“A szélsőjobboldali rasszizmus mindig is jelen volt az Egyesült Államokban”

Gadó János gondolatébresztő írásában arra keresett választ, hogy kik is vonulnak Amerikában a horogkeresztes zászlók alatt.

Arra a következtetésre jutott, hogy az amerikai alsó középosztályhoz tartozó milliók számára megváltozott a világ, egzisztenciájukat válságok fenyegetik és míg néhány évtizeddel ezelőtt a „munkásosztály” öntudatos tagjainak érezhették magukat, ma már a globalizálódó világ “ejtette” őket. Amerika lecsúszott, szociális segélyből csendesen megélő, munkanélküli polgárai építettek maguknak új identitást „férfiasságból, nemzetből, hagyományból, vallásból” – és közülük sokan meneteltek.

Kétségtelenül érdekes tézis ez, és Gadó analitikusan közeliti meg a kérdést.  Társadalmi, politkai folyamatokat elemez és osztálytársadalmi szemüvegen keresztül keresi a választ.  Gazdasági inditóokokat keres akkor, amikor az amerikai gazdaság remek formában van.  A részvénypiac csúcsokon jár, alacsony a munkanélküliség, és az amerikai középosztály is jobban él mint valaha.

A Southern Poverty Law Center (SPLC) több mint 900 aktív szélsőjobboldali csoportot követ az USA-ban és kutatójuk, Heidi Beirich szerint tévedés azt hinni, hogy lecsúszott, elszegényedett, kevés iskolázottsággal rendelkező népek az amerikai újfasiszták.  Sokkal inkább  átlagamerikaiak ők.  Vannak közöttük autószerelők és fogorvosok, vagy éppen PhD-vel rendelkező egyetemi tanárok.  Jómagam is ismerek olyanokat, akik keményen dolgozó, becsületes amerikai polgárok, de nézeteik a szélsőjobbhoz közelítenek, és alkalomadtán akár menetelnének is velük.

Az Egyesült Államokban a szélsőjobboldali rasszizmus mindig is jelen volt, az része az amerikai politikai palettának.  Ugyanakkor, ez egy hatalmas ország és a szélsőjobb aktiv követőinek száma, a teljes lakossághoz képest, viszonylag kicsiny.  A kis csoportok ugyanakkor igencsak veszélyesek, mert nem ritkán állig fel vannak fegyverkezve.  Ez Charlottesville-ben is így volt, például Christopher Cantwell, az egyik szervező büszkén mutatta hogy négy fegyver van nála, “ja, és egy AK 47 a hátizsákomban” – tette hozzá.

Az amerikai rasszizmus a kivülállók számára gyakran irracionális, és bevallom, habár életem nagyobb részét az USA-ban éltem le, számomra ma is sokszor érthetetlen.  Nehéz megérteni azt a törvényt, amelyik Lousiana államban 1983-ig érvényben volt.  Aszerint akinek vérében 1/32-ednél több “afroamerikai” vér található, annak a születési anyakönyvi kivonatára ráírták, hogy “colored”, vagyis színesbőrű.  Dolgoztam olyan szőke, kékszemű kollégával, aki hivatalosan “fekete” volt Lousiana állam törvényei szerint.  Azt pedig már végleg lehetetlen megmagyarázni, hogy az amerikai rasszisták nem tartják „fehérnek” a zsidókat, annak ellenére, hogy az európai zsidók döntő többségének bőrszíne fehér.

Azt sem lehet mondani, hogy most sokan pótcselekvésként zúdítják a haragjukat az évtizedek óta békésen álldogáló szobrokra, szimbólumokra.  Évek  óta folyik a harc a szobrok és az un. Konfederációs zászlók eltávolítása ügyében.  Ezek jelenléte sokakban olyan érzelmi hatást vált ki, mint amit egy épületen található horogkereszt váltana ki a zsidókból.

Cornell Belcher könyvében A Black Man in the White House (Egy fekete a Fehér Házban) arról ír, hogy Obama elnökké választása meglepte az amerikai rasszistákat, de amikor Amerika újraválasztotta a “Muszlim” Obamát, aki szerintük nem is az USA-ban született, a szélsőjobb végtelenül felháborodott és politikailag aktivizálódni kezdett.

Amikor Trump arról kezdett el beszélni, hogy „vissza kell venni” az országot és „naggyá kell tenni Amerikát”, a rasszisták lázba jöttek.  Sokuk vélte úgy, hogy Trump vezetésével vissza fogják venni az országot a feketéktől, a hispánoktól, a zsidóktól, a bevándorlóktól és a többi képzelt ellenségtől.  Trump még figyelmeztette is őket, hogy ez az utolsó lehetőség; Amerika népes államaiban, Kaliforniában vagy Texasban a fehérek már nem érik el a lakosság 50%-át.

A szélsőjobboldali Cantwell a TV riportban arról beszélt, hogy mennyire dühös hogy Trump gyönyörű „fehér” Ivanka lányát Jared Kushnerhez, a „zsidó korcs”-hoz adta hozzá.  Zsigeri rasszizmus ez.

Nem kétséges, hogy az amerikai újfasiszták között vannak szép számmal vannak lecsúszott és csalódott fehérek is, de úgy tűnik, hogy a fő motiváló erő az anyagi és társadalni helyzettől független fajgyűlölet. Gadó helyesen érzékeli, hogy a szellem újra kiszabadulni látszik a palackból, és itt Amerikában sokunknak úgy tűnik, hogy abban éppen Trump retorikája játszotta a legnagyobb szerepet.

***

“Gadó… osztálytársadalmi szemüvegen keresztül keres választ” – írja rólam Lázár György, aminél mi sem áll tőlem távolabb.

Azt sem írtam, hogy ma már a globalizálódó világ „ejtette” azokat, akik tegnap még a munkásosztály tagjainak érezhették magukat. Nem a világ, hanem az új baloldali ideológia ejtette őket.

Lázár György szerint a szélsőjobb esetében „a fő motiváló erő az anyagi és társadalmi helyzettől független fajgyűlölet.” Persze, hogy a fajgyűlölet, de miért éppen most, amikor az elmúlt két évtizedben visszaszorulni, sőt, megszűnni látszott? Lázár szerint  Obama újraválasztása, majd a Trump-féle retorika, mely szerint „vissza kell venni” az országot, lázba hozta és mozgósította a rasszistákat. Vagyis a fehér lakosság egy része megijedt volna attól, hogy elveszíti többségét.

Ez is lehetséges, de szerintem nem elegendő magyarázat. Ehhez még az a türelmetlen baloldali ideológia is kellett, mely a fehér férfitől elvitatja azt a jogot, hogy valamilyen formában áldozatnak érezhesse magát és alapvetően az elnyomó szerepkörébe utalja őt.

Egy korábbi írásomban ezt így fogalmaztam meg: „…a baloldal… nem tudott leállni a felszabadítás gyakorlatával, és 1989 után, amikor a munkásosztály ügye végleg lekerült a napirendről, új felszabadítani való után nézett. Így kerültek lassan közös platformra zsidók (amennyiben nem cionisták), nők, melegek, etnikai kisebbségek, bevándorlók, iszlám hívők – és persze a palesztinok, az elnyomottak királyai. Ebbe a nagy halmazba egyetlen csoport nem fér be: a heteroszexuális fehér, keresztény férfi, aki így az elnyomó szerepében találta magát. Az önreflexióban elmélyült, iskolázott nagyvárosi elit ezt gondolkodást elfogadta, de a képzetlenebb vidéki alsó-középosztálynak ez nem tetszett. Őket szólította meg sikerrel Trump, amikor az “igazi”, a “mély Amerikára” és annak hagyományaira apellált: végül is ezt az országot javarészt a mélyen protestáns, fehér, heteroszexuális férfiak tették naggyá. Ilyenek voltak az alapító atyák, s az elnökök túlnyomó része – akik miatt Amerikának általában nincs szégyenkezni valója. Így adott Trump új identitást azoknak a bizonytalan sorsú tízmillióknak, akik eddig – mint a szegényebb sorsúak általában – a baloldalra szavaztak, de a baloldal számára most érdektelenné váltak. Az ő szívüket melengette meg a régi, jó világra utaló üzenet: ‘Let’s make America great again!'”

Készséggel elismerem, hogy nem csupán a szegényebb sorsú fehér amerikaiak keresnek menedéket a Trump-féle „Nagy Amerika” eszméjében, hanem mindenki, aki a permanens felszabadítás szép, új világában nem találja a helyét.

Őket szólítja meg sikeresen a szélsőjobb.

Gadó János