A saját (és más) farkába harapó (re)traumatizált kígyó

Nagy érdeklődéssel olvastam Seres László újságíró, publicista és Tisza Kata író, interkulturális pszichológiai szakértő közösen jegyzett válaszcikkét. Cikkem alapvetően nem a gázai háborúval, hanem ennek magyarországi percepciójával foglalkozott, melyet a válaszcikk nem cáfol, hanem inkább szemléltet.

Ha jól értem a szerzők felfogását, 2023. október 7-én olyan esemény történt Izraelben, mely az ott élők (sőt, voltaképpen minden zsidó) már eleve traumatizált tudatában felidézte a holokauszt emlékét, és ebből a (re)traumatizált állapotból olyan (többek között izraeli katonai vagy budapesti zsidó) viselkedés következik, vagy következhet (lett légyen az akármi is), amelyet nem lehet számon kérni, kritizálni. A számonkérés lehetetlensége éppen abból származik, hogy a történés holokauszt-emléket idézett fel a tudatban, ennek pedig nem csak az alanya, hanem a külső, nem a helyszínen tartózkodó szemlélője/nézője (többek között Budapesten is): áldozat, hiszen zsidó holokauszt-túlélők leszármazottja. Minden izraeli katonai vagy Izraelen kívüli érzelmi reakció tehát a holokauszt elhárítása. A szerző (én) nem veszem figyelembe október 7-e áldozati jelentőségét, bagatellizálom, negligálom az akkor történteket, nem fogom fel, hogy a Gáza (illetve a Hamasz) ellen indított katonai akció, a terület lerombolása és/vagy az ebből következő viselkedés a diaszpórában a (zsidó) áldozat védekezése a holokauszt ellen, ezért holokauszt-relativizáló, öngyűlőlö zsidó volnék. Ha nem volnék zsidó, csak simán antiszemita lennék, de (a szerzők jóvoltából) megnyertem az „etnikailag” előnyösebb, bár hasonlóan problematikus kategóriát.

Bár senkitől nem várnám el, hogy ismerje ezirányú munkásságomat (az október 7-i mészárlás óta száznál több interjú, televízió- és rádiófelvétel, publicisztika, kerekasztal-beszélgetésen való részvétel), azt megjegyezném (és ez talán a témával egyáltalán nem foglalkozóknak újdonságként hathat), hogy pár nappal 2023. október 7-e után az egyik fontos magyar médiumban megfelelő szavakkal írtam le a borzalmas történés jellegét. „A Vészkorszak óta nem öltek meg egy nap alatt ennyi zsidót” – írtam. Ám nem az ezzel kapcsolatos ún. közírói tevékenységem negligálása a tandem által írt cikk legnagyobb baja – amellett, hogy leszögezi, hogy bizonyos (nem részletezett) gázaiakat nem tart embernek (amely kijelentés minősíthetetlen és brutális, a palesztinokat általában dehumanizálja, azaz megfosztja ember-mivoltuktól). A legnagyobb probléma az, hogy írásom lényeges állításait nem cáfolja, indulatot magyaráz csupán. Izrael katonai válaszreakcióját és a diaszpóra viselkedését próbálja megindokolni – a Holokauszt következtében létrejött (retraumatizált) áldozati viselkedés pszichológiai fogalmának használatával.

Hogy mi az antiszemitizmus, a holokauszt és a holokauszttagadás (illetve holokauszt-relativizálás), az a történettudomány, a szociológia által (más tudományok számára) is nagyjából körülírt fogalomegyüttes. A nácik és szövetségeseik által állami segédlettel (főleg) a második világháború idején a zsidóság kiirtásának kísérlete (és ennek részleges megvalósulása) – az ipari társadalom eszközrendszerének felhasználásával: ez volt a Vészkorszak. Nagyon fontos az a társadalmi-uralmi pozíció is, amelyben megvalósult a népirtás: a zsidók védtelenek és kiszolgáltatottak voltak, rászorulva külső államokra, kisebbségben. Államtalanul álltak. Ha valaki a zsidó állam polgárai ellen 2023. október 7-én elkövetett (akármennyire is nagy és véres) atrocitást holokausztnak nevezi, illetve olyannak, amely benne a holokausztot idézi fel, azzal 1945-ben megállt az idő, és negligálja Izrael létrejöttét. Aki így vélekedik, az a saját, mindentől elszigetelt mentális burkába zárta önmagát.

Arról nem is beszélve, hogy aki nem képes distinkciót tenni az izraeli polgárok sokszor valóban súlyos biztonsági problémái és a saját európai helyzete, lelkiállapota között, aki számára a Gázai-övezet (jórészt eredeti lakóhelyükről elmenekült vagy eltávolított) teljes lakossága (reális vagy potenciális) holokauszt-elkövető, míg a saját budapesti léte a holokauszt-áldozatisággal írható le, annak (szerény véleményem szerint) nem másokkal, hanem inkább magával kellene foglalkoznia. Alapvetően ugyanis – az óriási aránytévesztés és hamis-tudat mellett – ez az álláspont nem csak a valóságtól szakítja el megfogalmazóját, de képtelenné teszi a világ és mások problémáinak megértésére.

Ha valamire vagy valakire (komolyabb indoklás, érvek nélkül) rásütik, hogy holokauszt-tagadó és  antiszemita, akkor az semmi mást nem jelent, mint a vitában való előnyszerzés relatíve könnyű lehetőségét: a vitapartner meglehetősen visszataszító módú diszkreditálására tett kísérletet. Természetesen sem öngyűlölő zsidó, sem antiszemita, sem holokauszt-relativizáló nem vagyok, visszautasítom a szerzőpáros vádaskodását. Hogy a Hamasz október 7-i támadása, a zsidó állam történetének (egyik, ha nem) legsúlyosabb atrocitása igazából mi is volt, hogy pontosan mi és miért is történt, arról az egész világban, beleértve Izraelt) komoly viták folynak. Arról is  legitim viták zajlanak a világban, hogy a válaszcsapás mennyire kompatibilis a támadás jellegével, és sokan (magam is) az alapvető erkölcsi normákkal összhangban sajnáljuk (a megölt és elrabolt izraelieken kívül) a gázai civil áldozatokat is, aggódva nézzük a pusztulást és a háború elhúzódását. Nincs az a tudományos grémium, amely a szerzőpáros által kreált önkényes és pszichologizáló holokauszt-definíció alapján ítélné el, vagy vádolná meg azokat, akik másként gondolkodnak erről a valóságról, mint ők.

A katonailag-gazdaságilag a környezeténél sokkal erősebb Izrael nem (holokauszt)áldozat ebben a konfliktusban, a „revans”, a katonai visszacsapás következményei pedig sok-sok emberélet elvesztében fejeződnek ki.  Katonai eszközei a Vészkorszakban megölt zsidóknak nem voltak, sem a budapesti, sem egyéb kelet-közép-európai gettók-, sem a lágerek lakóinak, sem a vagonokban elhurcolt, a Duna-parton megölt, és más helyeken meggyilkolt embereknek nem álltak rendelkezésére helikopterek, drónok, rakéták, műholdak, titkosszolgálatok, valamint nagyhatalmi védőernyő sem volt.

Még valami. Ha én nem vonhatok le általános (ráadásul logikusan levonható) erkölcsi tanulságokat a holokauszt eseménysorából (amelyet egyébként az egész világban le szoktak vonni), ha nem kérhetem ki a túlélők nevében az amerikai elnök embertelen áttelepítési tervét, ha nem beszélhetek egyáltalán semmiféle erkölcsi tanulságról (mert olyan nincsen), akkor a szerzőpáros sem nyilatkoztathatja ki azt, hogy ki, vagy mi antiszemita, holokauszt-tagadó, ki és mikor (re)traumatizálódott, és főleg, milyen cselekvés következhet ebből. Vagy mindenki levonhat a saját világnézete, politikai elkötelezettsége szerinti tanulságokat a zsidóság ellen hosszú évtizedekkel korábban történt népirtásból vagy senki sem. Tertium non datur.

Amúgy szerintem építőbb lenne ellenállni a pszichologizálásnak, a vélt vagy valós retraumatizációs (ön)kényszernek, a mindent a saját indulatokkal való legitimálásnak, a holokauszt egykori borzalma miatt a többgenerációval későbbi utódoknak is felkínálkozó kényelmes áldozati pózban való terméketlen létnek. Ha ez nem történik meg, akkor marad az a zárt álláspont, amelyre a válaszcikk is példa. Mely szerint az ellenséges csoport bizonyos tagiai nem is emberek, csak a zsidóknak (nekünk) lehet szenvedése és szenvedéstörténete, csak mi, zsidók lehetünk áldozatok. Ebből a szélsőséges etnocentrikus véleményből fájóan hiányzik a zsidóság sokrétű történelmi tapasztalata, vallása, hagyománya, interakciója a külvilággal. Annak a történelemnek a tudása és átélése, amelynek a holokauszt (bár) része, de semmiképpen sem egésze.