A szelektív gátlástalanság

A Fidesz média a magyar nyilvánosságban új hangot honosított meg: a központilag irányított ellenségkeresés minden korábbit felülmúl és általános paranoiába csapott át, ugyanakkor az antiszemita utalások gazdag nyelvezete nemigen jelenik meg.

„Soros megölte volna az anyját”; „Soros Hitlertől tanult” – ilyen üzeneteket sugároz a kormánypárti propagandagépezet a főellenségnek kinevezett Soros Györgyről.

E lózungok sulykolása közepette ugyanakkor a kormány roppantul óvakodik attól, hogy az antiszemitizmus vádját húzhassák rá. Így az irányítása alatt álló média nem is él azokkal a – magyar nyelvi közegben – kézenfekvő eszközökkel, amelyek a rendszerváltás utáni két évtizedben jellemezték a jobboldali sajtót. A zsidóságra való utalások páratlan gazdag nyelvezete bontakozott ki ebben a korszakban. Elég, ha az idegenszívű vagy a New York Tel – Aviv tengely metaforákra utalunk, amelyek ma már a köznyelvben is önálló jelentéssel bírnak.

2010 után azonban a példátlan módon centralizált, Fidesz által uralt jobboldali médiából az efféle burkolt, mégis egyértelmű beszédet fokozatosan kigyomlálták. Az ellenségkeresés felerősödött, miközben az antiszemita beszéd visszaszorult. A társadalom ilyen irányú igényeit éveken át a Jobbik-közeli média elégítette ki.

A Fidesz média mára a magyar nyilvánosságban új hangot honosított meg: a központilag irányított ellenségkeresés minden korábbit felülmúl és általános paranoiába csapott át, ugyanakkor az antiszemita utalások gazdag nyelvezete nemigen jelenik meg.

Holott a kinevezett főellenség egy köztudottan zsidó származású milliárdos, akinek életét és működését alapvetően befolyásolta az 1944-ben elszenvedett üldöztetés és aki vagyonával a legnagyobb nyíltsággal támogatja a liberális politikát.

Minden antiszemita megnyalja a tíz ujját egy ilyen ideális ellenség láttán.

De a kormány a Soros-ellenes kampány során a zsidóknak – amúgy nem sokak által észlelt – gesztusokat is tett: kitüntette például az egyik izraeli egyetem elnökét.

Beállt az a helyzet, amit a klasszikus vicc úgy jellemez, hogy itt nincs antiszemitizmus, noha igény volna rá. Egy kicsit komolyabban fogalmazva: az antiszemita indulatok léteznek, de a mainstream nyilvánosságban nem jelenhetnek meg.

Ugyanis a mai Európában mértékadó fórumokon a zsidóellenes indulatokat jobbára már csak a „haladó”, baloldali, anticionista, Izrael-ellenes nyelvezeten lehet megfogalmazni. Aki továbbra is a hagyományos szélsőjobboldali hangnemben zsidózik, az az európai színtéren ellehetetleníti magát. 2010 után a Fidesz, 2016 után a Jobbik is felfogta ezt.

Az uralkodó párt roppantul vigyáz, hogy ne lehessen ilyen gyanúba keverni és rendkívül ingerülten reagál, amikor ezzel valaki megpróbálkozik.

Ezért kénytelen a jelentős antiszemita múlttal rendelkező kormánypárti újságíró a televízióban – baloldali frazeológiát használva – kijelenteni, hogy „Soros Hitlertől tanult”.

Mint azt jól tudjuk azonban, az ilyen beszédhelyzetekben nem azt ismerhetjük meg, akiről beszélnek, hanem azt, aki beszél. Itt és most nem Sorosról, hanem az őt Hitlerrel párhuzamba állító újságíróról tudhatunk meg fontos dolgokat.

Az elszabadult propagandisták óvatlanok és leleplezik magukat.

A „Soros megölte volna az anyját” címadás bemutatja azokat, akik ezt kiagyalták. Szándékaikról, a hatalomhoz való ragaszkodásukról és az ennek érdekében bevethetőnek vélt eszközeikről sokat megtudhatunk ebből a pár szóból.

Zsidó szemszögből nézve korántsem megnyugtató a nyílt antiszemitizmus nélküli ellenségkeresés. Nagy kérdés, hogy a social media korában ez mérsékeli, vagy éppen növeli a zsidóellenes indulatokat. Sok jel mutat arra, hogy az utóbbi dinamika erősebb. Az antiszemita beállítottságúak aránya éppen 2010 után nőtt meg radikálisan a magyar társadalomban – abban az időszakban, amikor a kormánypárti médiában az ilyen beszéd visszaszorult.