„A szabadság érzete boldoggá tesz”

Debrecenben született, édesanyjával együtt fél éves korában, 1944 júliusában a gettóból Bécsbe deportálták. Amikor felszabadultak, visszajöttek Debrecenbe. Apja családja, hat testvér és két szülő is Bécsben volt, az apa és nagyobb fiútestvére munkaszolgálatban, de csak apja jött vissza, úgyhogy kilenc botlatókő van a nagyszülei debreceni háza előtt.

Érettségi után, 1962-ben építész technikusként kezdett dolgozni. Újságcikkeket is írt és felvették a Debreceni Néplaphoz. Katonaként végezte az újságíró iskolát, majd Pestre került és az Ikarus gyár üzemi lapjánál kezdett dolgozni.

1971 februárja óta Izraelben él. Szinte a kezdettől az Új Kelet magyar nyelvű lap újságírója mind a mai napig. Közben 17 évig volt ingatlanközvetítő, volt építész műszaki ellenőr Beer Sévában, a városházán. Még a beduin mesterek által épített kőkerítéseket is ellenőriznie kellett, akik mesterei voltak a kőmunkáknak. Jóban volt velük, még kávéztak is együtt. Tel Avivban tíz éven át dolgozott a magyar nagykövetségen, ahova előzően ismert újságíróként rendszeresen meghívták. Innen ment nyugdíjba 69 évesen.

Ra’anana városában lakik, húsz kilométerre Tel Avivtól. Három nagy lánya, két lány és öt fiú unokája van, közülük három már katona. A legnagyobb főhadnagy , a legkisebb most lesz tíz éves. Húsz éve él egyedül, de szerencsére nagy, szerető család veszi körül. Izraelben él a húga is a két fiával, öt unokával. Hétvégeken van hova elautóznia. A családban töltött időről József Attila sorai jutnak eszébe „…. bársonyon futnak perceim…”

Akivel beszélgetek:

Gideon Peer – Précz Géza

 

Elég érdekes a neved.

Az eredeti Précz családnevünket még Debrecenben magyarosítottuk Perényire. Amikor Izraelbe érkeztünk Zichron Ja’akovban laktak a rokonaim. Gyönyörű hely, csodás fákkal, zölddel. Ott kaptam a nevem, mert Perényiként érkeztem és mondták, hogy ezt Izraelben senki nem tudja kimondani, úgyhogy legyek Peer. Fogalmam sem volt, hogy ez a kifejezés különlegeset, előkelőt jelent, mert nem mentem volna bele, de most már megszoktam, Gézából pedig Gideonná lettem. Az is érdekes, ha Izraelbe alijázol és egy évvel utánad jön valaki, az számodra új olé. Ha eltelik közben ötven év, akkor is, úgyhogy vannak, akik talán ma is új olénak tekintenek.

Hogyan talált rád a szerelem?

Újságíró voltam Budapesten a szüleim pedig Debrecenben éltek. Egyik hazalátogatásom során megismerkedtem egy lánnyal, aki ugyan pesti volt, de a debreceni egyetemen tanult. A Debreceni Aranybika Szállónak volt egy étterme, ahol kiváló hortobágyi palacsintát lehetett enni. Oda mentem a pesti lánnyal, ott ismerkedtünk, beszélgettünk. Akkoriban divatban volt egy játék: négybetűs szót kellett kitalálni egy, vagy két betűből. Olyan szót kerestem, amit egy fővárosi zsidólány nem ismerhet. Ez volt az Alom. De tévedtem. Egy szempillantás alatt rájött a megoldásra. Egy hét múlva eljegyeztük egymást, a többi már családtörténelem. Csupán négy betű…

Hogyan merült fel a kivándorlásotok gondolata?

Először tizennégy évesen, 1957-ben találkoztam a kivándorlással. Debrecenben zsidó környéken laktunk. A szomszédos Oppenheimer család megkapta a kivándorlási útlevelét Izraelbe, nagy volt a készülődés. Kivihették használati tárgyaikat, egy bizonyos súlyhatárig. Volt még egy kikötés: semmi új holmi nem hagyhatta el a Magyar Népköztársaság államhatárát. Régi ruhákkal, cipőkkel új életet kezdeni? Kitalálták a megoldást. Szomszéd gyerekként az lett a feladatom, hogy hordjam az új cipőket egy rövid ideig, hogy a talpa ne maradjon tiszta. Vállaltam. A díjazás sem maradt el. Pénz? Kinek volt akkor pénze? Inkább: te ezt adod, én meg azt cserében. A pincéből előkerültek az Oppenheimer család féltve őrzött kincsei. Második világháborús amerikai konzervek. Azokból kaptam néhányat. Nagyjából másfél évtized telt el a háború óta, de a sűrített tej és a húskonzervek olyan állapotban voltak, mintha aznap kerültek volna le a futószalagról. Szüleimmel madarat lehetett fogatni, nem volt kétség, addigi életem legjobb üzletét kötöttem.

Visszatérve ránk, egyre inkább megerősödött bennünk a párommal együtt az a gondolat, hogy nem hagyhatjuk, hogy a leendő gyermekeinkkel együtt valamikor újra vagonba zárjanak bennünket Magyarországon. Ami akkor ugyan egy nehéz ügy volt, de elkezdtük intézni az útleveleinket. Az Ifjúkommunista lap újságírójaként meg is kaptam, de megkértek, hogy Angliában a feleségem rokonát kérdezgessük ki, mert tudták, hogy az illető az amerikai hadsereg tagjaként él Angliában, és próbáljam meg hazacsalni. Igent mondtam, de akkor eldőlt, hogy mi nem jövünk vissza. Londonban a rokonoknál laktunk, akik nagyon kedvesek voltak és elvittek bennünket színházba is. A Hegedűs a háztetőn c. musicalt láttuk, talán éppen Topollal. Előadás közben enni és teázni is lehetett. (Ott ittunk előszőr teát tejjel, egyben utoljára is.) Szóval, ha addig bármi kételyünk lett volna Izraelbe történő kivándorlásunkat illetően, Topolt látva és hallva azok egycsapásra szétfoszlottak. Úgy éreztük ez az előadás rólunk szólt. 1971. február 17.-én érkeztünk meg Izraelbe.

A családotokból kik élnek még Izraelben?

A húgom két kis ikerrel 1988-ban jött ki Izraelbe, és utána nyugdíjasként a szüleim is megérkeztek. Apám a debreceni labdarúgó (DVSC) klub egykori elnökhelyettese olyan volt, mint én, a félig üres poharat félig telinek látta. Az otthoni nagyvállalati vezetőből itt pillanatok alatt a családja ügyeit intéző főző-takarító- gyerekekért iskolába menő emberré változott. Nem tanult meg héberül, de remekül alkudozott, vitatkozott a piac arab árusaival, visszavitte nekik a rossz dinnyét és kicseréltette, az utca gyerekeit focizni tanította.

Beer Séva a tevék, a kék kapuk, a világ legjobb sóletje és egyéb csodák városa.

Amikor ide, első izraeli otthonunkba kerültünk, az ablakon kinézve vonuló tevéket láttunk sok-sok évig. Azóta már teljesen átépült a város. Mi nagyon jól éreztük magunkat ott, rögtön barátokra találtunk, egy régóta ott élő debreceni házaspárra, Popper Sanyira és Marira. Minden pénteken este ott jött össze néhány család és máshol is. Popper Miriam nyugdíjas angol tanárnő, egyébként fordítóként is dolgozik. Jair Lapid édesapjáról írt könyvét „Síron túli emlékeim” címmel ő fordította magyarra. A sólet nekem gyermekkortól fontos ételem, akkor még a pékhez vittük a kemencébe és másnap reggel mentünk érte. Szóval értek hozzá. Azt nem tudom, hogy mi kell bele, de ha megkóstolom rögtön tudom, hogy az igazi, vagy csak egy babfőzelék. Itt Beer Sévában volt egy idős, debreceni néni, na, az ő sóletje az igazi volt. A kék kapuk Beer Séva-i csodája az ott élő keleti származású zsidók vélekedését tükrözi, ugyanis szokásuk volt, hogy háborúk idején befestették a kapukat, vagy a lépcsőházakat kék színűre, mert az megvéd, úgymond, a támadástól. Amikor ’73-ban kitört a Jom kippuri háború itt nem volt támadás, így bevált a kék kapuk csodája. Egyébként van a városban egyetem, konzervatórium, színház, vannak barátok: öt-hét család gyerekekkel, akikkel kirándultunk a Kineretre, továbbá egy olyan szép parkban is sátoroztunk, ami ma már Egyiptomhoz tartozik.

Ha már szóba kerül a háború, részt vettél Izrael háborúiban?

Igen, kettőben. A már említett Jom kippuri háborún kívül a libanoni háborúban is. Viszont egyetlen egy golyót sem lőttem ki emberre, szerencsémre nem kellett, úgy alakult a sorsom. Egyébként a katonaság után negyvennyolc éves koromig tartalékos katona voltam

Barátságod Popper Péterrel?

Péter a Bar Ilan Egyetemen volt vendégprofesszor, de Magyarországon is sokat találkoztunk. Többször elvitt az előadásaira az egész országban és láthattam, hogyan hat a közönségére. Humoros fordulatait, poénjait előtte az autóban, rajtunk próbálta ki. Közösen tettünk egy nagy utazást is. Izraeli egyetemi kurzusa véget ért éppen és Judit magyar cukrászdájában, a Gan Hair-ban ültünk együtt, amikor mondja, hogy visszamegy Budapestre. Volt egy Skoda autója kevés holmija és rengeteg könyve. Kérdezte, hogy nem volna -e kedvem vele tartani. Haifába hajózunk be, onnan irány Görögország, annak nyugati oldaláról ismét hajóval Velencébe és aztán Ausztrián át haza. Bár volt munkahelyem, ezt a lehetőséget nem lehetett kihagyni.

Az előbb poénokról beszéltél. Mondj egyet erről az utazásról.

Több is volt, de csak egyet kértél. Athénban Péter mondta, hogy az idegen nagyvárosokban mindig felfogad egy taxit, amelyik előtte megy. A görög taxis biztos, ami biztos alapon az ő kocsijába ültetett be engem. Rendben ment minden. Végig görögül beszélt, és bár egy szavát sem értettem vele nevettem, amikor nevetett, komoly voltam, amikor ő is, úgyhogy jól voltunk. Amikor átértünk a városon Péter fizetett, a taxis pedig rám mutatott és kérte, hogy én is fizessek. Majdnem elájultam ekkora szemtelenség láttán, hevesen ágáltam, de Péter nyugodtan nekiállt alkudni. A végeredmény: nem fizettem semmit. Azért csak mondok még egyet. Az Akropoliszon gyűjtögettem régi köveket, amikor Péter rám szólt- felesleges, mert ezeket az „eredeti köveket” minden reggel teherautók hozzák a városháza megrendelésére a turisták számára.

Visszatérhetünk egy pillanatra Judit cukrászdájára?

Judit a fiával vezette ezt a kávéházat és valahogy olyan magyaros, vagy bécsi hangulatot tudtak teremteni, hogy az osztrák és a magyar nagykövetségek dolgozói is rendszeres vendégeik voltak, de a hivatalos delegációk is többnyire ott kötöttek ki és persze a közönség is osztrák, német és magyar volt zömmel. Mádl Ferenc magyar államelnök is járt itt. Mondok egy lényeges dolgot, Juditnál magyar sütemények voltak, amit a saját gyárukban önmaguk sütöttek. Szerettem oda járni. Nagyon jó beszélgetések alakultak ki, sok kollégám is ott kávézott, sütizett az Új Kelettől. Sajnálatos, hogy Judit halála után bedőlt a vállalkozás. Úgy mondják, valaki egy nagy összeggel tartozott nekik, de nem fizetett, hanem eltűnt.

Miért haragszik rád a héber nyelv?

A magyar nyelvet ötvenkét izraeli évem után is jól beszélem, viszont sokan nevetnek a magyar akcentusos héberem miatt, nagyon bírják. Itt élek, a legkülönbözőbb izraeliekkel voltam emberi és munkakapcsolatban, de azért a leggyakrabban magyar közösségekben mozogtam. Eljutottam az úgynevezett héber konyhanyelvig, de a nyelv mélyrétegeit nem ismerem, bár hét könyvet – túlélők személyes visszaemlékezéseit – fordítottam héberről magyarra. Írással foglalkozó emberként tudom, hogy minden nyelvnek vannak mélyrétegei, ezeket a héberben annyira tisztelem, hogy nem merek a közelükbe menni. Szóval a fordításaim nem irodalmi fordítások, talán egyetlen kivétellel. A Debrecenből származó Barzilai Yaakov (Eisner Pál) holokauszt-túlélő költő egyetlen prózai könyvét fordítottam magyarra, „Hajnali gyertyafény” címmel jelent meg.

Még nem is kérdeztem, hogyan kerültél az Új Kelet újsághoz?

Friss alijázóként, öthónapos kötelező képzésünk alatt kezdtem cikkeket küldeni az Új Keletnek, amelyek meg is jelentek. Büszkén mondom, hogy az akkori főszerkesztő levélben üdvözölt új bevándorlóként és azt írta, hogy számít a munkáimra. Aztán fel is hívtak egy próbahétre Tel Avivba. Izgalmas hét volt és egyáltalán nem zavart, amikor kiderült, hogy a nekem biztosított szállodában főleg rosszlányok laknak. Írtam a cikkeimet és a próbahét végén felvettek az újsághoz. Az Új Kelet szerkesztősége Tel Avivban a régi, központi buszmegállónál volt. Ez egy nagy szerkesztőség volt. Akkor kb. háromszázötvenezer magyar élt Izraelben és az Új Kelet volt az ország harmadik legnagyobb példányszámú lapja. Marton Ernő alapító tulajdonos akkor már nem élt, a felsége Gizike nagyon kedvesen fogadott. Ott volt a nagy tudású Schőn Dezső főszerkesztő is, aztán Benedek Pállal kerültem egy szobába – aki a nemrég elhunyt Benedek István Gábornak volt a testvére. A szerkesztőségben kevesen írták maguk a cikkeiket, inkább gépírónőknek diktáltak. Nagy élet zajlott, sok külső munkatárs is járt be, hozták a cikkeiket. Egyszer Benedek Pali odajött hozzám és megkérdezte, hogy mikor tanulok meg már végre héberül. Ránéztem az órámra – éppen tizenegy óra volt- és azt válaszoltam körülbelül tizenkettőre. Ettől kezdve a barátságába fogadott. Kiváló ember volt, jó volt a barátjának lenni. Arról volt nevezetes, hogy soha nem kellett feljegyeznie semmit, mert mindent megjegyzett és fejből tudott. Nagyszerű újságíró volt, sokat tanultam tőle. Egyébként nyomdai korrektori munkát is vállaltam a lapnál esténként, mert kellett pénz, bővült a család. Ekkor még a régi, ólombetűkből kiszedett nyomdatechnikával dolgozott a lap.

Miért hagytad ott az Új Keletet?

Tel Avivban, az El Al épületével szemben, a második emeleten lakott Kemény Gábor és Gréti néni. Idős házaspár, rokonaink. Hatalmas ismeretséggel és népszerűséggel rendelkeztek, s ők voltak az Ikka[1] képviselői. Izraelből hivatalosan pénzt lehetett küldeni magyarországi rokonoknak, akik a pesti belvárosban lévő speciális üzletben váltották be a dollárt külföldi holmira.(nylon ing, orkán, Lee farmer, kakaó, stb.) Keményéknél napközben az ügyfelek egymásnak adták a kilincset, a házaspár egyedül látta el az adminisztrációs munkát. Dél felé Gréti néni megfőzte az aznapi ebédet is, Gabi bácsi nem vett részt a konyhai műveletekben, mert, mint mondta, az első mosogatásnál – nagyjából úgy 60 évvel azelőtt – ekcémás lett a keze a mosogatóvíztől. Szóval egy alkalommal közölték velem, hogy szerintük ott kell hagynom az újságot, mert rövidesen tönkre fog menni. Nem veszik a lapot, napjai meg vannak számolva. Nem volt kellemes hallani az előrejelzést, de családom volt, meg kellett élni, döntenem kellett. Beadtam a felmondásom és munka nélkül maradtam. Csak zárójelben jegyzem meg az Új Kelet még vagy negyven évig megjelent aztán, ma is él, de már nélkülem. Csak annyi közöm maradt hozzá, hogy hetente küldtem a cikkeimet, és ez így van mind a mai napig. A lapnál egyébként külön rovatom volt melyben több száz humoros cikket írtam az élet dolgairól. Ezekből két könyvet megjelentettem Popper Péter illetve Dan Ofry ajánlásával. Egyébként lenne még az írásaimból vagy három könyvre való, de ehhez pénz kellene és hasznot nem igen hozna.

Tudom, hogy recepteket is írtál, Málka volt a főszereplőjük.

Nagyon megnyugtatna, ha ezeket viccként olvasnák, és soha, senki nem próbálná elkészíteni a receptjeimet.

Hogyan határoznád meg a saját újságírói munkád lényegét?

A mindennapi élet apró visszásságait, vagy bosszantó butaságait ostoroztam nem harsány humorral, alkalmasint kissé dühösen. Egy politikus azt mondta nekem, hogy a nagy dolgok mellett nincs idő apróságokkal foglalkozni. Ezzel egyáltalán nem értek egyet. A humorom alapvető célja pedig az emberek megmosolyogtatása.

A mosolynál nemigen lehet manapság nagyobb, jobb dolgot adni az embereknek, de említenél néhány téged bosszantó apróságot is?

Szerintem a vaskupola megalkotás mellett nyugodtan ki lehetne tenni a házszámokat, hogy az emberek megtalálják a címet, amit keresnek. Vagy vegyük a buszmegállókat. Nem lehet tudni, hogy mikor jön a busz, nem tudod, hogy hol fog megállni, hol a végállomása, mert nincs semmi kiírva. Az útkereszteződések irányító táblái úgy vannak elhelyezve, hogy az egyik eltakarja a másikat. Az üzletekben elavultak a pénztárgépek, sorokban várjuk, hogy a pénztárgép fedele kinyíljon, közben a pénztárosnő és egy vevő beszélgetnek, hogy azt a levesport hogyan kell elkészíteni. Tudnék még sok ilyent felsorolni.

Mit szeretsz Izraelben?

Hát először is azt, hogy itt vagyok otthon és tudom, látom, hogy minden értem van ebben az országban. Vannak nagyon rossz dolgok, vannak nagyon jók, de minden az izraeli emberekért, miértünk van. Bátran beszélhetek rendőrrel, katonával, miniszterrel és miniszterelnökkel, nincs urambátyám világ. Általában keresztnevén szólítunk másokat, mindenkit tegezünk, ez a héber nyelv sajátossága. A szabadság érzete boldoggá tesz, és büszkén vallom magam izraelinek, mert egy olyan ország állampolgára vagyok, mely kiváló névjegyet tett le a világ elé az élet sok-sok terültén.

A terveidről kérdezlek.

Éppen most fejeztem be a főzést, borsóleves nokedlivel lesz az ebédem. Tervem továbbá, hogy sokat utazok, amíg erre lehetőségem van a nyolcvan évemmel. Rómában a lányommal naponta húszezer lépést tettünk meg, onnan tudom, hogy mérte. Toscana csodás, de valamiért minden várost hegy tetejére építettek és egy kicsit kellemetlen volt felgyalogolni, de megérte. Aztán két hetet voltam Magyarországon, szóval ezt akarnám folytatni. Európát szeretem és ha el kellene mennem egy magyar faluba egy hétre, abban a pillanatban indulnék, mert szeretem a csendes falusi életet. Ugyanakkor lakni csak városban vágyok.

Köszönöm a beszélgetést!

[1] Az IKKA (teljes nevén IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció) ajándék- illetve segélyközvetítő intézmény volt a Magyar Népköztársaságban, amelynek segítségével a nyugati országokban élő magyarok rokonaiknak illetve barátaiknak ajándékcsomagot vagy pénzt küldhettek. (Wikipedia)