A szabadság és az egyenlőség: Izrael liberális demokráciája    

A vita elméleti értelemben a liberális demokrácia liberális és demokratikus „összetevőinek” arányáról szól, gyakorlatilag pedig az izraeli társadalom kohézióját veszélyezteti. És újra az „elitek” védik elsősorban azokat a garanciákat, amelyek nem utolsósorban a kiszolgáltatottak védelmére lennének hivatottak.

A Legfelső Bíróság a parlamenti többség „féke és ellensúlya” Izraelben. A parlament pedig a népképviselet legfőbb szerve, a népakarat elsősorban a választott parlamenti képviselőkön keresztül nyilvánul meg. A Legfelső Bíróság tehát a népakaratot korlátozhatja indokolt esetben, hogy a többség, a nép többsége ne veszélyeztethesse a kisebbségek jogait. A Legfelső Bíróság azért felel, hogy a nép kisebbsége ne legyen teljes mértékben kiszolgáltatva a többségének. Az izraeli demokrácia védelme tehát azt célozza, hogy a népakarat – közvetett, választott képviselők révén megvalósuló – érvényesülését indokolt esetben továbbra is korlátozni lehessen. A népuralom, a demokrácia korlátozásának lehetőségéért.

Mert a liberális demokrácia két összetevője, a liberális és a demokratikus viszonya konfliktusos.

A liberális összetevő, láttuk, feszültségbe kerülhet a demokratikussal, meg kell találni az egyensúlyukat. Mindezt fontos megérteni és azt is, hogy az egyensúly jellegéről, a liberális és a demokratikus komponens arányáról érdemes és helyes is vitatkozni liberális demokráciákban, az ezzel kapcsolatos felvetések nem eleve ördögtől valók. Jó tudni, hogy a fentiek miatt tudnak arra hivatkozni az „illiberális” demokráciák hívei, hogy a liberális komponens kiiktatása, háttérbe szorítása kiteljesíti a demokratikus aspektust.

Ezt teszik Izraelben is. A nagy reform célja az a jobboldal legitimációs elbeszélése szerint, hogy megtörje a különböző, szakmai és – szerintük – részben etnikai alapon szerveződő elitek hatalmát, amely nem engedi érvényesülni a nép valódi akaratát Izraelben. A történet szerint Izraelben a nép egyre inkább jobboldali (ez igaz, számos oka közül a legkézenfekvőbb a békefolyamat kilátástalan összeomlása), de hiába választ jobboldali kormányt, a jogász-elit megakadályozza, hogy az országot tényleg a jobboldal kormányozza, saját meggyőződései szerint, saját választóit képviselve.

Ez valóban klasszikus, elitellenes, populista logikájú érvelés.

Ez a történet nem igaz, de azért veszélyes, mert van benne igazság, amely aztán jól manipulálható. Érdemes észrevenni, hogy a hatalmas tiltakozások messze nem kizárólag, de jelentős mértékben erős, kulcsfontosságú és komoly érdekérvényesítő erejű elitcsoportoktól is kapják rendkívüli súlyukat. A katonai elit (sokat és bizonyára joggal halljuk, hogy az ország biztonságára nézvést jelent komoly fenyegetést a törvény és a vele szembeni ellenállás), az üzleti elit (a start up nemzet reprezentánsai egyértelműen a törvény ellen foglaltak állást), az értelmiségi elit egyaránt fontos szereplői a törvénnyel szembeni társadalmi ellenállásnak. Erről szól az „askenázi elitekre” hivatkozó kormányzati retorika is, régi hívószava ez már az izraeli jobboldalnak. És valóban úgy tűnik, hogy a baloldal nem tudta képviselni az alsó középosztályt és az alatta lévő tömegeket, azokat jelentős keleti, mizráhi eredetű tömegeket, amelyek a jobboldalt támogatják, a baloldal kis híján megszűnt, a létező és erős centrumpártoknak mások jórészt a szavazóik. Ezért állhatott elő az a helyzet, hogy a jobboldal a „demokratikus”, a középpártok pedig a liberális aspektusát képviselik ebben a vitában a liberális demokráciának, egymással szemben. Az a folyamat, amelynek során a kormányzó, és régi önmagához képest még jobbra tolódó jobboldal lerohanja a közjogi berendezkedést, nem oka, hanem egyfelől következménye, másfelől felgyorsítója a társadalmi kohézió gyengülésének, az izraeli társadalom szétszakadásának, amelyről Áv hó 9. napján különös előszeretettel emlékezünk meg évek óta. Az ünnep üzenete, hogy tudniillik az öncélú gyűlölködés okozta a Szentélyek, Jeruzsálem, a zsidó államiság végét, évek óta aktuális üzenetként fogalmazódik meg a politikai beszédekben és a vezércikkekben. És most, hogy az aktuális parlamenti többség egyszerűen átalakítja Izraelt olyanná, amilyennek látni kívánja,

állítólag a lakosság 28%-a fontolgatja a távozást.

Az a társadalmi konszenzus szűnt meg, amely mederben tartja a mégoly éles politikai-világnézeti vitákat szerencsés esetben, és lehetővé teszi az állampolgároknak, hogy egy ország lakói legyenek, amelyre mindannyian a saját országukként tudnak tekinteni. Ahol az aktuális törvényhozó hatalom azért nem tesz meg mindent, amit esetleg kívánatosnak tart, mert tisztában van vele, hogy mások is lakják az országot hívein kívül, és ez mindannyiuk közös országa, tisztában van vele, hogy a népakarat nem „örökre” bízta meg a közhatalom gyakorlásával, tehát nem változtathatja nagyon széles körű konszenzus nélkül az együttélés alapjait. Ahol a törvényhozó hatalom birtokosa nem az „ország másik fele” ellenében akarja képviselni a saját választóit. Ahol ez a, mondjuk, köztársasági konszenzus fennáll, ott ez jelenti a legerősebb garanciát arra, hogy fennmarad a liberális demokráciák liberális aspektusa is, a jogintézmények ezt a konszenzust „jelenítik meg” és egészítik ki. Ahol ez a konszenzus nem áll fenn, ott előbb-utóbb

a győztesek a garanciát jelentő jogintézményeket is kiiktatják.

Meg fogják találni a módját.

Az izraeli ellenzéknek, a politikai és társadalmi ellenzéknek tehát azt kell elérnie, hogy azok a társadalmi csoportok, amelyek jelenleg a kormány feltétlen, elszánt támogatói (ez nem feltétlenül a társadalmi többség, de óriási tömeg) legalább valamelyest magukénak érezzék harcukat. Tapasztalják meg, hogy a liberális demokrácia liberális aspektusa nem az eliteket védi, hanem mindenkit, mindenki jogait egyformán. Vagyis újra kell építeni, meg kell erősíteni a liberális demokráciát védő társadalmi konszenzust. Hogy a manipulatív szólamok az elitek „jogi” elnyomásáról ne csak igazak ne legyenek, de hihetőek sem.

A diaszpóra mindehhez úgy járulhat hozzá, ha tisztában van vele, hogy minden érthető érzelmi bevonódás ellenére, ez elsősorban nem a mi ügyünk. Ez nem jelenti természetesen azt sem, hogy semmi közünk hozzá, van hozzá közünk, még felelősséget is viselünk valamelyest azért, mi történik, de nem a mi ügyünk elsősorban, hanem elsősorban Izrael választópolgáraié. Mi nem azzal tudunk segíteni elsősorban, ha szurkolóként beállunk az ország egyik vagy másik fele mögé, és a lehető leghangosabban kiabálunk a lelátóról bíztató és az ellenfelet szidalmazó rigmusokat (ez sem tilos és átélhető érzelmileg az erre támasztott igény, csak nem biztos, hogy így leszünk a leghasznosabbak), hanem azzal, ha igyekszünk előmozdítani a súlyosan sérült társadalmi kohézió regenerálódását. Ha figyelünk, beszélgetünk izraeli ismerősökkel is, esetleg nem csak azokkal, akikkel eleve egyetértünk. Ha meghallgatjuk, amit mondani szeretnének nekünk. Ha olvasunk, tanulunk ivritül, hogy minél közelebb lehessünk ahhoz, ami történik, hogy minél jobban értsük. Ha tájékozódunk és tájékoztatunk, a politikai hírekről is és a mindennapokról, kultúráról és életmódról is, ha szeretnénk véleményt mondani, minél árnyaltabban és nyitottabban tesszük és, persze, ha kell, szolidárisak vagyunk mindazokkal, akiket bántanak, bántani készülnek.

És közben tudjuk, hogy van dolgunk vele, van feladatunk benne, de nem rajtunk fog múlni, és nem is volna jó, ha rajtunk múlna.