A rabbi, aki három nyelven beszél

A Köves Slomó által vezetett zsidó felekezet (EMIH) immár hivatalosan is felügyeletet gyakorol a Holokauszt emlékezete felett – legalábbis ami annak hivatalos, állami változatát illeti.

Megegyezés született a témában az államot képviselő Schmidt Mária illetve a zsidóság képviseletében fellépő Köves Slomó között: a Holokauszt történetét bemutató Sorsok háza intézményt záros határidőn belül megnyitják. A munkamegosztás világosnak tűnik: Schmidt Mária és a hozzá lojális történészek írják (vagy már megírták) a forgatókönyvet, Köves Slomó és munkatársai pedig figyelemmel kísérik a fejleményeket, és ha a végén előállt a mindkét fél számára elfogadható változat, akkor ráütik a kósersági pecsétet.

Az ügyből kimaradt Mazsihisz először rosszkedvű, de higgadt közleményben nyugtázta a fejleményeket, később azonban már közvetve „a magyar zsidóság elárulásával” vádolta meg az EMIH vezetőjét. Válaszában Köves Slomó a sérelmeken való felülemelkedésre és együttműködésre bíztatott mindenkit, de semmit nem mondott arról, hogy ezt hogyan képzeli el.

Nem akármilyen fejlemény ez: immár a magyar kormány hivatalos történésze határoz arról, hogy miről szól a magyar Holokauszt, és a magyar zsidók viszonylag szerény hányadát[1] képviselő, ámde politikailag egyre nagyobb befolyású felekezet adja rá az áldást. Kikerült a megegyezésből a magyar zsidók legnagyobb szervezete (Mazsihisz) az összes többi zsidó civil organizációval együtt. Szóhoz sem jutottak a magyar zsidók nagy többségét kitevő asszimiláns rétegek hangadói, akik kevéssé érdeklődnek a zsidó hagyományok iránt, de a Holokauszt kérdésében nagyon is érzékenyek és nagyon is van véleményük. (Ld. a Szabadság téri emlékmű elleni tiltakozást.) A most készülőben lévő kiállításról semmilyen nyilvános szakmai vita nem folyt. A magyar zsidók számára kulcsfontosságú szimbolikus kérdésben az EMIH mindenkit lesöpört a pályáról.

*

A Schmidt csapat forgatókönyvét nem ismerjük, de szellemiségét – egy dimenzióban legalábbis, a Szabadság téri szobor ideológiai irányát látva – sejthetjük. A mai magyar hivatalosság álláspontját kell valahogy érvényre juttatnia, úgy kell a történteket bemutatnia, hogy a magyarok önképe ne sérüljön számottevően. Vagyis a magyar állam és a magyar társadalom súlyos felelősségéről máshová kell helyeznie a hangsúlyokat. Ezt sejteti Köves Slomó fent idézett levele is: „Azt akarjuk elérni, hogy a holokauszt emberi tragédiájából, családi, vallási, nemzeti kötődéstől függetlenül mindenki képes legyen a legmélyebb emberi következtetéseket és tanulságokat levonni.

Ez a játszma tétje és nem más, a többi kérdés ehhez képest másodlagos. Ezért kell egy új intézmény a Holokauszt reprezentációjához, mert a meglévő, a Páva utcai Holokauszt Dokumentációs Központ (HDKE) kiállítása egyértelműen elmarasztalja a magyar államot és a magyar társadalmat is, 1945 előtti magatartásáért.

A HDKE építése körüli fejleményekről annak idején sokat írt a Szombat, nagyon sok szempontból bíráltuk az intézményt és főleg azokat, akik átláthatatlan módon kezükben tartották a tervezést és kivitelezést. Leszögeztük, hogy sok szempontból nem tartjuk igazán jól sikerült mementónak. Ám a Holokausztért viselt felelősség kimondása evidencia volt számunkra is, noha a múzeum pedagógiai hatékonyságát illetően akkor is voltak kételyeink.

Az egykori szovjet blokk nemzetei, amelyek a kommunista hatalom lehanyatlása után romantikus, 19. századi önképüket szeretnék feltámasztani, mind újra és újra beleütköznek a Holokauszt történetébe. Nem tehetnek mást, elismerik ennek mindent felülmúló szörnyűségeit, de próbálják ezt valahogy saját áldozati önképükkel összeegyeztetni, a németekre hárítván minden felelősséget.

A nemzeti szellemiségű Orbán kormány is ezen dolgozik, és ebben tűnik partnernek a Köves Slomó vezette zsidó felekezet. Nyilván nem elvtelenül, de jóval nagyobb hajlékonysággal, kompromisszumkészséggel, mint a témában megszólaló magyar zsidók döntő többsége, akiknek identitásában meghatározó szerepet játszik a Holokauszt emléke és ennek történelmi, politikai vonatkozásai.

*

A kulcskérdés e sorok írója számára most már az, hogy mi okból mutat jóval nagyobb kompromisszumkészséget egy lubavicsi rabbi azon hatalom iránt, melynek nacionalista és antidemokratikus törekvései egyértelmű viszolygást váltanak ki a magyar zsidók többségében. Utóbbiak közül sokan azt a következtetést vonják le a huszadik század tapasztalataiból (nem biztos, hogy a 21. század körülményei között helyesen), hogy az antidemokratikus nacionalizmus a fasizmus előszobája.

Egy lubavicsi rabbinak viszont szemmel láthatóan teljesen más a viszonya a hatalomhoz, hiányzik belőle a honi zsidók többségére jellemző zsigeri ellenszenv.

*

Hosszú a története az 1945 után Magyarországon maradt zsidóknak, könyvtárnyi irodalom tárgyalja útjukat. Szorítkozzunk most egy aspektusra: a Holokauszt után javarészt elvesztették vallásos hitüket, elvesztették hagyományos magyar öntudatukat és az egyetemes humanizmus vallásához csatlakoztak. Ez először kommunista, majd ennek erkölcsi bukása után liberális, emberjogi, kisebbségvédő, antirasszista formájában ragadta magával őket.

Az egyetemes humanista vallás legfőbb vonatkoztatási pontja a nyugati világban ma a Holokauszt. Nagyobbrészt egyetértés van abban, hogy az emberi történelem során a Holokauszt elkövetői intézték a legnagyobb kihívást a humanizmus ellen, ezek jutottak a legmesszebbre a nyugati gondolkodást mélyen átható humanista szellem lebontásában, kilúgozásában. A humanista vallásnak ezért Auschwitz a – negatív – vonatkoztatási pontja, mint a zsidóságnak a törvényadás a Szináj hegyén, vagy mint a kereszténységnek a Golgota. (Kertész Imre ír erről esszéiben.) Ez az abszolút mélypont, innen kell újrakezdeni az építkezést, máshonnan nem lehet. Ennek része a beismerés, hogy egész erkölcsi rendszerünk törékeny. Egyszer már darabjaira tört, s ezért csak ennek beismerésével lehet új rendszert építeni, szüntelenül kutatva, hogy mi volt az erkölcsi bukás oka. Aki ebben nem partner, az a humanista vallás hívei szemében mélységesen gyanús, hiszen nem akar a történelmi tapasztalatokból tanulni, tehát újra képes lehet a bűn útjára lépni.

*

Ettől teljesen eltérő szellemi utat járt be a Chabad Lubavicsi haszid közösség. A rajongó istenhit világában élő haszidok értelmezésében a Holokauszt az Örökkévaló által rájuk mért megpróbáltatás volt, s az ő feladatuk az, hogy a rettentő csapás után – az Örökkévalóhoz és parancsolataihoz még jobban ragaszkodva – újjáépítsék közösségüket és még nagyobb odaadással járják a Tóra útját.

A rettentő csapás okáról a haszid világban nem alakult ki egységes vélekedés. A szatmári rebe, Joel Teitelbaum, és nyomában a szatmári haszidok közössége a cionizmust tette felelőssé a Holokausztért, mondván, hogy ezzel a zsidók beavatkoztak az isteni tervbe, amely csak a messiás eljövetelekor engedi meg a zsidók országának újjáépítését.

A lubavicsi rebe, Menachem Mendel Schneerson másként értelmezte a zsidó népet ért tragédiát. Szerinte a Holokauszt a messiás eljövetelét megelőző korszak megpróbáltatásainak része. A rebét közösségében nagyon sokan magával a messiással azonosították, de halála után a többség ezt a tételt elvetette. Viszont fennmaradt a messiásváró hevület, hiszen maga a rebe jelentette ki, hogy a messiás „még ennek a nemzedéknek az életében” elérkezik. (A magyar zsidók számára nyilván könnyen érthető mindez, hiszen a messiásváró hevület sokukat szintén átjárta 1945 után, csak éppen szekuláris változatban, a kommunizmus vagy a cionizmus formájában.)

A lubavicsi szellemben felnövekedett fiatal rabbik ennek megfelelően roppant küldetéstudattal látnak munkához Hong Kongtól Buenos Airesig, a világ bármely pontján. Küldetésük az, hogy az elvilágiasodott zsidókat visszatereljék a Tóra útjára, szép szóval rávegyék őket a parancsolatok megtartására, méltóvá téve őket ezáltal a messiás fogadására. A hagyomány szerint soha nem lehet tudni, hogy a sors roppant mérlege, az egyre halmozódó jócselekedetek (micvák) súlyánál fogva, melyik pillanatban billen el végleg az üdvös irányba. Soha nem lehet tudni, hogy melyik az a micva, amelyik a kívánt hatást eléri. Ezért a jócselekedetekből sosem lehet elég.

Ilyen szellemi háttérrel érthető, hogy a lubavicsi haszidoknak az a partnerük, aki ebben a munkában őket támogatja. Az ő szemükben nem a Holokauszt a végső viszonyítási pont, hanem a Messiás érkezése. Ezt a Tóra szellemének terjesztésével lehet előmozdítani. Ha a magyar kormány ebben partner, ők is partnerei lesznek a kormánynak.

Hogy akkor miért fontos számukra egy Holokauszt emlékhely? Mert úgy vélik, minél inkább kiterjesztik szellemi befolyásukat a magyar zsidóságra, annál több esélyük van a Tóra szellemével is megismertetni őket. És mert a „Holokauszt-vallású” magyar zsidóságot ily módon átnevelhetik az igazi vallás parancsainak megtartására.

Köves Slomó nyíltan hangoztatott álláspontja az, hogy a fiatalabb nemzedékek számára a Holokauszt egyre kevésbé fontos identitáselem. Egy minapi – nagyon vitatható, de nagyon koncepciózus – interjújában egyértelműen leszögezte: politikai döntés kérdése az, hogy a Holokausztot állítjuk-e történelemszemléletünk középpontjába és úgy vélekedett, a zsidóknak nem szerencsés ezt az áldozati szerepet továbbra is elvállalni.[2]

Messianisztikus küldetésüknél fogva a lubavicsiekben nincs különösebb érzékenység a többi zsidó felekezet hagyományai iránt: ezek – eltérő felfogásukkal és eltérő működésükkel – inkább csak akadályozzák a messiási munkát. (Mint ahogy a messianisztikus alapon álló kommunisták sem tisztelték a munkásmozgalom más irányzatait, sőt, néha éppenséggel fő ellenségnek tekintették őket.)

*

Ilyen háttérrel érthető, miért kedves a mai magyar hatalom számára a lubavicsi mozgalom. A mai magyar kormány 19. századi nemzeti romantikus önképből, eszerint értelmezett történelemből, ennek alárendelt keresztény vallásból, mítoszokból és sérelmekből épít eklektikus identitást. Az önreflexió, a másnak okozott sérelmek beismerése ettől a szemlélettől távol áll. Nyilván örömmel fogadnak egy olyan zsidó partnert, akinek világában a Holokauszt szintén nem elsődleges és partnernek kínálkozik abban, hogy ezt az eseményt valamiképpen „helyre tegyék”.[3]

A HDKE kiállítása keményen a látogatók szemébe mondta a magyar állam és társadalom felelősségét a honi zsidóság elpusztításáért. Ennek következménye az lett, hogy a jelenkori magyar állam és társadalom ignorálta az intézményt. A nagyközönség nem óhajtott magyar felelősség kérdésével megismerkedni, inkább látogatta a Terror házát, ahol megtudhatta, hogy a magyarok valójában idegen hatalmak: a német nácik és az orosz kommunisták áldozatai voltak.

A feladat tehát világos: a nagyközönség számára úgy kell a Holokauszt történetét befogadhatóvá tenni, hogy az ne a magyarok felelősségére tegye a fő hangsúlyt.

*

A túlnyomórészt vallástalan, illetve humanista vallású asszimiláns magyar zsidóság, illetve a hagyományos valláshoz mélyen ragaszkodó haszidok között félúton helyezkedik el a magyar zsidók képviseletét régóta ellátó neológia szervezete, a Mazsihisz. Míg a két előbbi közösség egyértelműen képes történetfilozófiájában elhelyezni a Holokausztot, a Mazsihisznek erre nincsenek kiforrott válaszai. A 19. századi neológia abban a szellemben fogant, hogy a zsidók a magyar nemzet részei, illetve, hogy tudomány és vallás összeegyeztethetők. Az előbbit összetörte a 20. század, az utóbbin túlhaladt az idő.

A Mazsihisz szellemiségét meghatározó személyek, a rabbik nem próbáltak/próbálnak ezekre a kihívásokra választ adni, így ez a szervezet történelmi dimenzióban a levegőben lóg. A fiatalabb rabbik elismerésre méltó közösségépítő munkát végeznek, igyekeznek a neológia vallási és kulturális hagyományait ápolni, de ennél tágabb horizontok felé ritkán tekintenek. Nem keresnek választ arra a kérdésre, hogy a Holokauszt után, a 21. században miért érdemes magyar zsidónak lenni. Hűségesen megtartják a Holokauszt megemlékezéseket, de nem teszik fel a kérdést, hogy a tragédiából számukra mi következik. A szervezet üzeneteiben azt hangoztatja, hogy nem akar „Holokauszt-központú” zsidóság lenni, de nem tesz kísérletet, hogy a saját identitásában megtalálja a Holokauszt helyét. A Holokauszt kutatását rábízzák a velük jó viszonyt ápoló, asszimiláns szellemben nevelkedett történészekre, akik szakmailag igen felkészültek, de nem keresnek a vallásos ember számára elfogadható válaszokat.

Így a Mazsihisz, jobb híján, az asszimiláns történészek történetértelmezését fogadja el, amit a HDKE kiállítása tükröz. Így a kormánnyal egyáltalán nincs közös tárgyalási alapjuk.

*

Korábban már írtam róla, itt csak megemlítem: az izraeli kormány jobboldali fordulata, közös politikai platformja a visegrádi országok nacionalista kormányaival szintén a Chabad mozgalomnak kedvez, amely beszállt ennek a politikának a támogatásába. A Mazsihisznek e téren is inkább (amúgy érthető) sérelmei, mint víziói vannak, így ebből a folyamatból sem tudott semmit profitálni.

*

Mindezek után érthető, hogy miért szabad a pálya a nagyon is céltudatos, minden szempontból stabil világképpel rendelkező és offenzív haszid rabbi előtt. Aki számos nyelven beszél, de legfőbb előnye, hogy kifogástalanul beszéli az asszimiláns, humanista vallású magyar zsidók nyelvét – lévén, hogy maga is ilyen családban nevelkedett. Ebben egyedülálló: a Pesten szolgáló Chabad rabbik mind legalább három nyelven beszélnek (angolul, magyarul, héberül), de csak a vallásos hit nyelvén tudnak megszólalni. Humanistául egyedül Köves Slomó beszél. Nem mindenkinek adatik meg az a képesség, hogy a más fejével is tud gondolkodni.

Így nyilván nem okoz neki gondot egy harmadik „nyelv” megértése: könnyen belehelyezkedik a magyar nacionalisták leegyszerűsítő, önigazoló, bűnbakkereső világképébe is. Képes politikáját ehhez a szellemiséghez igazítani, ért ezen a nyelven is.

A magyar nyilvánosság felé ezért ő a mozgalom egyetlen arca.

Az asszimiláns zsidók sokáig kebelbelinek vélték, és csak akkor kezdték átlátni, hogy más célokat követ, amikor a kormány közreműködésével kiépítette hatalmas intézményrendszerét. Emiatt most sokan árulónak nevezik, pedig ő mindig is a saját útját járta.

Fenti cikkünkre számos válaszcikk érkezett. A Sorsok Háza körül vita alakulását nyomon követheti a Szombat archívumában.

Jegyzetek

[1] 2017-ben 2572 fő, a zsidó célra adakozók 23.7 százaléka ajánlotta adója 1 %-át az EMIH-nek.

[2] „Mi belgák hová álljunk?” Egység, 2018. augusztus, 10. oldal.
„Cinikus módon a II. világháború után a Holokauszt túlélőire hárult az a szimbolikus áldozat-szerep, amely az új rend legitimációját adta Európa nyugati és keleti féltekén egyaránt.”

[3] „Szerintem nekünk, zsidóknak nem az a feladatunk, hogy ezt a foltot mindig megpróbáljuk ’visszavasalni a ruhájukra’”… (uo. 12. oldal)