október végéig két gettó létezett Vilniusban. A Nagy Gettó kb. 30 ezer, a Kis Gettó pedig 9-11 ezer fogollyal. A Nagy Gettóba zárt zsidók jó része kvalifikált szakember és szakmunkás volt, míg a Kis Gettóban a munkaképtelenek (idősek, gyengék, betegek) zsúfolódtak össze. 1941 végére német és litván rendőri egységek és az SD (Sicherheitsdienst) különleges osztagok meggyilkoltak kb. 30 ezer vilniusi zsidót a Paneriai (Ponary) erdőben. A tömeggyilkos akciók folyamán a kis gettó összes lakóját lelőtték; ez a gettó megszűnt létezni.

1941 decembere és 1943 márciusa között nem voltak tömeggyilkosságok; a német hadiiparnak szüksége volt a gettó lakóinak munkaerejére. Ekkor a gettó „állam volt az államban”: saját kormányzattal, rendőrséggel, különböző műhelyekkel, a szellemi és kulturális élet intézményeivel. A Zsidó Tanács (Judenrat) volt a gettó-önkormányzat adminisztratív intézménye. Különböző osztályok tartoztak a hatáskörébe: munkaügy, egészségügy, szociális segély ügyek, élelmiszer ügyek, lakhatás, stb. A munkaügyi osztály volt a legfontosabb, a gettóadminisztráció a foglyok túlélési esélyét gazdasági hasznosságukra alapozta. Kb. 14 ezren, a gettólakók kétharmada dolgozott különböző gyárakban, műhelyekben és munkatáborokban. 1942 júliusában, a náci kormányzat döntése alapján a gettót addig vezető zsidó tanácsot elmozdították, és Jakob Gens-t, a gettórendőrség korábbi vezetőjét nevezték ki kormányzó hatalommá, mint a „gettó képviselőjét”.

1943. szeptember 23-án és 24-én a náci megszállók likvidálták a gettót. Kb. 14 ezer vilniusi gettólakót deportáltak Észtország, Lettország és más országok kényszermunka- és koncentrációs táboraiba. Ezután mintegy 2-3000 kényszermunkás zsidó még dolgozott Vilnius különféle német érdekeltségű létesítményeiben. 1944 július elején, a Vörös Hadsereg közeledtével, a város utolsó zsidó lakóit is meggyilkolták. Az 58 000-ből csak kb. 2-3000 vilniusi zsidó élte túl a náci megszállást.

 

Múzeumi kitekintő

 

A Vilnai Gáon Állami Zsidó Múzeum és Tolerancia Központ

történelmi épület a Naugarduko u. 10-ben: a 19. század végén a közösség népkonyhája volt, ami az I. világháború alatt is működött. 1918-ban zsidó színházat alapítottak a falai között, és 1930 után egy mozi is működött itt.

1989-ben lett az épülettömb múzeum, amelyben 2001-ben megnyílt az ún. Tolerancia Központ. A zsidó közösség hozta létre, adományokból (is) tartják fenn az állami finanszírozás mellett. Az intézményben kulturális események, konferenciák, filmvetítések és viták zajlanak zsidó témájú kérdésekről.

A központ azonban elsősorban aktív kiállítóhely.

Az állandó és időszaki kiállítások többnyire képzőművészeti jellegűek, de emellett láthatunk (mint minden zsidó múzeumban) elpusztult zsinagógákból származó tárgyakat is.

A litvákok (litvániai zsidók) színes világára, nemzedékek hagyományos életmódjára, a városok zsidó negyedeire, a zsinagógákra ma csak túlélő tárgyak, irodalmi források, és halvány emlékek utalnak. Ezt az elenyészőben lévő világot keltette életre Gerardas Bagdonavičius (1901-1986) litván művész, etnográfus és pedagógus, aki néprajzi expedíciói során dokumentarista hűséggel rajzolta le a stetl életét, portrékat és zsinagógákat.

Romualdas Inčirauskas (szül.1950) fém objektjei a diaszpóra témára reflektálnak: bibliai szövegtöredékeket hoz ezzel kontextusba bronz, alumínium, öntöttvas, és zománc alkotásaiban.

„A Zsidó élet Litvániában” eredetileg vándorkiállítás volt, oktatási célzattal. Dokumentálja a zsidók és a litvánok közötti kapcsolatokat, a zsidó közösség történelmi és kulturális dimenzióit, a holokauszt történetét és a jelenig ívelő antiszemitizmust.

28 kiállítópanelen olvasható a zsidók története az első közösségektől napjainkig. Bemutatja a stetl mindennapjait és jellemzőit, a kulturális, tudományos és politikai vívmányait. Megismertet a litvákok világával. Részletezi a népirtás fájdalmas tényeit, a közösség történetét a szovjet időszakban és a zsidó életet az önállóságát visszanyert Litvániában.

 

Egy interaktív emlékmű

A legfontosabb, állandó kiállítás a megmentett és meggyilkolt gyerekekről 2009. szeptember 23-án, a múzeum megnyitásának 20. évfordulóján és a litvániai holokauszt emléknapján nyílt meg és a holokauszt legkiszolgáltatottabb áldozataira emlékszik. A „Megmentett litván zsidó gyerek mesél a Soáról” c. tárlaton a megmaradt fotók és memoárok nemcsak csodás megmenekülésről szólnak, hanem a meggyilkoltakról is. A túlélők történeteiből világos, hogy minden megmenekülés egyedülálló: emlékezések tudósítanak érzésekről és a félelemről, melyek a háború alatt kísértették az üldözötteket, és arról, mit jelentett szeretteik elvesztése.

A kiállítási és- oktatási projekt előkészítése több évet vett igénybe. A holokauszt tanúinak emlékeit, a megőrzött családi képeket és a videóinterjúkat dolgozták fel. Fontos volt, hogy a bemutatandó fotó-és szöveg könnyen elrendezhető legyen egy viszonylag kis helyiségben.

A meggyilkolt litván zsidó gyermekek emlékének szentelt kiállítás tere strukturált: a történeti kontextust bemutató kiállítási panelek a túlélő gyermekek történeteit elmesélő 48 és a megmentőknek szánt 20 panellel alkotnak labirintusként bejárható teret.

A témák többrétegűek, ezt különböző anyaghasználat jelzi. A fából készült panelek a túlélők történeteinek hordozói, a megmentők emlékezete átlátszó világító paneleken fénylik. A kiállítás stabil összekötő része, a történelmi kontextus, fémlemezekkel burkolt beton falakkal szimbolizálja a gettók szürke környezetét. A látogatók speciális fény-, video- és hanghatások segítségével léphetnek be az interaktív emlékműbe. Kiválaszthatnak köveket: majd egy altatót (Shtiler) hallunk, amit egy 11 éves vilniusi fiú írt a gettóban. Fény árasztja el a gyerekek képeit a betonfalon. Háború előtti képeken gyerekek láthatók. Van, akiknek nevét és halála pontos helyét rögzítették, és van, akikről semmit sem tudunk.

A kiállítás teljes terjedelmében megtekinthető a www.rescuedchild.lt honlapon, ahol 107 történet bontakozik ki, s ez folyamatosan frissül és bővül. Tudósít a történeti háttérről, a litvánok bűnrészességéről, pontos statisztikával szolgál a túlélők és meggyilkoltak arányáról, pl. hogy az egyes gettókban lezajlott ún. „gyermek-akciók” hány áldozatot követeltek.

A panelekbe telepített monitorokon videofelvételek és más információk érhetőek el.

A Látogatók Szobáján keresztül léphetünk be és ki; itt is van egy kutatható, digitális gyűjtemény.

Festett szavak

Az épület első emeletén található a vilniusi születésű, Amerikában élő festő, Samuel Bak szürrealisztikus világú hagyatéka: 2017-ben adományozta több mint 60 festményét a múzeumnak. A művész első kiállítása 9 éves korában volt látható a vilniusi gettóban: a város örökzöld téma nála, évtizedekkel a holokauszt után is poszt-traumatikus képeket fest (ő is mentett gyerek volt). Csendéletei végzetterhes metaforák gyerekkori emlékekkel és klasszikus művek átírt, töredékekre omlott idézeteivel. A halál eme összetett allegóriáiban meggyilkolt gyerekek helyett játékok néznek ránk szomorúan, könyvek hevernek olvasók helyett, krematóriumi kémények merednek reneszánsz tájban, magányos fiú bukkan fel a gettó romjai közt, és sérült madarak társalognak. Az irónia a klasszikus tragédiák katarzisa helyett oldódik még fájdalmasabb káoszba.

A Holokauszt kiállítás és egy érdekes dokumentum

A Pamenkalnio u. 12-ben, az ún. Zöld Házban 1991-ben az első tárlatot holokauszt túlélők állították össze, s ezt 2010-ben megújították. A meglévő anyagot új dokumentumokkal egészítették ki litván és külföldi archívumokból és a múzeum új szerzeményeivel.

A kiállítás végigkíséri a zsidók történetét a litván nagyhercegségbe érkezésüktől a 20. századi tragikus halálukig. Bemutatja a holokauszt történetét: a gettók létesítését és likvidálásuk körülményeit, a gettóban élők fegyveres és spirituális ellenállását, a koncentrációs táborhoz hasonló kényszermunkatáborokat és a zsidó kulturális örökség maradékának elpusztítását a szovjet korszakban.

1941. június. 22-én, mikor a német hadsereg elözönlötte a litván területeket, kb. 240 ezer zsidó élt az országban (beleértve a lengyelországi menekülteket is). A háború végére kb. 10 ezer maradt. A litván zsidók 94-96 %-a lelte halálát Paneriai (Ponary)-ban, a Kaunas-i IX. erődben vagy otthonukhoz közeli sírgödrökben, erdőkben és zsidó sírkertekben. Gyakran a szomszédaik, iskolatársaik, munkatársaik vagy a pácienseik gyilkolták meg őket.

2013 szeptemberében, a vilnai gettó felszámolásának 70.évfordulóján, az emeleten kialakítottak egy interaktív gettó-rejtekhelyet, egy élethű installációt, ahol a 16 évesen Ponaryban meggyilkolt Yitskhok Rudashevski (1927–1943) naplójának részletei hallhatóak arról, hogy áthaladt egy ilyen rejtekhelyen a Šiaulių utca egyik raktárának padlásterében.

A kiállításon a Paneriai (Ponary) tömeggyilkosság áttekintésénél található az ún. Karl Jäger jelentés. Jäger az Einsatzkommando 3, (az Einsatzgruppe A egyik gyilkoló alegysége) parancsnoka volt, Jelentése 1941. december 1-ig tartalmazza a beszámolókat azokról a gyilkosságokról, melyeket Litvániában, Lettországban és Belorussziában véghezvittek. A dokumentum említi a parancsnoksága alá tartozó szovjetellenes „litván partizánokat”, ill. hogy mikor, hol és hány zsidó meggyilkolásában vettek részt.

Végül fotókon láthatjuk, hogy ami a holokauszt után megmaradt, se maradhatott, mert amit a nácik elkezdtek, a szovjetek befejezték. A zsidó temetők sírkövek nélküli mementók. Zsidó sírkövek vannak az épületek alapjaiban, iskolák kerítéseiben, közművek falaiba beépítve. A szovjet időkben kerültek oda: egy Pylimo utcai templom lépcsőiből most távolították el őket. A nácik leromboltak egy csomó zsinagógát, de a legtöbbet a szovjetek tették a földdel egyenlővé. Ma a városban egyetlen működő zsinagóga van: a Pylimo utcában, míg a háború előtt több mint száz volt.

És persze, az sem volt ritka jelenség, hogy az egykori litván halálosztagos házában a háború után az új tulajdonos zsidó sírkőből készült használati tárgyakat talált.

Két múzeumi vízió a Vilnai Gáon emlékévre

 A Vilnai Gáon Állami Zsidó Múzeum két új kiállítóhellyel bővülne jövőre, melyhez pénz-és egyéb adományokat várnak.

Múzeum a litvák identitásról

A Pylimo utca 4-ben, a zsidó közösség házában – ahol a múzeum központi irodája is található – tervezik a Litván Zsidók Kultúrájának és Identitásának Múzeumát létrehozni. Az épületben a Tarbut zsidó gimnázium működött a két világháború között.

A tervezett intézmény missziója, hogy világossá tegye a litván városokból, stetlekből származó zsidók hozzájárulását az egyetemes kulturális és tudományos haladáshoz. Fő célkitűzése a litván zsidók világban szétszóródott művészeti és kulturális örökségének gyűjtése. A modern muzeológia eszközeivel kívánja bemutatni híres litván zsidó alkotók és feltalálók teljesítményeit hagyományaikkal és kulturális környezetükkel összhangban, hangsúlyozva azt a páratlan kulturális teljesítményt, amit a nevelési intézmények, a YIVO (a Jiddis Kultúra Intézete), a Fiatal Vilna (zsidó művészeti csoport) és mások jelentettek.

Előkészítő fázisban tart az elképzelés: az épület renoválásra vár.

 

Gettókönyvtárból gettómúzeum

A Litvániai Holokauszt és a Vilnai Gettó Emlékmúzeuma abban a történelmi épületben lesz, ahol 1921 óta az ún. Mefitze Haskalah közkönyvtár volt a háború előtt; később ez lett a gettó könyvtára.

A múzeum jelenlegi holokauszt kiállításán, a Zöld Házban a kiállítási körülmények sem ideálisak; nem lehet bemutatni a múzeum különleges tárgyait, mint pl. Vilnius város modelljét, melyet a gettó lakói készítettek; ez most megoldható lesz, hiszen lesz egy új emlékhely, ahol a holokauszt-dokumentumok gyűjteményei, naplók, fotók, plakátok, művészi tárgyak, személyes darabok, feljegyzések és videók: a holokauszt történelmének e gazdag kulturális öröksége lesz megtekinthető. A helyszín sem véletlen: a gettó területén álló romjaiban is patinás könyvtár autentikusan tükrözi az egykori körülményeket.

A második világháború előtt a Strasuno utca 6. sz. (jelenleg Zemaitijos utca 4) alatt volt a nyilvános zsidó könyvtár; 1940-ben, az első szovjet megszállás során államosították. A náci megszállás után, a gettó felállításáig az első zsidótanács dolgozott itt. Később a könyvtárat a nagygettó területéhez csatolták; ez aktív volt a gettó likvidálásáig, 1943-ig. Egy varsói menekült, a bibliográfus Herman Kruk vezette; ő alapította az ugyancsak e házban lévő Statisztikai Hivatalt, a Gettó Levéltárat és egy múzeumot is; sőt, írt egy gettónaplót „A litvániai Jeruzsálem utolsó napjai” címmel.

Az intézmény befogadta az ún. Gettó Egyetemet. Az Író és Művész Egyesület, Történelmi Egyesület és más kulturális szervezetek tartottak rendezvényeket a könyvtár halljában; ezért kulturális központnak is nevezték. Még egy szauna is volt itt, ahol a gettó-ellenállás vezetője, Yitzhak Wittenberg rejtőzködött; az ellenállási mozgalom tagjai fegyvereket tároltak itt és tanulták használatukat, míg az olvasóteremben megvitatták a teendőket; pl. fellázadjanak a gettóban vagy csatlakozzanak a partizánokhoz. A belső udvarban egy sportpálya volt és egy fogda vele szemben. Sőt, egy postahivatal is.

1945-ben holokauszt-túlélők egy csoportja, Shmerke Kaczerginski és Abraham Sutzkever vezetésével alapítottak itt egy zsidó múzeumot, amit a szovjet hatóság 1949-ben bezárt. A szovjet megszállás alatt a hajdani gettókönyvtár épülete könyvtáros technikum volt, később zenei kollégium, amit 2004-ben konzervatóriummá neveztek át.

Az épület ma veszélyes állapotban van, stabilizálni kell.

Az utcafronti falakon a gettó romjai közt talált fotókról készült kültéri plakátkiállítás látható: arcok pillantanak a járókelőkre az ablakból, kitekintve a múltból.