„A politikai meggyőződés nem az előítélet kutatás témakörébe tartozik”

Az Európai Unió égisze alatt nagy antiszemitizmus kutatás készülődik, melynek egyik vezető munkatársa a téma ismert magyarországi szakértője, Kovács András lesz.

Szombat: Mit kell tudni a készülő kutatásról?

Kovács András: Valóban tervbe van véve egy összeurópai antiszemitizmus kutatás, amelynek gazdája maga az Európai Unió. Ez minden EU-tagországban, egységes kérdőívvel zajlik majd. A kérdezésre minden valószínűség szerint az idei év vége felé kerül sor. Ez a kutatás megpróbálja majd felmérni, hogy az egyes európai országokban milyen erős az antiszemita előítéletesség, és milyen mértékben kapcsolódik ez össze az Izrael-ellenességgel. Arra is keresi majd a választ, hogy mindez mennyire van kapcsolatban a különböző kisebbségi csoportok – így a zsidók – iránti erőszakra való hajlammal.

A kutatás rákérdez majd az október 7-i Hamasz-pogrommal kapcsolatos attitűdökre is?

A kérdőív még nincs kész, most dolgozunk rajta, így pillanatnyilag ezt nem tudom megmondani, de szakmai véleményem az, hogy a majdani kérdőívnek erről nem célszerű direkt kérdéseket feltennie, mert nem politikai közvélemény-kutatást végzünk, hanem az előítéletességet kutatjuk. Egy politikai közvélemény-kutatásnak természetesen foglalkoznia kell azzal, hogy a közelmúlt megrendítő eseményei milyen hatással voltak a politikai véleményekre. Az már bonyolultabb kérdés, hogy az attitűdökre volt-e befolyásuk. Egy ilyen nagyszabású előítélet-kutatásnak a mélyben húzódó struktúrákat kell azonosítania, amelyek közvetve vagy közvetlenül is befolyásolják a felszíni vélemények alakítását. Az Izrael-ellenességet és az ezen keresztül kifejezésre juttatott zsidóellenességet természetesen mérni akarjuk, ami fontos értelmezési keretet ad a konkrét vélemények alakulásának megértéséhez. Nagyon fontos kérdés, hogy a politikai események a személyiség mélyén lapuló előítéletet mozgósították-e. Az is lehet, hogy a politikai vélemények hullámzását olyan politikai és világnézeti attitűdök magyarázzák, amiknek a zsidókhoz nincs közük.

Lesznek a kérdőívben olyan eldöntendő állítások, amelyek az október 7-i háború óta kerültek napirendre, mint hogy pl. „Izrael népirtást követ el a palesztinok ellen”?

A kérdőívben lesznek olyan Izraellel kapcsolatos állítások, amelyekkel az egyetértés biztosan antiszemitizmust jelez, mint például az a gyakran használt kijelentés, hogy „Izrael politikája miatt egyre ellenszenvesebbek nekem a zsidók”. Az idézett kijelentés egyik változata („Amit Izrael a palesztinokkal tesz, ugyanaz, mint amit a nácik a zsidókkal tettek”) már évtizedek óta szerepel az ilyen kérdőíveken, lehet, hogy most is bekerül.

A 2020-ban készült, 16 országra kiterjedő antiszemitizmus kutatás* eredményei azt mutatták, hogy Nagy Britanniában az antiszemita előítéletek aránya az egyik legalacsonyabb volt, Magyarországon pedig az egyik legmagasabb. Október 7-e után viszont azt tapasztalhattuk, hogy az antiszemita erőszakcselekmények száma Nagy Britanniában az egyik legmagasabb, Magyarországon pedig a legalacsonyabb. Az antiszemita előítéletek aránya és az erőszakcselekmények száma tehát mintha semmi kapcsolatban nem állna egymással. Mit mutatnak akkor az előítélet-kutatások?

Az előítéletes személyek aránya egy társadalomban valóban nem mutat lineáris összefüggést az antiszemita erőszakcselekmények gyakoriságával. Már a téma klasszikusa, Gordon W. Allport rámutatott, hogy az előítéletességből nem feltétlenül következik cselekvés, az előítélettől az erőszakig vezető hosszú út több lépésből áll, bármikor meg lehet állni rajta. Az erőszak a diszkrimináció után következő legutolsó állomás, de ezen az úton az előítéletes embereknek csak egy kis része megy végig. Az előítéletnek rengeteg funkciója van az előítéletes ember számára – segít „megérteni” társadalmi konfliktusokat, azonosítani a „felelősöket” a személyes kudarcokért, magyarázni bonyolult, nehezen érthető társadalmi folyamatokat, mint pl. a gazdasági válságok, a járványok – és ezek közül egyik funkció sem vezet feltétlenül erőszakhoz.

Most az a helyzet, hogy a társadalomtudósokat is váratlanul érte az október 7 után fellángoló antiszemitizmus, és az előítéletek aránya ennek megmagyarázásában nem segít.

Ez így van, mert mint mondtam, az erőszakcselekmények nem következnek egyenes úton az előítéletekből, sőt: az esetek egy részében az előítéletesség csak nagyon gyengén magyarázza, hogy valakik erőszakhoz nyúlnak. Lehet, hogy két egyformán előítéletes ember közül az egyik készen áll erőszakot alkalmazni az előítélet célpontja ellen, a másik pedig nem. Ugyanígy nem előítéletes személyek is nyúlhatnak erőszakhoz a mások által előítélettel kezelt csoport tagjaival szemben, ha vallási vagy politikai meggyőződésük alapján ezt legitimnek tartják. Az erőszakot sokszor sokkal jobban magyarázzák az előítéletnél például vallási motívumok, egy fanatikus politikai csoporthoz tartozás, egy erőszakra hajlamos kisebbség jelenléte a társadalomban, sőt az is fontos lehet, hogy egy társadalomban történelmileg mennyire elfogadott az erőszak szerepe a konfliktusok megoldásában. A nácizmus történetéről szóló munkák kimutatták, hogy a náci párt tagjainak legfeljebb 20 százaléka lehetett antiszemita, a többség a pártot nem a zsidóellenesség miatt támogatta, de ettől még készen állt követni a párt antiszemita politikáját.

A brit társadalomban azonban az erőszak hagyományosan nem játszik szerepet a konfliktusok kezelésében.

A többségi társadalomban valóban nem, de az iszlám bevándorlók egyes szegmenseiben igen.

Ez igaz, de az Izrael ellenességhez az ideológiát a baloldal szállítja, illetve a tudományos-kulturális elit: szociológusok, pszichológusok, gender kutatók, stb. – valamint a művészvilág egy jelentős része. Ők semmilyen szempontból nem nevezhetők deprivált csoportnak. Ezt hogyan lehet megmagyarázni?

Ezekben a csoportokban hagyományosan nagyon erős az antikolonialista retorika, a világháború óta folyamatosan jelen van a gyarmatosítás elleni harc eszméje, mint az elnyomottakkal való szolidaritás egyik változata. Gondoljunk csak a korai időkből Frantz Fanonra, Sartre-ra, Pontecorvóra, a 68-as nyugatnémet újbaloldalon például Dieter Kunzelmannra – akinek volt köze a berlini zsidó hitközség elleni 1969-es merénylethez, aztán a nyolcvanas években a Zöldeket képviselte a berlini szenátusban – és sok más neves értelmiségire. Ők úgy tekintettek az erőszakra, mint a gyarmati sorból való felszabadulás legitim eszközére. Egyes baloldali értelmiségi körökben Izrael gyarmatosító hatalomként való durva kritikája és sokszor a Hamasz-terror mentegetése ebbe a retorikába illik bele. Lehet emögött persze antiszemita előítéletesség, amit egy nyilvánosan is vállalható diskurzusba csomagolva juttatnak kifejezésre. Gyanús, ha mondjuk a kurdok évtizedes harcáról a török, iraki vagy iráni rezsim ellen még sosem jutott eszükbe az antikolonialista harccal való szolidaritás, vagy a nők és melegek helyzetéről az arab világban a nemek egyenlősége. De nem feltétlenül a zsidóellenesség motiválja az ilyen szövegek hangoztatóit. Az anticionizmus sem feltétlenül azonos az antiszemitizmussal. Vezető zsidó értelmiségiek is képviselnek anticionista álláspontot, például posztnacionalista, vagy az univerzális állampolgári jogokra épülő állam eszménye alapján, és biztos nem zsidógyűlöletből. Ha ezek az értelmiségiek kitöltenének egy előítéleteket vizsgáló kérdőívet, nem valószínű, hogy válaszaik alapján az antiszemita csoportba kerülne a többség – és nem azért, mert hazudnak a válaszadás során. Amit most Izraelről hangoztatnak, nem csak antiszemita előítéletességből fakadhat, hanem szimplán politikai meggyőződésből, olyan ideológiákba való hitből, amikből persze rémisztő következtetésekig is el lehet jutni – ismerünk elég ilyet a történelemből. Hogy az ilyen állásfoglalások mögött zsidóellenesség áll-e, vagy politikai vakhit, érdekes kérdés, de elsősorban nem az előítélet kutatástól kell várni a magyarázatot arra, hogy egy politikai ideológia vagy fundamentalista vallási irányzat követői kikben lelik fel az ellenséget.

 *Kovács András és Fischer György: Antiszemita előítéletesség Európában – 2020
Felmérés 16 európai országban
Kutatási összefoglaló
Kiadó: Tett és Védelem Alapítvány