A Terror, a Holokauszt és a „Sorsok Háza”

Írta: Szántó T. Gábor - Rovat: Politika, Történelem

 

A Sorsok háza tervezett helyszíne. (Fotó: Kurucz Árpád, Népszabadság).

Az 1988-90-es rendszerváltás óta hol halkabban, hol hangosabban zajlanak a magyarországi viták a közelmúltról, a huszadik századról, két totalitárius rendszer örökségéről, a vészkorszakkal és a pártállammal kapcsolatos veszteségekről és a felelősségről.

Ezek a viták nemcsak történelempolitikai, hanem identitásviták is. A múlttal kapcsolatos álláspont körvonalazza sokszor a jelenről és a jövőről vallott nézeteket: kik vagyunk, hol állunk, hová tartozunk? A folyamat része a mindennapjainknak: a viták mellett könyvek, megváltoztatott utca- és közintézmény nevek, szobrok, átalakított terek és újonnan alakult múzeumok jelzik az eltörölni kívánt hagyományt és az újraformált és megszilárdítani kívánt emlékezetet.

Van azonban egy felismerhető sajátossága a magyar emlékezet formálódásának, illetve az emlékezetpolitikai csatáknak. Az új történelmi-kulturális emlékezet kialakulása gyakran nem szerves módon, értelmiségi diskurzusokat követően formálódik intézményessé, hanem azelőtt, azok helyett, inkább felülről, némileg erőltetett, vezényelt módon.

Ha végiggondoljuk a például ezzel kapcsolatosan már létrejött két intézmény: a Terror Háza (2002), a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely (2004), és a 2014-ben megnyitni szándékozott „Sorsok Háza” – a Holokauszt Gyermekáldozatainak Emlékhelye, Európai Oktatási Központ történetét, egy fontos, közös pontot találhatunk történetükben.

Az áldozatok fala a Holokuszt emlékközpont udvarán. (Fotó: holokausztaldozatai.kormany.hu)

 

Hiányzó viták

A két korábbi intézmény a Medgyessy, illetve az első Orbán-kormány idején nyitotta meg kapuit, és egyik tartalmi tervéről sem folyt a kivitelezés előtt nyilvános szakmai-értelmiségi vita, mely visszahatva a tervek kidolgozóira, alakíthatta, finomíthatta volna a koncepciót, hozzájárulva ezzel nemcsak a kiállítások kiérleltségéhez, hanem bizonyos társadalmi tudatossághoz és a nemzeti mentálhigiéné számára oly égetően fontos konszenzusok kialakításához is. A múzeumok megnyitása után persze volt vita bőven, de ezek már nem hathattak vissza érdemben a tárlatokra.

Egy mégannyira jelentős köztéri emlékmű sem hasonlítható ugyan össze az annál sokkal komplexebb múzeumokkal, de emlékezzünk rá, hogy a Mahnmal, a vészkorszak berlini emlékművének tervezgetése, vitája, pályáztatása és kivitelezése évekig tartott.

Az emlékezetmunkának, az ahhoz szükséges terek létrehozása mellett az azt megelőző, a létrehozásukhoz vezető vita megkerülhetetlenül fontos része. Megkockáztatom, e vitafolyamatok a társadalmi tudatosság szempontjából hasonló fontosságúak, mint maguk a megvalósult intézmények, sőt az sem kizárt, hogy némely esetben mélyebb benyomásokhoz vezethetnek, mint a felépült objektumok, hiszen az élénk vita élteti az emlékezetet, míg a hűvös kövek alkalmasint sírként magukba zárják azt.

Van még egy sajátossága a magyar emlékezetpolitika, véleményem szerint e pillanatban legfontosabb tereinek, a fent említett múzeumoknak. Mindkettő – a jövőre megnyitni szándékozottal együtt mindhárom – közpolitikai akarat részeként, állami költségvetésből jött létre, állami költségvetésből is tartja fenn magát, függve a mindenkori fenntartó kormányzatok esetleges beavatkozásától, szemben azokkal az intézményekkel, melyek közadakozásból, alapítványi támogatásokból, több lábon állva léteznek. (A Terror Háza nevét egy baloldali politikus kívánta átnevezni, a HDKE kiállítását a régi kuratórium és igazgató lecserélése után egy jobboldali politikus javasolta átalakítani – végül egyikre sem került sor, bár a mindenkori kormányoknak anyagi befolyása van a múzeumokra az intézmények támogatása révén.) Ugyanakkor azért fontos, hogy állami beruházásból hozták létre őket – minden hiányosságukkal együtt – mert az állam ez által kifejezte elkötelezettségét a történelmi emlékezet fenntartása mellett.

A Terror Háza, a HDKE és a „Sorsok Háza” létrehozásáról is jobboldali kormány döntött. Az elsőt még a 2002-es választások előtt, a Fidesz vezetette kormány idején, a HDKE-t már a szocialista vezetésű kormány alatt avatták fel. Mindkettőt sietősen hozták tető alá, és nyitották meg a közelgő választások előtt, a HDKE-et ideiglenes kiállítással. Úgy tűnik – a rendelkezésre álló roppant rövid idő ellenére –, a többek által nyilvánosan vitatott nevű „Sorsok Házát” is a választások előtt szeretnék átadni. A korábbi két emlékhely könnyebben illeszkedett a kialakításukkor és megnyitásukkor éppen regnáló kormány ideológiájába, de mindkettőt több bírálat érte a másik oldal kritikusaitól.

A Rákosi-rendszer áldozatainak arcképe a Terror házában (Fotó: www.due.hu)

 

Eltérő hangsúlyok

A „Sorsok Háza” kapcsán, az érdeklődők közül sokan aggódnak a bejelentett nemzetközi tanácsadó testület ellenére, hogy a rendelkezésre álló rövid idő elegendő-e egy komoly koncepció kiérlelésére és méltó megvalósítására, valamint amiatt, hogy a kiállítás arányosan fejezi-e ki majd a vészkorszakért viselt magyar felelősséget. Sokan úgy vélik, a „Sorsok Háza” felesleges: ott a HDKE, bár sajnálatos módon igen csekély látogatottságú és nem tudott igazán bekerülni a kulturális köztudatba. Lehet mindezt intézményvezetési hibaként is értelmezni, de talán igazságosabb a vészkorszakkal kapcsolatos társadalmi közönyt, a múzeummal való érzelmi azonosulás hiányát, a felelősségtudattal szembeni ellenállást is mérlegelni. Mindenesetre, míg a Terror Háza magyar áldozati identitásképét sokan osztják, és az intézmény a jobboldal markáns ideológiai azonosulási pontjává vált, a HDKE magyar politikai és társadalmi felelősséget felmutató tárlatával, a zsidóként megbélyegzett áldozatokkal nem sikerült széles együttérzést kivívni, és ideológiai azonosulási pontként sem tudott vonzást gyakorolni, azon túlmenően, hogy technikai kivitelezésében, látványosságában sem képes versenyezni a Terror Házával. Sokan érzékelik azt is, hogy a HDKE szándékolt depolitizálása következtében az elmúlt három évben elvesztette kapcsolatát a kortárs kultúrával.

A kormányzati döntéshozók úgy vélik, a „Sorsok Háza” esélyt jelent, hogy növelje a holokauszt-tudatosságot, különösen a legfiatalabb korosztály, az iskolások körében. A terv egyes kritikusai szerint a jobboldali kormányzat másfajta vészkorszak-reprezentációt szeretne látni, mint ami a HDKE-ben megtestesül, s minthogy a HDKE tárlatának átalakítási szándéka két éve nagy port vert fel, hazai és nemzetközi kritikába ütközött, egy új intézményt inkább preferálnak. A tavalyi Wallenberg-emlékév, azonosulási mintát kínálva, az embermentésre próbálta áthelyezni a pedagógiai hangsúlyt a magyar felelősség néhol eltúlzottnak érzett, bűntudatkeltő nyomatékosításáról, mely utóbbi nem hozta meg a kívánatos társadalomlélektani áttörést, a Holokauszt-tudatosságot. Sokan úgy gondolják, hasonló, az embermentésre fókuszáló pedagógia szellem testesül majd meg a „Sorsok Házában” is, ugyanakkor tartanak attól, hogy ez relativizálja is a felelősséget, és tovább jelentékteleníti a HDKE intézményét.

A berlini Holokauszt-emlékmű egy részlete

 

Kétségek és remények

Magyarország, elsősorban a Jobbik parlamenti jelenléte, gyakori antiszemita megnyilvánulásai, néhány kormányközeli publicista ámokfutása, néhány kínos kitüntetés, szélsőjobboldali írók tananyagba emelése, a Horthy-reneszánsz, az Új Színház ügye, másrészt az Anti-Defamation League vitatott eredményű felmérése és a nemzetközi sajtóvisszhangok révén – tegyük hozzá: eltúlzott mértékben – ma „antiszemita ország” hírében áll. (Az antiszemitizmus friss felméréséről a Szombat októberi számában olvasható tanulmány.) Az erősen vitatott, hatalomkoncentráló kormányzati intézkedések – új alkotmány, választási törvény, az alkotmánybíróság jogkörének szűkítése, stb. –, kiegészülve a szélsőjobbról gerjesztett antiszemitizmus hírével, sokak szemében fenyegetőek, összemosódnak, kínos történelmi párhuzamokra kínálnak lehetőséget, és rossz benyomást tesznek a Közép-Kelet-Európára amúgy is gyanakodva figyelő nyugati világra. Amennyire érzékelni lehet, a kormány a főleg 2006 óta élessé váló politikai csaták és a gazdasági válság hatására megélénkült zsidóellenes előítéletek ellen is szeretne tenni valamit, és az elmúlt években hangsúlyossá vált rossz nyugati országimázst is szeretné megváltoztatni az emlékév nagyszabású rendezvénysorozatával, az iskolai kerettantervek tervezett módosításával, az új múzeummal, valamint azzal, hogy az International Holocaust Remembrance Alliance együttműködés 2015-ös elnökségét megpályázta, és a 2014-es emlékév terveinek ismertetése nyomán el is nyerte.

A 2014-es emlékév kapcsán azonban néhányan, elsősorban a honi zsidó közélet résztvevői közül azon aggodalmuknak is hangot adnak az elismerés mellett, vajon nem lesz-e túl sok rendezvény, nem válthat-e ki a jó szándékú kezdeményezés a társadalomban ellenkező hatást: csömört és ellenszenvet a kampányszerű emlékezéssel szemben. Lehet, hogy helytálló az aggodalom, lehet, hogy alaptalan. Elképzelhető, hogy épp ez az egész országra kiterjedő megemlékezés-sorozat hozhat valamiféle áttörést a társadalmi holokauszt-tudatosságban és az előítéletes gondolkodás visszaszorításában, különösen, ha kiegészül az iskolai oktatásban bevezetendő új elemekkel.

A kulturális emlékezet kialakításának nem csak az intézményekben megtestesülő végeredménye a fontos. Talán nem is ez a legfontosabb, bár bizonyos, hogy az intézmények maguk is hozzájárulnak az emlékezetmunka későbbi folyamatához és fenntartásához. A köztéri emlékművek, múzeumok általában leképeznek egy már több-kevesebb konszenzuson alapuló társadalmi tudást, intellektuális és erkölcsi álláspontot. Ennek az álláspontnak a kialakítása – különösen egy olyan bonyolult, megosztó történelmű, sok nyílt kérdést hordozó országnak, mint Magyarország, hosszú, több évtizedes processzus. A túlságosan is átpolitizált szellemi folyamatok részeként és szolgálatában, idő előtt létrehozott múzeumok – melyek nem alapulnak kiérlelt és megszilárdult konszenzuson, hanem e múzeumoktól várják a konszenzusos tudás létrejöttét –, nem feltétlenül segítik a nemzeti köztudat megbékélését saját történelmünkkel, csak további vitákat indukálnak.

Ennek szellemében hasznos volna, ha a politikai döntéshozók kellő időt hagynának az új múzeum koncepciójának kialakítására, az intézmény kivitelezésére, hogy a két korábbi hasonló intézménynél szélesebb elfogadottságú mű jöjjön létre, mely a hozzávezető, vitákkal szegélyezett utat is a méltó emlékezés céljait szolgáló eszköznek és egyben a nemzeti önismeretet és öntudatot szolgáló célnak is tekinti.

Címkék:2013-11, Sorsok háza, Terror háza

[popup][/popup]