“A rendszerváltásig nem vágytam vissza”

Somos Péter fotós, újságíró, hitéleti vezető, vallástörténeti kutató, könyvíró, lektor, kiállítások, megemlékezések és rendezvények szervezője. Volt a Kol Israel Rádió magyar nyelvű adásának főmunkatársa és a Szabad Európa Rádió jeruzsálemi tudósítója, rendszeresen megjelent a New Yorki Figyelő és a kanadai Menora című lapokban, később a Bécsi Naplóban és a Népszavában. Nyíregyházán született 1952-ben holokauszt-túlélő szülök gyermekeként. 23 évet Jeruzsálemben élt.

Kocsmazenész is volt?

Magunk között neveztük így, akkor is, ha éppen első osztályú szálloda bárjában zenéltünk. De a zenélés nem ezzel kezdődött, hanem a beatkorszakkal. A hatvanas évek végén már zenekarban játszottam az akkor divatos gitáron, mellette bendzsót és mandolint is pengettem. Később megtanultam nagybőgőn és széki brácsán zenélni, ezt a nagykállói Kállai Kettős néptáncegyüttes kísérőzenekarában kamatoztattam. Másodmagammal egy Kassák stúdió nevű helyi irodalmi társulat több műsorában zenéltem: Ladányi Mihály és Spiró György versei, Vámos Miklós: Cédulák és hasonló művek hangzottak el, Cseh Tamás dalaival tűzdelve. A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház első önálló zenekarában gitáron és basszusgitáron zenéltem.

Mikor ment külföldre?

1983 februárjában disszidáltam. A Három a testőr című zenés darab basszuskivonatával az 500-as Fiatomban érkeztem Bécsbe, ahol megkerestem a Szochnut irodáját. Onnan egyenes volt az út Izraelbe.

A zenével ott sem hagytam fel: Jeruzsálemben arab gyerekeket tanítottam a „Gyehennában”, azaz a Hinnom völgyében. Egy zsidó és egy arab ifjúsági zenekar tagjait tanítottuk. A tulajdonképpeni cél a közös muzsikálás volt, nem igazán jött össze, de külön-külön sikeres fellépéseink voltak. Összebarátkoztam egy ud-tanárral (az ud az arab lant), kértem tőle eredeti arab zenét, és azt tanítottam a gyerekeknek. Nem csoda, hogy megkedveltük egymást. Megtörtént, hogy egy tanítványom keresztény arab szülei meghívtak magukhoz, aztán ők is vendégeskedtek nálunk. Hazafelé menet a muszlim kerületben megdobálták a kocsijukat, mert látták, merről jöttek. Ez az első intifáda idején volt.

Miért pont Izraelbe ment?

Lett volna más választásom, de ez tűnt a legkézenfekvőbbnek. Mindig is vonzott Izrael, no annyira nem, hogy ha Magyarországon rendben vannak a dolgok, feladjam a kényelmes életemet.  A disszidálásom legnyomósabb oka az volt, hogy nyolc éven át nem kaptam nyugati útlevelet, és ezt nehezen viseltem. Végül a család befolyásos ismerőse intézte el, hogy kiengedjenek egy kétnapos ausztriai társasutazásra, azzal a feltétellel, hogy visszamegyek, nem hozom őt kellemetlen helyzetbe. Vissza is mentem, de ezzel megtört az átok: másodjára is megkaptam a kiutazási engedélyt, és akkor már nem kötött az ígéretem.

Nehéz volt a kezdés?

Egy Kiryat Gat nevű kisváros befogadási központjában helyeztek el. Amikor aztán elvittek kirándulni Jeruzsálembe, rögtön tudtam, hogy ott akarok élni. Hatalmas szerencsém volt, mint annyiszor eddigi életem során. Az Izraeli Rádió magyar nyelvű adásában éppen akkor kerestek gépírni tudó bemondót. Azonnal felvettek, pedig a gépírásom hagyott némi kívánnivalót maga után, a mikrofonhangom viszont nagyon megtetszett az adás egykori vezetőjének, Marton Hannának. Tündéri öreg hölgy volt, nagyon sok bölcs tanácsot adott, nem csak a rádiós munkában.

Elvégeztették velem a rádió belső tanfolyamát, ahol kiváló újságírók tanítottak. Rövid idő elteltével szerkesztővé léptem elő.  Évtizedek után én voltam, aki ismét elkezdett interjúkat készíteni. Remek riportalanyokat találtam az Izraelben élő magyar anyanyelvűek és a Magyarországról odalátogatók személyében. Interjút készítettem többek között Joszi Stern festőművésszel, Hanák Péter történésszel, Berend T. Ivánnal, az MTA akkori elnökével. Közben külföldön megjelenő magyar nyelvű zsidó lapokat tudósítottam, később bővült a kör: Népszava, Kurír, Bécsi Napló. 1989-ben a Szabad Európa Rádiót kezdtem tudósítani.

Azt mondja, többször szerencséje volt az életben.

Jeruzsálemben egyszer a 18-as busszal utaztam otthonról a városközpontba. Különösebb cél nélkül leszálltam egy helyen, volt időm, mindössze szét akartam nézni. Ezt a buszt három megállóval odébb egy öngyilkos terrorista felrobbantotta. Sokan meghaltak és megsebesültek.

Az izraeli életem meghatározó eseménye, hogy 1985-ben besoroztak katonának. Mivel 30 éves korom után alijáztam, csak alapkiképzést kaptam, aztán 13 éven át évi egy hónap tartalékos szolgálat várt rám. Szívesen és büszkén teljesítettem. Az érzést, amikor először vettem fel az egyenruhát, nem felejtem el. Biztosan nem én vagyok az egyetlen, akinek akkor a holokausztban leggyilkolt családtagjai jártak az eszében…

Volt honvágya?

A rendszerváltásig nem vágytam vissza. Érthető, mert mint disszidensnek, kimenetelem után államosították a házunk nevemen lévő részét, aztán nagy kegyesen felajánlották anyámnak az elsőbbségi jogot a visszavásárlásra. 1990-ben mégis megkockáztattam és visszajöttem, egy darabig Pesten rádióztam. 1991-ben kitört az Öböl háború és akkor visszamentem Izraelbe.

Mikor és miért jött újra vissza?

2006-ban, családi okokból.  Mehettem volna Pestre, akkoriban a mainál nagyobb értéke volt a héber nyelvtudásnak, de szülővárosomba, Nyíregyházára mentem vissza. Itt egymásra találtunk a helyi hitközséggel: nekik temetőgondnokra volt szükségük, nekem megélhetésre. Ez is egyike volt életem szerencsés eseményeinek. Volt tennivaló: kezdeményezésemre 400 elvadult, a sírok épségét fenyegető fát vágattunk ki.

Hogyan lett a hitközség előimádkozója, alelnöke és lapszerkesztője?

Az elődöm megbetegedett. Minden tisztségét átvettem, bár vonakodva, mert az előimádkozásban nem volt gyakorlatom, de a többiek rábeszéltek. Izraelben elég sok vallásos és hagyományőrző ismerősöm volt, akikkel sokat beszélgettem a hitről. Egy ilyen eszmecsere után egy kurd munkatársam, miután nem tudott válaszolni a kérdéseimre, úgy döntött, elvisz a rabbijához. Nagy megtiszteltetés volt. A kérdésem a Tórával kapcsolatban merült fel. Ádám és Éva rádöbbennek, hogy meztelenek – olvashatjuk. De hogyan lehet ez, hiszen nem volt viszonyítási alapjuk, nem láthattak felöltözve senkit maguk körül. A kurd rabbi többféle magyarázatot tárt elém. Az egyik, hogy az ember testét pikkelyszerű réteg fedte – az időjárási viszontagságoktól védendő –, és ez hullott le róluk a bűn elkövetése után. A másik magyarázat, hogy ezt egy átvitt értelmű, lelki-szellemi lemeztelenedésnek, védtelenné válásnak kell felfogni. Itt indult el aztán egy beszélgetéssorozatunk, amiből sokat tanultam. Kiderült számomra, hogy a Tórát héberül kell olvasni, mert magyarul szinte minden fordítás ferdítés. Ha már a Teremtés könyvénél tartunk, így szól a magyar fordítás: „és lőn (lett) este és lett reggel, első nap”. Csakhogy az eredeti szöveg szerint egy nap, nem első nap. A Tóra az este és a reggel következő estéig tartó időtartamát határozza meg egy napként, ezt sorszámnévvel jelölni csak a második nap létrejöttétől lehet. Mikortól beszélünk első világháborúról? A második kitörése napjától, mert egészen addig csak egy volt. Egy másik, a héber nyelv fordításából származó félreértés következménye, hogy Mózest szarvakkal ábrázolják, mint Michelangelo szobrán. A Kivonulás könyvében szerepel Mózesről a „sugárzott arcának bőre” héber kifejezés. Az eredeti héber szót alkotó hárombetűs gyököt lehet szarvnak vagy ragyogásnak is fordítani. Szt. Jeromos latin, ennek pedig Káldi György általi magyar fordításában „szarvas volna az orcája” kifejezés szerepel.

Visszatérve Nyíregyházára: előimádkozóként rövid idő alatt, intenzív tanulással pótoltam a hiányosságaimat. Sikerült kamatoztatni az újságírói tapasztalatomat is: 2009-ben a hitközség megjelentette Nyírzsidók című interjúkötetemet, amelyet a helyi főiskolán mutattunk be. A Sófár című hitközségi lap főszerkesztői működésem idején, 2014-ben Wallenberg díjat kapott. Számos élményem van ezekből az évekből: előadásokat tartottam felnőtteknek és gyerekeknek római- és görögkatolikus, valamint evangélikus intézményekben, kalauzoltam a hitközséghez és a zsinagógába ellátogató csoportokat, egyórás előadást tartottam a megyei zsidóság múltjáról a Megyei és Városi Könyvtárban, beszámolót a hitközség életéről a Megyei Levéltárban, zsűriztem a helyi Wallenberg vetélkedőn. Máig egyetlen zsidó hitéleti vezetőként tartottam gyászistentiszteletet az első világháborús Hősök temetőjében, többször meghívtak az evangélikus templomba az aradi vértanúk tiszteletére tartott megemlékezésre, közreműködtem a baktalórántházai holokauszt emlékmű létrehozásában, amelyet aztán én avathattam fel – hosszan sorolhatnám. A legnagyobb sikernek azt könyvelem el, hogy 2017 decemberében a nyíregyházi önkormányzat közgyűlése elfogadta a helyi Városvédő Egyesülettel közösen benyújtott kérelmünket és teret nevezett el dr. Bernstein Béla főrabbiról.

Úgy tudom, megvált a nyíregyházi hitközségi vezető tisztségeitől.

2018 elején nyilvánvalóvá vált, hogy a hitközség megváltozott összetételű vezetősége más útra akar térni, amiben én nem láttam a saját szerepemet, lemondtam hát tisztségeimről. Ekkor hoztam létre a legnagyobb internetes közösségi oldalon a Vidéki neológ zsidóság nevű zárt csoportot, amelynek ma 2500 tagja van. Az újságírással sem hagytam fel, állandó cikkírója vagyok a ZSIMA weboldalának.

A hitközségtől megváltam ugyan, de továbbra is részt veszek a kisvárdai és az újfehértói holokauszt megemlékezéseken. A megyehatáron kívülre is eljutok: Nagyrábén május végén felkértek az egykori zsidó temető helyén létesített emlékmű felavatására. Kisvárdán a zsinagóga épületében az év végéig tekinthető meg egy kiállítás, amelyen két fotóművész: Csutkai Csaba és Janics Attila munkái mellett az én fotósorozatom is szerepel, ugyanott júniusban a mai Izraelről adtam elő, és már tervezzük a szeptemberi folytatást. Továbbra is tartok előadásokat a vallásról, Izraelről, a zsidó múltról és jelenről.

Ön szerint melyek a zsidó örökség megőrzés lehetőségei, feladatai?

Az örökség épített részei a zsinagógák. Vidéken, a kisvárosokban nem él már számottevő zsidóság, mely a zsinagógákat rendeltetés-szerűen használhatná. Több helyen a Mazsihisz elődje eladta a zsinagógákat az önkormányzatoknak, van, ahol a városi vezetőség rendbe tette őket és lett belőlük múzeum, mint például Kisvárdán, vagy konferencia központ, mint Tokajban. A vidéki zsidó temetők egy részének gondozása megoldatlan, megvédésük kiemelt örökségvédelmi feladat lenne, amihez a tulajdonos, a Mazsihisz kezdeményezése szükséges. A szellemi örökség őrzői a helytörténészek. Elsőként a Mazsike kiadásában tavaly megjelent, Cseh Viktor által írt Vidéki zsidó hitközségek Magyarországon című hatalmas munkát kell említeni. Korábban jóval szerényebb terjedelemben is születtek értékes kiadások: Kisvárdán Néző István két könyve a helyi zsidóságról, vagy Mátészalkán néhai Nyéki Károly két vagy három füzete. Nyíregyházán az alapkönyvet Riczu Zoltán írta meg Zsidó épületek és emlékek Nyíregyházán címmel, vele közösen jelentettük meg 2011-ben „Kövek között” című, a temetőt és az ortodox zsinagógát bemutató kötetünket. Balkányban Rákos Imre után Molnár Zoltán gyürkőzött neki ennek a munkának. Újfehértón Suhajné Szoka Margit a város zsidó múltját megörökítő egyesületet alapított, minden évben megemlékezést szervez, konferenciákat hív össze. Tavaly kiadott egy könyvet, amelyet én lektoráltam. Tokajban Glück Gábor térképezte fel a zsidó múltat (engem kért fel az előszó megírására), Tiszadadán Kovács Géza dolgozta fel a zsidók történetét, de kisebb településeken is folyt, folyik hasonló munka: Nyírgyulajban, Kótajban és másutt; bárhol, ahol valaki úgy döntött, hogy összegyűjti a még fellelhető emlékeket.

Van ezekről a munkákról országos bibliográfia?

Feltételezem, hogy a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár tud minden kiadványról.