A rétor és a próféta

Nem egész egy héten belül a köztársasági elnök és a miniszterelnök szájából ugyanaz a roppant mód bántó tévedés, vagy inkább szándékos csúsztatás hangzott el.

Novák Katalin a Parlament előtti beiktatásakor, mintegy illusztrálva, hogy mennyire különbözőek vagyunk, hozta szóba, hogy vannak hívők és hitetlenek, mintha csak a „hívő” ellentéte a „hitetlen” lenne, s nem a „nem hívő”. Egy XXI. századi európai ország köztársasági (?) elnökének illene annyit tudnia, hogy egy középkori inkvizítor számára valóban így merült fel a fenti dichotómia, hiszen számára a hitetlenség (infidelitas) az erényesség ellentéte, amely azonos a bűnösség állapotával, a bűnök legfőbb forrásával. Ám a XX. századi katolikus gondolkodás előbb az ún. „nouvelle théologie” kezdeményezésére, majd a II. vatikáni zsinat szellemiségével összhangban végrehajtotta a fogalmi újragondolást, s ennek kifejezéseként jött létre VI. Pál pápa kezdeményezésére a Segreteria per i non credenti (Nem Hívők Titkársága), amely aztán II. János Pál alatt, 1988-ban a Pontificio Consiglio per il dialogo con i non credenti (Nem Hívőkkel való Párbeszéd Pápai Tanácsa) elnevezést kapta, s ami 1993-tól – immár fogalmi evidenciává válva – beolvadt a Pontificio Consiglio della Culturába (A Kultúra Pápai Tanácsa).

A judaizmus számára a „hitetlenség” fenti konnotációjú fogalma nem ismert. A posztbiblikus judaizmus nem konfesszióhoz kötött, azaz nem hitvalláshoz, hanem alapvetően a matrilineáris leszármazás halachikus elvéhez. Továbbá a vallási összetevők mellett kulturális-civilizatorikus és etnikai összetevők is meghatározzák a judaizmust. Mélyen szimptomatikus, hogy például a Pew Research Center 2013-as felmérése szerint az amerikai zsidók 62%-a a zsidóságot elsősorban származásnak és kultúrának tekinti, s mindössze 15%-a mondja vallásnak. De még a vallásos zsidók 55%-a szerint is a zsidóság vallási és kulturális összetevőkből épül fel, s kétharmaduk egyenesen azt vallja, hogy nem szükséges hinni Istenben. Ugyanakkor azt is érdemes szem előtt tartani, hogy a zsidóság nem rendelkezik Tanítóhivatallal, amely officiálisan szabályozná hívők és nem hívők viszonyát.

Következésképp a zsidóságon belül a hívők és nem hívők szembenállása nem szignifikáns: a „hitetlen” jelző teológiai értelemben nem rendelkezett semmilyen megragadható fogalmi tartalommal, s szociológiai értelemben teljesen irreleváns. Az ismert chéremet (kiközösítés, kiátkozás) soha nem alkalmazták a kereszténység vagy az iszlám által „hitetleneknek” nevezettekre, kizárólag azokra, akik valamilyen blaszfemikusnak ítélt cselekedetet hajtottak végre, avagy a vallási szabályokat és előírásokat látványosan és súlyosan megszegték.

Mindenesetre nem véletlen, hogy a valóságos teológiai jelentést hordozó „hitetlen” (káfir) kifejezést manapság leginkább az iszlám fundamentalizmus használja minden nem muszlimmal, de kiváltképp a zsidókkal és a keresztényekkel szemben. Épp ezért hangzik el egyre gyakrabban – komoly vitákat generálva – az integráció szándékával fellépő nyugat-európai muszlimok részéről annak igénye, hogy a káfir szót ne használják a továbbiakban, s a kifejezést tartalmazó textusokat vegyék revízió alá.

A fentiek hátterén különösen elgondolkodtató, hogy Orbán Viktor a Budapesten rendezett CPAC (Conservative Political Action Conference) konferencia megnyitóján többek közt így fogalmazott: „…legyen hited! A hit hiánya veszélyes. Ha valaki nem hiszi, hogy lesz egyszer végelszámolás, és a tetteiért majd felelnie kell az Úristen előtt, akkor úgy van vele, bármit megtehet, ami hatalmában áll… Én hallgattam Ézsaiás prófétára, aki azt mondja: »ha nem hisztek, nem maradtok meg«”.

Orbán Novák Katalinhoz hasonlóan tehát azt állítja, hogy akinek nincs transzcendens hite, azt semmiféle korlát nem szorítja, s minden bűn elkövetésére hajlamos. Természetesen az erkölcsi tudatunk lehet transzcendens megalapozottságú, de nélkülözheti is azt. Az utóbbi azonban nem az erkölcstelenséggel azonos, hiszen az Istenben nem hívő embernek is van erkölcsi tudata, hite, meggyőződése és tartása, a különbség mindössze annyi, hogy az utóbbi az előbbivel szemben a saját autonómiájára, lelkiismeretéből fakadó meggyőződésére és embertársaira támaszkodik. A két erkölcsi megalapozottságot nehéz lenne hierarchiába rendezni, gondoljunk csak a történelem során Isten, Allah vagy egyéb istenségek és mindenféle „földi bálványok” nevében elkövetett megannyi gaztettre, tömeggyilkosságra, merényletre.

A miniszterelnöki beszéd jellemző eleme, hogy a Bibliát gátlástalanul aforizmagyűjteményként kezelve a szöveget kontextusából kiragadja és ezzel hozzáigazítja mondandójához. Így járt a „rettentő szavak tudósa, Ésaiás” is. Az idézett szöveghely egy fenyegető katonai konfliktus próféciája: „Im lo tááminu, ki lo téáménu”, azaz „ha nem bíztok, bizony nem lesz biztosságtok” (Ézsaiás 7,9 lásd IMIT fordítás). Aki hajlandó elolvasni a teljes fejezetet, az érzékelheti, hogy a bizalom (vagyis a hit) nem a transzcendensben nyer értelmet, hanem az Isten szavait tolmácsoló Ézsaiás jövendölésében.

A miniszterelnöki beszéd írója egy héber szójátékot használt fel arra, hogy az azonos alakú, ám eltérő jelentésű magyar szavakkal (hinni Istenben, hinni valakinek) a rétor mondandóját támassza alá. Ám hiába az igyekezet, a szónok ezzel még nem vált prófétává.