A „progresszív” antiszemitizmus Európában

Az immáron ciklikusan ismétlődő gázai hadműveletek ugyancsak ciklikusan ismétlődő Izrael- és zsidóellenes agresszióhullámokat váltanak ki Európában. Kialakultak bizonyos érzékelhető mechanizmusok, miközben folyamatos újításnak, „progressziónak” is tanúi vagyunk.

Ilyen jól bejáratott mechanizmus a Hamasz a civil pajzs taktikája a harcok során: iskolák, mecsetek, kórházak közvetlen közelében állítja föl ütegeit. Az izraeli hadsereg ilyenkor – a válaszcsapás előtt – minden lehetséges módon felhívja a közelben lévő civileket a távozásra, néha le is fúj egy-egy akciót, de a civil áldozatok persze nem kerülhetők el. A jelenlévő nyugati média ezekről, mindenekelőtt a halott gyerekekről szívszaggató képeket sugároz szét a világba, amit az európai (hogy most másról ne beszéljünk) közönség óriási felháborodással fogad. A civil pajzs alkalmazásáról és a súlyos médiamanipulációról szóló ellenérvek – melyek főként a zsidó média hálózatán tejednek – ritkán érik el az európai közönség ingerküszöbét. Megjelenik ugyan egy-egy írás a mainstream sajtóban is a civil áldozatok valódi okairól, a nagy tévécsatornákon szóhoz jutnak Izrael szószólói is, de a józan magyarázat semmit sem ér a halott gyerekek és rommá bombázott lakóházak őrjítő látványa mellett: mintha öntözőkannával akarnánk egy égő házat eloltani.

A mérhetetlen felháborodást ezután tettek követik. Spanyolországban például – ahol a média Európán belül is kitűnik Izrael-ellenes beállítottságával – a celebek színe-java nyilatkozatban ítélte el „az izraeli népirtást”. Köztük olyan világsztárok, mint az Oscar-díjas Penelope Cruz és Javier Bardem. Mondani sem kell, hogy a mai világban az ilyen üzenetre sokkal fogékonyabb a közönség, mint akár egy miniszterelnök szavaira. A főleg Hollywoodból érkező bírálatok hatására Penelope Cruz némileg visszakozott, mondván: nem nagyon ismeri a közel-keleti helyzetet, ő csak a béke mellett akart szót emelni (!)

Látszólag paradoxon, hogy a spanyol parlament alig egy éve fogadott el szimbolikus jelentőségű határozatot: visszahívják az országba az 1492-ben elűzött zsidók leszármazottait. (Nem sokkal utána követte ezt a példát a portugál parlament.) Az ellentmondás feloldása az, hogy a parlament gesztusát a régi, katolikus zsidóellenesség fölötti megbánás motiválta, miközben az újfajta zsidóellenesség, az anticionizmus a korszerű emberjogi nyelvet használja, ezért teljesen vállalható.

Nyugat-Európában mindenütt ez a kettős beszéd érvényesül: az antiszemitizmust kőkeményen elítélik, miközben az anticionizmus előtt szabad az út.

Spanyolországban, ahol gyakorlatilag alig élnek zsidók, nem történt fizikai erőszak. Nyugat-Európa más országaiban azonban, ahol a zsidó közösség mellett legalább tízszer akkora moszlim bevándorló hátterű lakosság él, az erőszak (vagy annak állandó veszélye) nagyon is jelenvaló.

A legsúlyosabb a helyzet Franciaországban,

ahol a gázai harcok heteiben több-tízezres palesztin-párti (értsd: Izrael-ellenes) tüntetések zajlottak, gyakran igen erőszakos légkörben. A francia zsidókra traumatikus hatást gyakorolt a rue de la Roquette-en lévő zsinagóga elleni támadás: július 13-án (a nemzeti ünnep előestéjén) egy nagy tüntetésről leszakadt többszáz-fős banda, antiszemita jelszavakat ordítva megtámadta a zsinagógát, és csak a jelenlévő Zsidó Védelmi Liga (egy radikális csoport) fiataljai akadályozták meg az agressziót, amely könnyen lincselésbe fordulhatott volna. „A csőcselék habzott a bosszúvágytól”, írta tudósításában az amerikai Newsweek magazin, amely a jelenetet a cári Oroszországban hajdan zajló pogromokhoz hasonlította. A mértékadó amerikai hetilap címlap-sztorijának sokat mondó címe ez: EXODUS – miért menekülnek ismét az európai zsidók?

A zsinagóga ostromának képei bejárták a világsajtót és a francia zsidók jelenkori megpróbáltatásának jelképévé váltak. Nem ez volt az egyetlen ilyen akció. Két héttel később Párizs egyik elővárosában, a jelentős zsidó lakossággal rendelkező Sarcelles-ben négyszáz fős tömeg vonult végig az utcákon „Halál a zsidókra!” kiáltások közepette, megtámadták a helyi zsinagógát és a zsidó boltokban törtek-zúztak. Kisebb-nagyobb hasonló kilengések tucatjai borzolják a francia zsidók idegeit.

Manuel Walls miniszterelnök „a legélesebben elítélte” a történteket – de ez inkább olaj a tűzre, hiszen a túlnyomórészt moszlim szubkultúrából érkező randalírozók nem tisztelik a francia államot és annak vezetőit. Az agresszió olyan méreteket öltött, hogy gyilkosságok is történtek: A 2012 márciusában a Toulouse-i zsidó iskola ellen elkövetett négyes gyilkosságot követte idén a szintén négy ember halálát okozó lövöldözés a brüsszeli zsidó múzeumban. Mindkét esetben dzsihádot megjárt, francia állampolgárságú moszlim volt a tettes. És a radikális körökben ezek a gyilkosok nem bűnözőkként, hanem példaképként tűnnek fel.

A francia hatóságok igyekeznek védeni a zsidó közösséget, a kettejük közötti együttműködés jó. A politikusok sem hagynak kétséget a felől, hogy az erőszak és a gyilkosságok tűrhetetlenek. Ám a mai nyugati demokráciákban nem egyedül a politikusok formálják a közvéleményt: az alternatív szubkultúrákban különösen nem. Hiába ítélik el például politikusok és közszereplők a Dieudonné néven híressé (majd hírhedté) vált, afrikai származású komikust, aki az elmúlt években antiszemita uszítóvá képezte át magát. Hiába szüntetik be műsorait az állami médiában és törlik fellépéseit a városi színházakban – a facebook és a youtube segítségével üzenete milliókhoz jut el és az „üldözöttség” csak növeli népszerűségét.

Párizs, Lyon, Marseille, stb. peremkerületeinek lakótelep-dzsungelében, ahol Franciaország ötmilliós moszlim lakosságának túlnyomó része él, gyakran más kultúra és más törvények érvényesek. Az iszlám országokból importált, s franciául gyakran nem is tudó imámok sokszor a zsidók és a hanyatló nyugat ellen uszítanak, és akadálytalanul foghatók az arab tévécsatornák – például a Hamasz televízió, amelynek gyerekműsoraiban hatévesek szavalnak arról, hogy mártírnak lenni jó dolog.

Ebben a közegben a zsidóellenes (valamint nyugat- és Amerika-ellenes) indulat olyan erős, hogy azzal

a szélsőjobb már nem tud versenyezni.

Ezek a pártok Nyugat-Európában gyakorlatilag feladták a régi típusú antiszemitizmust és a (főleg iszlám országokból érkezett) bevándorlók visszaszorítására fókuszálnak. Az EU választásokon győztes francia Nemzeti Front vezetője, Marine Le Pen tartózkodik az antiszemita megnyilvánulásoktól (amivel pártalapító apja még nem fukarkodott) és Izraelt sem bírálja feltűnően. Mindez azonban kevés francia zsidót vonz a párthoz, akiknek túlnyomó többsége a Nemzeti Fronttól éppúgy irtózik, mint az iszlámistáktól. Épp e két szélsőség erősödése növeli igazán aggályaikat.

A zsidóellenességet a mai francia politikában a (szélső)bal tűzte zászlajára: persze szigorúan politikailag korrekt, Izrael-ellenes formájában. A nagy tüntető menetek is így épülnek fel: a menet élén viszik a „Szolidaritást a palesztin néppel!” feliratú transzparenst, a tömeg sűrűjében, a hangzavarban szól a „Halál a zsidókra!” és más, szalonképtelen jelszavak. Ez utóbbiakat főleg a „bevándorlási hátterű” tüntetők hangoztatják.

A moszlim közösségben felbuzgó vad agresszió, amelyet a baloldal anticionista politikája és a mainstream média szörnyen elfogult képei tovább erősítenek, már a francia zsidók mindennapjaiban is éreztetik hatásukat. Az utcán zsidóként azonosítható emberek támadásnak vannak kitéve, a zsidó intézmények (iskolák, zsinagógák, egyéb közösségi épületek) úgyszintén. A közösségen bizonytalanság lesz úrrá: aki nem akar terepszínt ölteni, agresszió áldozata lehet.

Mindezek nyomán 1945 óta nem ismert méreteket öltött a kivándorlás: ebben az évben ötezer francia zsidót várnak Izraelbe – többet, mint Oroszországból. És ekkor még nem számoltunk azokkal, akik az USA vagy Kanada felé veszik az irányt.

Ez a trend nem változik, hiába intéz szózatot a kivándorlókhoz Marek Halter, a közismert író, a Le Monde hasábjain, mondván: ne engedjétek át Franciaországot a szélsőségeseknek!

A franciaországi helyzetnél azért időztünk viszonylag hosszan, mert alapvetően ezt a modellt látjuk érvényesülni

számos más nyugat-európai országban.

A belgiumi helyzet amúgy is hasonlít a franciára: A Jerusalem Report című izraeli lap egész oldalas fotóján egy Antwerpenből (az egyetlen város Európában, ahol a zsidó lakosság nagy része szigorúan ortodox) alijázni készülő zsidó család látható. A Newsweek fent idézett cikke arról számol be, hogy Liege városában egy étterem-tulajdonos feliratot tett ki, mely szerint kutyáknak szabad, zsidóknak tilos a bemenet. Az ottani légkörben nyilván úgy érzi, hogy ezt megengedheti magának.

Hollandiában Binyomin Jacobs főrabbi otthonát az elmúlt években ötször érte támadás. (Legutóbb téglákat dobáltak be az ablakon.)a hágai zsidók olyan kipás felvonulásra készültek, mint társaik néhány héttel korábban Koppenhágában: így akartak végigvonulni Hága egyik városnegyedén (ahol korábban kétszer is az Iszlám Állam fekete zászlóival tüntettek moszlim felvonulók), hogy megmutassák: igenis, lehet láthatóan zsidóként élni Hollandiában. A menetre végül nem került sor: túl veszélyesnek ítélték.

A svédországi Malmö városát a zsidók számára legrosszabb helyek egyikeként emlegetik Európában. Az antiszemita cselekmények száma 2010 és 2012 között a háromszorosára nőtt. Ebben az évben a 700 fős közösség 60 (!) incidenst szenvedett el, a legsúlyosabb egy bombamerénylet volt. A zsidók már demonstrációt is tartottak elkeseredésükben, de a helyzet nem változott. A közösség a város baloldali, anticionista polgármesterét, az 1994-2013 között regnáló Ilmar Reepalu-t hibáztatja, aki lovat adott a muszlim lakosság alá, és a feszültségért a zsidókat okolta, amiért azok „nem határolódnak el a cionizmustól”.

Nagy-Britanniában még nem került sor súlyos erőszakcselekményekre, de ez csak a hatóságok éberségén múlott: idejében lekapcsolták a merényletet tervezőket. A kisebb antiszemita incidensek száma így is megduplázódott a zsidó biztonsági szervezet, a CST statisztikái szerint. A kormány évente 2.5 millió fontot (!) költ csupán a zsidó iskolák védelmére.

Nagy-Britannia egyébként

az Izrael-ellenes civil mozgalmak fellegvára

– brit ügyvédek egy csoportja például felszólította a Hágai Nemzetközi Bíróságot, hogy vizsgálja ki a gázai harcok során elkövetett háborús bűnöket. George Galloway alsóházi képviselő választókörzetét „Izrael-mentes övezetnek” nyilvánította.

Különösen erős az Izrael-ellenesség (hivatalosan: palesztin szolidaritás) azokban az európai régiókban, ahol új etnikai öntudatra ébredt a lakosság, mint amilyen Katalónia, Skócia vagy Észak-Írország. A szabadságküzdelemben társat kereső közösség éppen a palesztinokkal tud együtt érezni. Glasgow városa nemrég kitűzte a városházára a palesztin zászlót. Belfastban Izrael-ellenes aktivisták egy csoportja benyomult egy szupermarketbe és önkényesen lepakolta a polcról az izraeli árukat.

Németországban, annak történelmi múltja miatt különösen kényes a helyzet. Miután számos városban kisebb-nagyobb antiszemita inzultusra került sor, a mértékadó politikusok a legnagyobb példányszámú újság, a Bild címlapján ítélték el a gyűlölködőket, majd egy antiszemitizmus elleni tüntetésen is részt vettek – a kancellárral és az államelnökkel az élen. Ugyanakkor a német tévéből is ömlenek a halott palesztin gyerekek képei – amiben senki nem lát kivetni valót.

Nyugat-Európa maradék zsidósága 1945 óta a legválságosabb időszakát éli át. Az egymást követő gázai háborúk nyomán újabb és újabb erőszakhullámok futnak végig a kontinensen. A fizikai erőszak elkövetői túlnyomórészt a moszlim közösségből kerülnek ki. Pozitív fordulat nem várható: a Hamasz fegyverkezése, a nyugat-európai média és közvélemény anticionizmusa, valamint a moszlim lakosság meghatározó részének gátlástalan antiszemitizmusa egyaránt a következő fordulót valószínűsíti.

Az egykori vasfüggöny keleti felén lévő EU-országokról most csak annyit: itt nincsenek moszlim bevándorlók, Magyarország kivételével számottevő zsidó közösség sincs, továbbá ezek az országok még a régifajta antiszemitizmussal birkóznak, amelynek ma nincs konjunktúrája Európában. Nem az antiszemitizmus kisebb tehát, hanem más a konstelláció, ezért van itt zsidó ügyben viszonylagos szélcsend. Magyarországon, egyedülálló módon, a régi antiszemitizmus erősödött fel, amin a haladó (tehát anticionista) Európa nagyon rajta tartja a szemét. Ezért érzik úgy a magyarországi zsidók, hogy Nyugat-Európából szolidaritás árad feléjük.

*

A Szombat témába vágó Új antiszemitizmus című kötete kapható a jobb könyvesboltokban, vagy a szerkesztőségben.