A szegedi zsinagóga, társadalmi és építészeti kontextusa

Útikönyvek, idegenvezetők visszhangozzák, hogy az új szegedi zsinagóga a legszebb és a második legnagyobb a Dohány utcai után Európában. Ám, szépségnek a művészettörténészek és esztéták még nem találták meg a mértékegységét, ami pedig a nagyságot illeti, a második helyezés kizárt.

A szegedi zsinagóga 1340 ülőhellyel rendelkezik, messze elmarad a számos 1500+ férőhelyes zsinagóga mögött – Pilsen, Berlini Rykestraße, Torinó és még sok másik sorolható ide. Ennek ellenére a szegedi zsinagóga igen fontos kordokumentum és műemlék, egyedülálló alkotás, mely nem annyira építészettörténeti mérföldkő, mint végkifejlet: innen nincs tovább, ez a díszítés és gazdagság netovábbja, a magyar zsidó optimizmus csúcsa, mely rímel a Pick és Herz szalámi-dinasztiák példátlan sikerére, a Lőw rabbik rendkívül dús nyelvezetű és lendületes beszédeire. Ez az épület az aranykor pompás megtestesítője.

A zsinagóga építészete, a városszövetben elfoglalt helye összefüggésbe hozható az emancipált zsidósággal szembeni (vélt) elvárásokkal. A környezethez való hasonulás, a zsinagóga intenzív tagolása, függőleges hangsúlyai és karéjboltívei gótikus plébániatemplomot idéznek, kvázi-kereszthajókkal, melyek oromzatáról csak a kereszt hiányzik, de keresztvirág ékeskedik. Helyet kap benne az összművészet, és még a tudomány is a Szentföld élővilágának képzőművészetbe öntött kiadásban. A modernkori zsidó univerzalizmus jellemző megnyilvánulása.

Építésze Baumhorn Lipót, zsinagóga-specialista, akinek világi építészete inkább csak lábjegyzetsorozat a zsidó imahelyek építésének négy évtizedre kiterjedő perspektívájában. Baumhorn igazi Guinness személyiség, aki a legtöbb zsinagógát építette a világon, a második világháború előtti időkben. És nemcsak ez: opusa kompakt egészet alkot, apró lépésekben megtett fejlődés-vonalával, mely leköveti a magyar zsidóság felfelé ívelését, és a jogfosztását is a két világháború között, az anyaországi visszafogott zsinagóga-architektúra megteremtésével, illetve a csehszlovákiai magyar zsidóság diadalmenetét Tiso tiszteletes hatalomra jutásáig. Ez utóbbit Baumhorn már nem érte meg. Így a Magyar Királyságban építészettörténetileg a szerény esztergomi zsinagógától egyenesen vezetett az út Szegedig, majd az érett kori letisztulás nagy zsidó imahelyeiig Újvidéken és Nyitrán, illetve a hattyúdalig, a befelé forduló, post-numerus clausus korában épült Páva utcai remekműhöz.

Senki nem ismerte olyan mélységig a neológ hitközségek lelki és gazdasági világát, illetve hatalmi struktúráját a magyar építészek közül, mint Baumhorn. Ennek köszönhette elsöprő sikerét, azon képességét, hogy pályázatok alkalmával a konkurenciát lesöpörje. A magyar zsinagógaépítészet „egyszemélyes zenekara” nemigen hagyott másokat labdába rúgni. Itt-ott sikerült ez Jakab Dezsőnek és Komor Marcellnek, illetve néhány sokkal nevesebb külföldi építésznek – Gartnernek, Stiassnynak, és az utóbb nácivá avanzsáló Peter Behrensnek.

Felmerül a kérdés az alternatív historiográfia szellemében, mi lett volna, ha nincs Baumhorn? Valószínű egy multilaterális fejlődés jellemezné a magyar zsinagógaépítészet történetét, melyben a nagy építészek tettek volna kirándulásokat a zsidó imaházak tervezésének területére – Lajta Béla, Vágó László, Vidor Emil, Kozma Lajos. Baumhorn jelenlétében ez nem ment. Jakab Dezsőnek is úgy sikerült ez Szabadkán, hogy apósa nagy befolyással rendelkezett a városban.

A Szegedi új zsinagóga 1900–1903 között épült Baumhorn Lipót tervei szerint. A madártávlati kép tanúsága szerint az épület a tér közepén helyezkedik el, és csak a keleti homlokzatát takarják el épületek. Ez a korabeli katolikus templomokra jellemző elhelyezés, mint például Pesten a Rózsák terén.

A külső rendkívül gazdag és eklektikus formanyelvet vonultat föl – neoromán, neogótikus elemek keverednek a jellegzetesen Lechneres, nyerstégla–kő kombinációban. A zsinagóga messziről templomszerű, de valójában majdnem teljesen felekezet-semleges. Ezt ellensúlyozza Lőw Immánuel ikonográfiája, amely a Die Flora der Juden című művére támaszkodik, és növényábrázolásaival alapjául szolgál a dob 12 festett üvegablakának is.

A zsinagóga nyugati, bejárati homlokzatán, azaz az előcsarnokban találjuk azt a festett üvegablakot, amelyen egymás mellett látható a régi, klasszicista szegedi zsinagóga és az új. Hasonló ábrázolásokkal találkozunk más Róth testvérek által készített vitrázsokon is, mint például a szabadkai városháza díszlépcsőjének terében is, azzal az üzenettel, hogy íme, ekkora utat tett meg a „fejlődés” az emancipáció nyolcvan éve alatt. A XIX. század eleji klasszicista szegedi zsinagóga is már impozáns, de az még messze nem városképalkotó elem – nincs se tornya, se kupolája, azaz elmarad keresztény megfelelői mögött. Ezzel szemben Baumhorn méretes századfordulós zsinagógájának kupolája részt vesz a városkép kialakításában, kupolája és tornyocskái is messzebbről láthatóak. A két épületet ábrázoló vitrázs szépséghibája, hogy keresztény építészeti motívumban, gotizáló ikerablakban látható, de kohanita áldással.

Érdekes módon a szegedi zsinagóga oromzatainak hegyén nem a törvénytáblák kaptak helyet, mint az szokásos volt, hanem gótikus kő keresztvirágok – a középkori katedrális építészet meghatározó elemei. Utóbb a történelem korrigált: a keresztvirágok egy része az oromzatokról már leesett. A törvénytáblák csak 3-4 méterrel alacsonyabban foglalnak helyet – fel kellett őket tenni látható helyre, de úgy, hogy ne szúrjanak szemet, holott mózesi kőtáblák a keresztény oltárokon is gyakran megtalálhatók, de megcserélve.

Lényeges kompozíciós mozzanat, hogy a két keleti (hátsó) torony kisebb, ami kiemeli az épület frontalitását, a nyugati keresztény templomokat jellemzőjét, szemben az igazi bizánci pentirigion (egy középső nagy kupola és az azt övező négy kisebb kupola) kompozícióval, ami a századfordulós európai zsinagógák egyik alaptípusa, és alaprajzban Szegeden is jelen van. A zsinagóga így kettős üzenetű. Az épületkülső kereszt alaprajzot sejtet – négy közép-rizalit uralja a homlokzatokat, de a belsőben inkább egységes, csak enyhén hosszanti teret tapasztal a látogató, azaz kívül templom, belül zsinagóga.

A kupola dobját övező, körbefutó kis oromzatok csúcsán is gótikus keresztvirág, a felette lévő lanternán pedig lechneres rügyek foglalják el az azonos helyet: a zsidóság integrálta a keresztény templomok, illetve szekuláris épületek formavilágát. A Lechner Ödön formái mellett való kiállás egyben a magyarságot is hangsúlyozza, de sokkal visszafogottabban, mint a lechneri formanyelvnek inkább népi elemeit kiemelő szabadkai zsinagóga. Világos, hogy Baumhorn és Jakab Dezső nem azonos Lechner-tanítványok voltak: Baumhorn a mester historizáló, eklektikus habitusát emelte ki – ez sokkal jobban megfelelt a hitközségi elöljárók konzervatív ízlésének is –, Jakab Dezső és Komor Marcell pedig a magyart, azaz a népit/népiest. A hangsúlyos központi kupola ellenére a belső nem teljesen bizánci, hanem enyhén hosszanti, azaz kissé katolikus is.

Keresztény via sacra alakul ki a hosszanti tengely mentén, az oldalkarzatok hangsúlyos mellvédje, illetve a szegmensívek alkotta árkádsor révén. A karzaton ugyan tágul a tér, de a hosszanti, katolikus jelleg itt is megmarad. A gotizáló építészeti elemekből kialakított frigyszekrény-kompozíció pompás térbeli beteljesülése a hosszanti jellegű belsőnek. Alsó szintjén található a tórafülke, két oldalán egy-egy vaknyílással, illetve felette egy törpegalériával. Ez utóbbi koronázza énekkar karzata és a barokkosan megtört alaprajzú orgona, illetve a paraván, mely mögött az igazi orgona található. A tórafülkét nyolcszög alaprajzú toronysüveg ékesíti. Az orgona felett gotizáló boltozat zárja a keresztény apszist. Ez utóbbiban a kék szín dominál az eget jelképezve és enyhítve a keresztény forma jelenvalóságának vizuális hatását.

A legtöbb zsinagógától eltérően a szegedinek ikonográfiája is van, amivel a keresztény modus operandi-hoz kötődik: idea-tér-forma folytonosság szemben az eredeti anikonikus zsidó hagyománnyal. Lőw Immánuel rabbi, a Szentföld flórájának kutatója, eredményeit a zsinagóga díszítésében hasznosítja, teremti meg a kapcsolatot az épület és Jeruzsálem illetve a Szentföld között. A kék-, drapp- illetve aranyszínűre festett csegely két oldala, a kevés keleties elem egyike, a legtöbb XIX. századi magyar zsinagóga közkedvelt elemére emlékeztet. A csegelyek közepén aranyszínű sugárzó nap látható, illetve a „Tóra”, „istentisztelet” (ávodá), „kegyes” (haszidim), „cselekedetek” (gemilut) héber feliratok. Az ikonográfia kiterjed az építészeti elemekre is. Erről lendületesen a Szegedi Napló 1903 május 20-án így ír: „A zsidó vallás megingathatatlanságának büszke energiáját, istenéhez föltekintő küzdő vágyát szimbolizálja ez a négy (központi) oszlop.” Valójában itt egyszerűen a bizánci templom térstruktúrája és szerkesztése valósul meg. Ez a térszerkezet ihlette Nagy Szulejmánt is miután bevette Konstantinápolyt, és megpillantotta az akkor már közel ezeréves Hágia Szófia templomot, Justiniánus császár és Teodóra császárné büszkeségét, mellyel Salamon Templomát szándékozták überelni. A császár megparancsolta örmény, keresztény származású, utólagosan az iszlámba betérített építészeinek, hogy a birodalom nagymecsetei ezt kövessék, mint például az isztambuli Kék Mecset és még sok másik. A szegedi zsidók éppúgy “megideologizálták” a bizánci formát saját rendszerükön belül, mint a muszlim vallástudósok tették post festum angeológiájukkal, hogy igazolják a preferált forma vallási alapjait, melyek valójában nem léteztek.

A szegedi zsinagóga egyszerre két történelmi pillanatképet is készített. Az egyik az egykor még életerős, de immár meggyengült Monarchiáról, mely Titanic gyanánt hajózott a szétesés felé, és melyet már főképp csak az agg, apostoli császár-király bürokráciája, meg a zsidó gazdasági infrastruktúra tartott össze – a hadseregről jobb nem is beszélni. A másik pillanatkép pedig erről, a Titanicon utazó, Strauss keringők bűvöletében élő magyar zsidóságról készült, az öt perccel éjfél előtti állapotot örökítve meg, az „utolsó keringőét,” azaz ezek hűséges építészeti lenyomatát.