A „szovjet főzsidó”

A most 85. évében járó Adolf Szolomonovics Sajevics rabbi, a Szovjetunióban megtűrt nagyon kevés hivatalos zsidó egyike volt. Kétórás, érdekes életútinterjújában inkább „csak a szépre emlékezik”, a szovjet rendszer árnyoldalairól nemigen  szól, az is kimarad a beszélgetésből, hogy hivatalból tagja volt a Szovjet Társadalmi Anticionista Bizottságnak.

 

АДОЛЬФ ШАЕВИЧ | Главный еврей Советского Союза

В гостях у братьев Эйхфусов – главный раввин СССР и России (по версии КЕРООР) – Адольф Соломонович Шаевич https://youtu.be/l1N5geHmWBY#СССР #иудаизм #ПервыйЕ…

A Stmegi az első orosz nyelvű izraeli internetes tévécsatorna nemcsak Izraelről szóló hét perces hírösszefoglalóval jelentkezik naponta, hanem nagyobb lélegzetű anyagokkal is. A Dva kadra című műsor állandó szereplői az Ejfhuszi ikerpár, akik nemrég az oroszországi zsidóság egyik vezetőjével készítettek több mint kétórás interjút.

Sajevics sokáig a szovjet világi zsidók életét élte. Saját bevallása szerint 30 évesen annyit tudott a zsidóságról, amennyit Sólem Aléchem könyveiben olvasott.

A videó bevezetéseként elhangzik, hogy Adolf Szolomonovics Sajevics 1937-ben született Habarovszkban zsidó apától és anyától, és 35 évet élt a Szovjetunióban a Zsidó Autonóm Terület fővárosában, Birobidzsanban. A habarovszki műszaki egyetemen 1964-ben szerzett gépészmérnöki diplomát, és azután nyolc évig Birobidzsanban dolgozott gépészeti előadóként. 1972-ben a moszkvai Korál zsinagóga mellett működő Kol Jaakov jesiva növendéke volt. 1973 szeptemberétől a budapesti rabbiképzőben tanult, ahol 1980-ban szerzett diplomát. Ugyanebben az évben a Korál zsinagóga rabbija lett. Volt moszkvai főrabbi (1983), a Szovjetunió főrabbija (1989). 1993-ban az Oroszországi zsidó vallási szervezetek és egyesülések kongresszusának (KJeROOR) vezetőjévé választották, és mindmáig oroszországi főrabbiként tisztelik, bár 2000-ben Putyin elnök Berl Lazart, a Chábád-Lubavicsi irányzat vezetőjét nevezte ki oroszországi főrabbinak.

Sajevics bemutatja az ikreknek a Korál zsinagógát. Emléktábla tanúskodik arról, hogy Jurij Mihajlovics Luzskov moszkvai főpolgármester a kilencvenes években egymillió dollárt adott a felújításra. Az 1892-re elkészült épület kezdetben zsidó intézményeknek adott otthont, a zsinagógát csak 1906-ban avatták föl. A cári és a szovjet rendszernek egyaránt érdekében állt bizonyítani, hogy a zsidóknak is vannak jogaik. Golda Meir, Izrael első nagykövetével kivételt tettek: ő a földszinten külön helyet kapott. Ellátogattak ide hírességek: a Nobel-díjas Eli Wiesel, Jakov Goldman, az izraeli Joint alelnöke. Fénykép mutatja Lev Grigorjevics Levint, akit 1917-ben Lev Davidovics Gurviccsal, a jesiva későbbi rektorával együtt avattak rabbivá.

A videó első órájában Sajevics gyermek- és ifjúkoráról mesél. Valóságos csodának tartja, hogy miután szüleivel 1939-ben ellátogattak Belorussziába, a Gomel közeli stetlbe, ahol apja nevelkedett, még idejében visszatértek a Távol-Keletre. A rokonok közül sokan elpusztultak a német megszállás idején. Ő igazi szovjet emberként nevelkedett: a tíz osztály elvégzése után – amikor megindult a kampány a szűzföldek feltörése jegyében – két évet töltött mezőgazdasági munkával, többek között traktorista képzést is kapott. A habarovszki egyetemen a harminc rubeles havi ösztöndíjat vagonok kirakásával pótolta ki, nyári munkán barátaival az óceán parti ohotszki kikötőben emelgette az ötven kilós zsákokat, vagy az Amur alsó folyásánál dolgozott halfeldolgozó üzemben. Szenvedélyes kártyás volt, ő is megitta a magáét, ha nem is annyit, mint a többiek. Sportolt: kosarazott, pingpongozott, hokizott és focizott. Az is a szovjet élet része volt, amikor gépészként a kínai határ mentén állomásozó katonai egységektől szereztek be alkatrészeket – vodkáért.

Harminc éves volt, amikor először ült repülőgépen, és Moszkvában, Minszkben, Vilniusban járt, még Szuhumiba is elkerült. Életében akkor állt be fordulat, amikor később öccse egykori osztálytársának unszolására Moszkvába ment. Barátja, aki mentőorvosként moszkvai bejelentőt kapott, azzal próbálta meggyőzni Sajevicset, hogy a fővárosban mindenütt gépészeket keresnek. Ám hiába – 20-30 helyen is megfordult diplomájával, munkakönyvével, de nem sikerült állást találnia, mígnem valaki a gőzfürdőben ajánlotta, menjen el a zsinagógába, talán még feleséget is talál magának. Akkor még fogalma sem volt róla, hogy ott kipát hordanak, hogy mi a tálesz vagy a tefilin.

A zsinagógában Lev Davidovics Gurvics, a jesiva rektora véletlenül meghallotta kesergését, és fölajánlotta segítségét, alkalmi munkák formájában, majd az épület éjszakai őrzését bízták rá. Negyedéves próbaidőre fölvették a jesivába, ösztöndíjjal. 15-18 diák járt oda, 20 évestől a 60 évesig, vegyesen. Tankönyvek nem voltak, a Tórát olvasták, az imakönyvből, alef-bétből tanultak. Tanárok sem voltak, őt egy vilniusi, vele nagyjából egyidős fiatalember vette védőszárnya alá, és tanítgatta. Egy kommunalkában szállást is szereztek neki. Sajevics azt mondta, hogy az ő egyetlen célja ekkor az volt, hogy Moszkvában maradhasson.

Sabatkor a zsinagóga zsúfolásig megtelt: 600–1000 ember volt az istentiszteleteken. Amúgy még többen voltak az olyanok, akik az intézményt találkozóhelynek, klubnak használták. 1972-ben beindult az alija, az érdekeltek itt fontos információkhoz juthattak: ki kapott kiutazási engedélyt, kit utasítottak el. Kit hívtak föl Izraelből, ki kapott levelet, mit írtak. Az idősebbek pedig fiatal lányokkal igyekeztek őt összehozni, rövid időn belül sok ismerőse támadt. Randevúzgatott, moziba, színházba járt velük.

Abban az évben hanukakor híres személy látogatott el a Korál zsinagógába: a New York-i Arthur Schneier rabbi. Az ő zsinagógája New Yorkban éppen szemben volt a szovjet ENSZ képviselettel, és szívélyes viszonyt ápolt Anatolij Dobrinyin nagykövettel. A rabbi fölvetette, hogy a szovjetek küldjenek néhány növendéket a pesti rabbiképzőbe; a magyarokkal ő már egyeztetett. Föltétel volt a héber tudás és a nőtlenség. Kezdetben 6-7 jelentkező volt, ebből hármat válogattak ki, majd ketten maradtak Hájim Levityisszel. Ő két évfolyamot végzett el, mert menyasszonya válaszút elé állította – hazautazott, és Leningrádban lett rabbi.

Sajevics ezután a magyar diákokkal egy csoportban tanult. Megtudta, hogy Budapesten klub működik, ahol mindenféle nyelven lehet társalogni. Sok orosz feleség járt oda, akiket magyar ösztöndíjasok hoztak a birodalomból. A nők főleg lektorálással foglalkoztak például a Corvina kiadónál. Itt ismerkedett meg egy magyar zsidó lánnyal, későbbi feleségével. Maga kezdetben sport tárgyú szövegeket fordított, majd szakfordítást is vállalt.

1980-ban diplomával a zsebében otthon fölkereste a Vallásügyi Tanácsot, ahol azt mondták, hogy menjen vissza Birobidzsanba. Ott akkoriban még gyülekezet sem volt. A Korál zsinagóga rabbija, Jakov Fisman azonban hosszasan betegeskedett, és a teendőket részben Sajevicsre bízták. Kedvező fejlemény volt, hogy abban az évben rendezték a olimpiát, az olimpiai faluban zsidó vallási központot nyitottak, és az ügyeletet Sajevics látta el. Az eseményt ugyan számos ország bojkottálta, de sok Tóra, 10 ezer imakönyv érkezett az országba, amely akkoriban ugyancsak híján volt a vallási irodalomnak. A központ többnyire üresen tátongott, de a szovjet zsidóság olyan hírességei látogattak oda, mint Ioszif Kobzon vagy Jevgenyij Vinokur, a könnyű műfaj csillagai.

Sajevics karrierje ebben az évben kezdődött. Nem volt könnyű, mert ugyan 150 tonna maceszt sütöttek évenként, ami jelentős bevétel volt, de mindenről szigorú könyvelést kellett vezetni, totális volt a bürokrácia. Vagy gondosan összeállította a következő évi naptárt, és amikor a tanácsban meglátták, hogy az ünnepek között nem szerepel Lenin születésnapja, zokon vették. Az 1980-as években csendben haldokolt a szovjethatalom, a vallás elleni hadjárat alábbhagyott. Szerencsére a szombat kimenőnap lett. A jesiva épp csak működött, 10-12 diákkal, mert kikötötték, hogy a közösségeknek kell küldeni a diákokat. Főleg üzbég, grúz fiatalok iratkoztak be, ott komolyabban vették a vallást. A kósersággal komoly problémák voltak, a sütőde előtt sorok kígyóztak, kóser vágás nem volt, legföljebb a piacról hozott, és megfelelően levágott baromfi esetében került elő a pecsét. A rabbi viszont a szovjet művészet színe-javával kötött barátságot: Innokentyij Szmoktunovszkij anyósa zsidó volt, Ljudmila Gurcsenko mindegyik férje ugyancsak, Jurij Ljubimov feleségét pedig ugyanúgy Katalinnak hívták, mint az övét.

Sajevics rabbi ott ült a vallásközi bizottságokban a pravoszlávokkal, moszlimokkal, harcolt a békéért, a népek barátságáért. Soha nem ártotta bele magát a politikába – mondja – nyilvánosan nem ítélte el Izraelt. Közben az állami antiszemitizmus fokozatosan alábbhagyott, a peresztrojkával a kivándorlásra is lehetőség nyílt. Iskolákat nyitottak, de a korábbi nagy zsidó központokban (Szamara, Szaratov, Irkutszk, Nyizsnyij Novgorod) áldatlan állapotok uralkodtak; szinte nyoma sem maradt a közösségeknek. A Szovjetunió összeomlására nem számított, váratlanul érte.

Manapság már sok gyülekezet működik, a Chábád megjelenésével beindultak a húskombinátok, a GUM áruházzal szemben kóser éttermet nyitottak, a Bronnaján újra nyitották a zsinagógát, ami pedig a szellemieket illeti, Izraelből árad az orosz nyelvű vallási irodalom.

Ő maga 1987-ben delegációval járt először Izraelben; egy fegyveres kísérte őket: Izrael Kogan, aki most a rabbi a Bronnaján. Sokat járt az USÁ-ban, három-négy alkalommal Franciaországban, kétszer-háromszor Angliában. Rajong Magyarországért, de bárhol jár a világban, a szíve haza húzza. Birobidzsan megváltozott, és szerinte nem föltétlenül a javára.

Az Ejfhuszi ikrek a boldogságról faggatják. Ő inkább elégedettnek nevezi magát, bár sokkal többet is tehetett volna, de igyekezett. „Akkor vagyok boldog, amikor érzem, hogy az embereknek szükségük van rám” – mondja.

Adolf Sajevicset három elnök részesítette állami kitüntetésben. 1987-ben Mihail Gorbacsovtól a Népek barátsága érdemrendet, 1997-ben Borisz Jelcintől a Becsületrendet kapta, 2013-ban, 75 évesen pedig Vlagyimir Putyintól vette át kitüntetését a haza szolgálatában szerzett érdemeiért.