A sivatag törvénye

Auschwitz és Trianon

 Trianon helye a magyar társadalmi emlékezetben

Lapunk az alábbi körkérdést intézte a szellemi és közélet néhány szereplőjéhez:

“A 20. századi magyar veszteségek napjaink közéleti vitáinak tárgyát képezik, és meghatározó szerepet játszanak az emlékezetpolitikában, az identitáspolitikai küzdelmekben.

Sokat írtunk róla mi is: a vészkorszak emlékezete nem tudatosodott kellőképpen a magyar társadalomban, nem érzékelhető a társadalmi együttérzés.

Felmerül a kérdés: vajon Trianon a megfelelő helyen van-e a magyar emlékezetben: a jobboldalon, a baloldalon és a zsidó emlékezetben?

Ha nem, miért nem? Kell-e, s ha igen, milyen irányban kellene elmozdulnia a társadalmi emlékezetnek ezen a téren? Összefügg-e, s ha igen, Ön szerint hogyan függ össze Trianon és a vészkorszak emlékezete?”

A válaszadók: Böcskei Balázs, Gerő András, Heller Ágnes, Kovács Éva, Köves Slomó, Radnóti Sándor, Somogyi Zoltán, Szerbhorváth György, Szilágyi Ákos, Szőnyi Szilárd és Wekerle Szabolcs.

*  *  *

Most Szilágyi Ákos válaszát közöljük.

Amennyire igaz, hogy a modern magyar politikai nemzet és a nemzeti identitás alapító eseménye − bukása ellenére − az 1848-49-es forradalom volt, annyira igaz, hogy a modern, tehát szuverén területi magyar nemzetállam alapító aktusa a trianoni békeszerződés lett. Az, aminek 1848-49-es forradalom és szabadságharc eredményeként kellett volna létrejönni, nyilvánvalóan más határok között, más politikai keretben, a történelemben először 1920-ban jött létre az ismeretes békediktátum által kétségtelenül önkényesen és a népek ötpercenként deklarált önrendelkezési jogát durván megsértve, hiszen az etnikai határokat semmibe véve megvont határok között és anakronisztikus − autokratikus-rendies és nem polgári-demokratikus − politikai keretben. Az 1848-49-ben önálló államiságát és saját államberendezkedését (a Habsburgok trónfosztása után föderatív alapon elképzelt köztársaságot) kivívni nem tudó magyar politikai nemzet − immár nem a nemesség, hanem a nemzetté vált nép − és az Osztrák-Magyar Monarchiából a trianoni békediktátummal kiszakított szuverén területi magyar nemzetállam fél-feudális politikai-gazdasági berendezkedése kezdettől fogva ellentétben álltak.

Az ellenforradalmi rendszer az úri-katonai kaszt uralmának és kiváltságainak megőrzése érdekében a hangsúlyt a szociális és gazdasági bajokról a terület- és népességvesztésre helyezte, a nemzet belső − gazdasági, szociális, kulturális − integrációja helyett a nemzet külső integrációjában jelölve meg az új nemzetállam elsődleges célját, és az ellenforradalmi restauráció minden belső ellentmondását, minden szociális ellentétet, társadalmi bajt is a trianoni a veszteségből vezetett le. A trianoni Magyarország politikai üdvtanát frappánsan foglalta egyetlen giccs-rigmusba az irredenta propaganda-lózung: „Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország − mennyország.” Ez a − történelminek mondott, de történelmi idejét túlélt, ám privilegizált helyzetéhez, kiváltságaihoz foggal-körömmel ragaszkodó − dzsentroid katonai-hivatalnoki kaszt és az egész „úri-keresztény” középosztály érdekében álló hangsúlyeltolódás végzetes és máig ható következményekkel járt Magyarország huszadik századi történetére. A nemzet etnikai alapon elképzelt külső integrációja (az irredentizmus: az elszakadt országrészek, az elvett terület és népesség visszavételének délibábos álma) oda vezetett, hogy a nemzet elmaradt-félbemaradt belső integrációját (politikai, szociális, kulturális integrációját) is etnikai-származási alapon kezdték elképzelni és megvalósítani. A polgári politikai nemzettel szembeállított származási nemzet ideologikus fikciója és ennek politikai megvalósítása azt jelentette, hogy a „neobarokk társadalom” kasztos és korporatív jellegét elleplező, az „úri keresztény középosztály” uralmi érdekét szolgáló illuzórikus társadalmi integráció keretében az „előkelő”, „úri származás” rendi-feudális „teljesítményét” előbb etnikai, majd − kereszténységellenesen − keresztény „faji” származásként értelmezve át és terjesztve ki a magyar társadalom egészére, „származási idegenként”, ha ugyan nem „származási ellenségként” rekesztették ki belőle a Habsburg Birodalom keretében két-három, eseteként négy-öt nemzedék alatt asszimilálódott, magyarrá lett és a Kiegyezés-kori magyar modernizáció hajtóerejét képező zsidó polgárságot. Ilyenformán maga a modern kultúra, a kapitalizmus, a polgáriasság, a pénzgazdaság, a liberalizmus, a nagyvárosi életforma, a nyugati minták követése vált nemzetidegenné, nemzetrontóvá, „zsidó métellyé”. Az úri „származás-teljesítmény” és a polgári iparkodás teljesítményei között feszülő ellentét már a sokféle etnikumú, többnyelvű, többkultúrájú Osztrák-Magyar Monarchiában felszínre tört, és ideologikusan és politikai síkon is megjelent, de csak 1920 után, nemzetállami keretek között vált egy egész társadalmi rendszer strukturáló elvévé.

A magyar társadalom − a nemzet − polgári politikai és gazdasági integrációja helyett első körben „faji” integrációja valósult meg, amely a modern fejlődés motorját alkotó amúgy sem túltengő polgári elem egyik fontos alkatelemének − a zsidóságnak − egyre radikálisabb eltávolítását jelentette a gazdaságból és a kultúrából. A szóban forgó „eltávolítás” radikalizmusa egy ponton eljutott a zsidóság életből való eltávolításának tényleges megvalósításáig (egy másik fontos modernizációs alkatelem, a hazai németség eltávolítása a második világháborút követően csak az országból való kitelepítésig ment el).

A háború után kezdődő második körben már nem kvázi-faji, hanem osztályalapon mint szociális idegeneket vagy „osztályidegeneket” diszkriminálták, „deklasszálták” és távolították el a − Vészkorszak és a sváb kitelepítések után drasztikusan megcsappant − magyar polgárság maradványait (tegyük hozzá: az úri-keresztény középosztályi elemet is) a gazdasági, a politikai és a kulturális élet szinte minden területéről, ami aztán ezt a réteget folyamatosan és két ízben − 1947-48-ban, majd 1956-ban − az ország tömeges elhagyására késztette. A múlt századforduló Monarchiájában még elsősorban gazdasági és szociális okokból indult el a nagyarányú kivándorlás Magyarországról, s bár már ez is nagymértékben összefüggött a polgári fejlődést béklyózó félfeudális viszonyokkal, még nem a modernizációs elit, hanem a kilátástalan nyomor elől menekülő falusi nincstelenek tömeges kivándorlásában kulminált. Ha a kifejezetten politikai okokból bekövetkező és döntően a modernizációs elitet magában foglaló kitelepítési és kivándorlási-menekülési hullámokat egyetlen folyamattá egyesítjük − a Trianon utáni ellenforradalmi Magyarországtól kezdődően az 1945 utáni demokratikus és az 1949 utáni államszocialista Magyarországon át egészen az 1989-es rendszerváltás utáni Magyarországig −, akkor az benyomásunk támadhat, hogy a magyar nemzetállam − mintha valami végzetes születési hiba folytán − kezdettől fogva azzal próbált a külső és belső kihívásokon úrrá lenni, úgy próbálta a magyar társadalmat integrálni, hogy szisztematikusan, de lényegileg mindig származási alapon, elsorvasztotta, kiirtotta, kiszorította magából az ország modernizációja szempontjából létfontosságú kulturális és gazdasági alkotóelemeket, társadalmi készségeket, szakmai teljesítményeket, a leginkább polgárias mentalitású társadalmi csoportokat. Száz év tükrében egyfajta nemzeti önelemésztés jellegét ölti ez a folyamat, amely legmélyebb pontjára kétségkívül 1944-ben, a Vészkorszakkal jutott el. Nagyon is összefügg tehát Trianon a magyar holokauszttal. Nem abban értelemben, hogy Trianonból következett a magyar Auschwitz, hogy az egykori a békediktátumból vagy az irredentizmusból következett a népirtás − a magyar zsidóság tömeges megsemmisítése −, hanem abban az értelemben, hogy a Trianonnal létrejött, birodalmi kulturális és etnikai tarkaságát eleve elvesztett területi nemzetállamban felülkerekedő rendies reakció a politikai nemzetet mindinkább faji-származási (utóbb kereszténységellenesen „keresztény származási”) alapra helyezte, és az etnikailag és kulturálisan már amúgy is szinte homogénné dermedt magyar társadalmat származási alapon drasztikusan tovább homogenizálta. Ennek a rasszizmusként modernizált és radikalizált rendies származási fikciónak a politikai megvalósítása vezetett oda, hogy a Kiegyezés utáni magyar modernizációs elitben mindinkább kulcsszerepet játszó, erősen asszimilálódott zsidóságot kirekesztették a nemzetből, majd minden módon diszkriminálták, végül pedig tevőlegesen is részt vettek több mint fél millió magyar állampolgár fizikai elpusztításában, ebben a − mind lefolyását, mind következményeit tekintve − katasztrofális nemzeti öncsonkításban.

Mindaddig, amíg ennek az összefüggésnek az átlátásához a magyar társadalom nem jut el, amíg nem érti meg, hogy ami a Vészkorszakban kulminált (hiszen nem akkor kezdődött és más, kevésbé brutális formában utána is folytatódott és folytatódik mindmáig), az nem más mint a nemzeti önfelszámolás folyamata, amíg az új magyar nemzetállamiság katasztrofális alapító eseménye Trianon lesz és nem Auschwitz, a legnagyobb magyar temető (ahogyan az 1945 utáni Európa − a felvilágosodástól kezdődően Európának nevezett egykori keresztény világ − újraalapító eseménye is csak Auschwitz lehet most már), addig nem következhet be a katasztrofális mozgásban változás. Az emlékezés nem kegyeleti aktus, még csak nem is valamilyen előbb-utóbb kikerülhetetlenül elvégzendő össztársadalmi pszichológiai vagy erkölcsi gyászmunka. Nem az az igazi kérdés, hány emlékhely és hány emléknap őrzi és vajon igaz és méltó módon őrzi-e az áldozatok emléket, hanem az az igazi kérdés: mire és mivégre kell éppen erre az eseményre emlékeznünk nekünk, mai magyaroknak: végmagyaroknak.

A polgári nemzetté válás, a belső társadalmi integráció érzületi és tudati előfeltétele változatlanul a ráébredés a valóságos történelmi sorsra: ráeszmél-e a magyar társadalom, hogy öngyilkos módon − csaknem egy évszázadon át − a képzelt nemzetet a valóságos nemzet folyamatos pusztításával, a képzelt integrációt valóságos integráltságának rombolásával akarták ezen a helyen, e hazában megmenteni, vagy nem eszmél rá mindaddig, amíg újabb katasztrófa nem következik be és semmi nem marad abból a nemzetállamból, amely fatális módon 1920-ban létesült és azóta is − a legkülönfélébb címszavak alatt − változó intenzitással, változó utakon és módokon, de egyfolytában szembe megy saját társadalmával, származási és politikai alapon csonkolja tovább már amúgy is végzetesen megcsonkult állampolgári közösségét, pusztítja kulturális sokféleségét, köztes tereit, és így, ahelyett, hogy a kisnemzeti lét oázisának reálisan létező lehetőségét váltaná valóra, az ország teljes elsivatagosodását viszi egyre előrébb. Csak remélni lehet, de ezt is már csak a reménytelenek reménykedésével, hogy egyszer megállítható lesz a Trianon utáni Magyarország önfelszámolásának 1920 óta tartó démoniája, amely − visszafelé tekintve − az ovidiusi Átváltozások Erüszikhthón-jának önemésztő, démonikus falását idézi. Ő az a szerencsétlen, aki az átokként ráküldött emésztő éhségtől hajtva végül önmaga ellen fordul, saját tagjaiba vájja fogát, hogy önnön testével táplálja saját testét: „Ám maradéktalanul felemésztve e bűn erejétől // újdonatúj táplálékot nyújt annak a kórnak // kezdi saját testét harapással tépni, befalni //és testét a szegény kevesítve kívánja növelni.” (Átváltozások, VIII. 809 − Devecseri Gábor fordítása)

(Jelen írás egy hosszabb esszé 4. fejezete.)