A palesztin nép küldetése

A világ lázasan keresi a „palesztin kérdés megoldását” – ami valójában a zsidókérdés megoldását jelenti számára. A palesztin nép „szabadságharca” a fél világ zsidóellenes indulatainak eredője.

Mindenki hallotta már azt a régi lózungot, amely szerint „Izrael azt teszi a palesztinokkal, amit a nácik tettek a zsidókkal”. Felmérések szerint ezzel a kijelentéssel az EU-tagországok lakosságának26 százaléka (és a magyar lakosság 31 százaléka) egyetért.[1] Ennek a felfogásnak elterjedtségét mutatja, hogy e lózung rövidített változata – „Palestinian genocide” – afféle szállóigévé vált az Izrael-ellenes szubkultúrában, lépten-nyomon látható az Izrael-ellenes tüntetéseken és már beszűrődött a fősodorba is. A palesztin kultúrában pedig alapvető hittétel.

Ez a mondat, amely egyenlőségjelet tesz a nácik és az izraeliek közé, nyilvánvalóan otromba és aljas hazugság. De belegondoltak már kicsit mélyebben, hogy mi ennek az üzenete?

Nos, e lózung célja a Holokausztért viselt felelősség relativizálása vagy éppen lenullázása. A Holokausztért viselt felelősség nemcsak a németek vállát nyomja, hanem szinte minden európai – sőt, számos azon kívüli népét is. Tágabb értelemben pedig az egész világét, amennyiben a Holokauszt kultúrája – amelyben a zsidók kétségkívül áldozatként jelennek meg – ma már az egész világra kiterjed.

A Holokauszt a keresztény civilizáció – és az abból kinőtt szekuláris nyugati civilizáció – morális csődje volt. Súlyát nemcsak a főbűnös németek viselik, és nemcsak azon országok/népek, amelyek ennek – ilyen-olyan formában – aktív részesei voltak (osztrákok, ukránok, magyarok, lengyelek, stb.). E terhet hordozzák azok is, akik nem voltak tettesek, csak éppen nem tettek semmit az üldözöttekért – például az eviani konferencián (1938) résztvevő országok, amelyek nem fogadták be a nácik elől menekülő zsidókat – kiszolgáltatva ezzel őket a hóhéroknak. Ez utóbbi csoportba tartoznak az amerikai kontinens országai is.

A keresztény kultúrájú világ országai tehát – erkölcsi téren – el vannak adósodva a zsidók felé, ki többé, ki kevésbé, ki éppen (mint Németország) reménytelenül. Ebből az adósságból kínálja a menekülés illúzióját a fenti kijelentés. Ha ugyanis Izrael (a zsidók) semmivel sem jobbak, mint a nácik, akkor értelemszerűen nem léphetnek fel semmilyen követeléssel az egykori tettesek és tétlen szemlélők unokáival és dédunokáival szemben. Akkor „kvittek vagyunk”, nem tartozunk egymásnak semmivel, mindenki elmehet a dolgára.

A nyugati média jelentős része szorgalmasan dolgozik azon, hogy a zsidó államot ebbe a minősítésbe beszorítsa. A rendszeresen fellángoló izraeli-palesztin konfliktusok idején a halott palesztin gyerekek, a lebombázott házak, a keservesen jajgató anyák képe apokaliptikus dimenziókat ölt – mind-mind azt üzenve indirekt módon, hogy az izraeli barbárság– valójában tehát a zsidók alávalósága – nem ismer határokat.

A nyugati média ilyenkor – nem központilag koordinált, hanem spontán módon, a közös ügy szellemében – összedolgozik a palesztin terroristákkal, akik kórházak, iskolák, mecsetek tőszomszédságában építik ki harci állásaikat, gyerekszobákba telepítik a harci alagút bejáratát, stb. A civil áldozatok magas száma tehát garantált – és éppen ez az, amit a nyugati médiafogyasztók látni akarnak: Lám-lám, ilyenek ezek a zsidók – és még van képük a holokausztot emlegetni…

Az „Izrael=nácik” hasonlat modern, csak 1945 óta van jelentése. Ám az ilyen konfliktusok idején előjönnek jóval archaikusabb képek is: a krisztusgyilkos zsidó (a fiaik holtteste fölött zokogó palesztin asszonyok képe egyértelműen ezt idézi fel); a gyerekgyilkos zsidó (a halott palesztin gyerekek képe ilyenkor elárasztja az internetet); a kútmérgező zsidó (régi vád, hogy Izrael „ellopja”, „megmérgezi” a palesztinok ivóvizét). Ezek a képek és képzetek nagyon gyakran együtt bukkannak fel, ahogy a zsidókkal kapcsolatos, össze-vissza csapongó, vad fantáziák egymást erősítik.

A menetrendszerűen fellángoló konfliktusok végeztével a nyugati média aztán visszatér normál üzemmódba: Izraelt ismét emberi közösségnek kezdik tekinteni, kiderül, hogy az izraeliek nem mind katonák, vannak izraeli énekesek, színészek, tudósok, stb. A médiapogrom fellángol, lángol egy darabig, majd kialszik – a régi orosz pogromok hagyománya szerint, amikor a felheccelt s leitatott parasztok vasárnap feldúlták a zsidók boltjait, aztán hétfőn ismét ugyanabba a boltba mentek vásárolni. A béke azonban csak látszólagos, a médiapogrom idején felgyűlt méreg nem tűnik el, hanem „lerakódik, mint a guanó” és csendben pusztít tovább.

A delegátusok

A nyugati világ tehát vadul birkózik saját magával a zsidókkal kapcsolatos múltja és jelene okán: ebben a küzdelemben a mély önvizsgálat (a Holokauszt kapcsán) és tagolatlan, agresszív düh (Izrael kapcsán) egyaránt jelen van. Azt is láttuk, hogy ezen indulatok levezetésében a palesztinoknak kulcsszerepük van. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a palesztinokat „ezért tartják”: az ő szenvedésük az izraeliek/zsidók erkölcsi lealacsonyodottságának – s ekképp a szemlélő erkölcsi fölényének – legfőbb bizonyítéka. Erre a bizonyítékra pedig, mint láttuk, a keresztény kultúrájú világnak abszolút szüksége van. Mint ahogy régebbi korokban, úgy most is hullámzik hozzáállása a zsidókhoz: néha elfogadja, kedveli, sőt, nagyra tartja és csodálja őket, néha viszont fölgerjednek indulatai. Ők maguk azonban a Holokauszt óta nem lehetnek antiszemiták, így ezzel kapcsolatos indulataikat a palesztinokra delegálták. A mára már kanonizált felfogás szerint a palesztinok szenvednek az izraeli (értsd: zsidó) „megszállástól”, ezért aztán – ha nem is igazolható, de érthető módon, úgymond – vérengzést rendeznek a zsidók között.[2]

Majd amikor az izraeli válaszcsapástól a terroristák által pajzsként használt palesztin civil lakosság szenved, akkor e választ a nyugati világ „aránytalannak” nyilvánítja és szörnyülködik: borzasztó, hogy a zsidók körül még mindig nincs nyugalom, borzasztó az izraeli megszállás, borzasztó ez a sok kegyetlenség, milyen jó, hogy mi már ezen felülemelkedtünk, szembenéztünk vele, milyen kár, hogy a zsidók még nem emelkedtek felül, most kénytelenek vagyunk őket humanizmusra, toleranciára, befogadásra, empátiára tanítani – mint ahogy a keresztény világ mindig is tanítani óhajtotta a tévelygő zsidókat.

A keresztény (kultúrájú) világ tehát helyreállítja erkölcsi fölényét a zsidókkal szemben. A zsidók erkölcsi fölénye elviselhetetlen lenne – először is a Holokauszt, másodszor pedig a majd kétezer éves hagyomány miatt. Ez utóbbi szerint a zsidók hamis úton járók, krisztusgyilkosok, létezésük is csupán megátalkodott tévelygésüknek köszönhető, de majd egy szép napon megértik Krisztus igazságát és megtérnek. A zsidók tehát per definitionem, nem állhatnak olyan erkölcsi magasságban, mint a kereszténység, hiszen puszta létezésükkel, anélkül, hogy bármi rendkívülit tennének, ellentmondanak a keresztény igazságnak.

A kereszténység ellenében fellépő felvilágosodás paradox módon átvette és tovább örökítette a zsidók alacsonyabb státuszának gondolatát – csak éppen már nem az igaz vallás ellenségét, hanem éppen a vallásos babonaság letéteményeseit látták bennük. (Voltaire zsidóellenes dühe legendás volt, de a szelídebb Immanuel Kant is a zsidó vallás békés kimúlását jósolta.) A 19-20. században fellépő új s újabb eszmék majd mind megtalálták a maguk ellenségét a zsidókban: A kapitalisták számára szocialisták, a szocialisták számára kapitalisták, a nacionalisták számára kozmopoliták, az internacionalisták számára soviniszták voltak, stb. Előbb-utóbb mindegyik világkép hívei meglelték bennük az ellenséget.

Talán nem váltanak ki ilyen indulatokat, ha nem nyújtanak olyan kiemelkedő teljesítményt minden területen. Hatalmas szerepük gazdaságban, kultúrában, tudományban,  politikában beindította a vészcsengőt: merthogy eleven cáfolatai voltak az archaikus képzetnek, miszerint létezésük indokolatlan, fölösleges és ezért el kéne tűnniük. Mivel eltüntetésük semmilyen békés úton nem sikerült, a világ időről időre a kényszer, majd az erőszak útjára lépett. Ebben a náci Németország jutott a legmesszebbre – az ismert eredménnyel.

A Holokauszt után hamarosan az újonnan létrejött zsidó állam, Izrael lett a kollektív zsidóság megtestesítője. Noha alapítói tiszta lappal szerettek volna indulni, Izrael megörökölte a korábban zsidókra zúduló előítéleket, komplexusokat. A Holokauszt kiváltotta utólagos indulatok pedig már nagyrészt Izraelre csapódtak le.

 

Egy kitérő

Az eddig elmondottak a nyugati világra vonatkoznak, amely vad harcot vív saját magával, zsidósággal kapcsolatos múltja és jelene okán, ahol is ütköznek egymással lelkiismerete parancsai és elfojtani próbált indulatai. Itt meg kell jegyeznünk, hogy az iszlám világban nincs olyan tabu, mint nyugaton, ahol a zsidók direkt szidalmazása már nem megengedhető. Az iszlám világ – ahol a nyugati közegben kialakult önreflexió kultúrája marginális – a zsidókkal kapcsolatosan kevés korlátot ismer, a tömegek pedig teljesen szabad folyást adnak a zsidókkal/Izraellel kapcsolatos indulatainak. Ezen oknál fogva a hatalmas iszlám világ gyakorlatilag zsidómentes, és a zsidók ellen teljes gátlástalansággal fellépő kortárs terrorszervezetek az iszlám kultúrában gyökereznek. Itt, mint az ADL statisztikái mutatják, jóval magasabb az antiszemita előítéleteket vallók aránya. Az iszlám világ túlnyomó része a modernizáció kíméletlen sebességével nem tud lépést tartani, elmaradottság, frusztráció és az ebből kinövő messianisztikus ideológiák fogságában vergődik. Bűnbakkereső igénye még sokkal nagyobb, mint a nyugatnak. Első számú ellensége, frusztrált dühének első számú célpontjai az istentelen (és náluk sokkal sikeresebb) nyugati demokráciák – csak éppen ezek prototípusának, első számú reprezentánsának Izraelt tekinti. A zsidó állammal szembeni dühe tehát sokkal féktelenebb, mint a nyugati világé. Nemcsak történelmi-vallási-ideológiai okok táplálják, hanem a nagyon is konkrét elmaradottság és kilátástalanság és az ebből fakadó gyilkos/messianisztikus ideológiák. Ilyen mindenekelőtt az iszlámizmus, mely nem más, mint a 20. századi európai totalitarizmus újrafogalmazása iszlám kultúra számára. Ennek önjelölt letéteményese, Irán, a legnagyobb nyíltsággal hirdeti Izrael elpusztításának programját.

Az iszlám világ ellenségessége elementáris és megkerülhetetlen probléma Izrael számára, ezen írás azonban elsősorban a nyugati világ attitűdjeivel foglalkozik.

A palesztinok nélkülözhetetlen szerepe

Izrael a világ figyelmének középpontjában áll, aránytalan médiaérdeklődés irányul rá, annyi külföldi tudósító állomásozik ott, mint Párizsban vagy Londonban – válságos időszakban, mit amilyen a mostani, még több is. Az ENSZ és más nemzetközi szervezetek állandó figyelmének tárgya és rengeteg elítélő határozat elszenvedője. Izraelt sok éve több ENSZ határozat ostorozza, mint a többi ENSZ-tagországot együttvéve.

Aki azonban e határozatokat olvassa, azt láthatja, hogy ezek szinte kivétel nélkül a palesztinokkal való konfliktusra fókuszálnak.

A világ próbálja számláit rendezni a zsidókkal és ebben pedig a palesztinok a nélkülözhetetlen eszköz szerepe jut. A palesztinok identitása ennek megfelelően alakul: a világ figyelme nyomán úgy érzik, hogy ők egy egyedülálló, kozmikus igazságtalanság áldozatai. Bármilyen aljasságot követnek el nevükben és nyilvánvaló támogatásukkal – lásd az október 7-i mészárlást –, a világ hozzáállása irántuk nem változik: egyedül Izrael (a zsidók) áldozatait és nemezisét óhajtják látni bennük.

Ezt példázza Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnökének közleménye október 7 után, aki persze elítélte a Hamasz által elkövetett mészárlást, de azonnal hozzátette, hogy „ennek semmi köze a palesztin nép jogos törekvéseihez”. Hivatalból nem véve tudomást arról, hogy a palesztin többség szemében a Hamasz mészárlásai a „jogos törekvések” közé tartoznak.

A palesztin tömegek október 7 után minden lehetséges módon kimutatták támogatásukat a Hamasz iránt.[3] És palesztin részről nem született semmilyen számottevő nyilatkozat – sem politikai vezetők részéről, sem civil kezdeményezés formájában – mely az izraeli civil lakosság lemészárlását elítélte volna.

ÉS egyáltalán: a 20. századi történelem után – melynek nagy tanulságai közé tartozik, hogy a nácik által elkövetett bűnök kapcsán a német népet sem lehet a felelősség alól felmenteni – hogy lehet azt állítani, hogy a palesztin népnek mindehhez semmi köze? Amikor a palesztin tömegek a mészárlás után az utcán ünnepelték a Hamaszt, ellene pedig egyetlen hang sem hallatszott!

A „palesztin nép jogos törekvései”, a „kétállami megoldás” és társaik tehát a nyugati világban olyan vallási dogmának számítanak, amelyet a tények egyáltalán nem befolyásolnak.

Ez a hozzáállás természetesen azt is lehetetlenné teszi, hogy a palesztin nép bármit is tanuljon a történtekből – abból tehát, hogy a Hamasz barbár gyilkosságait Izrael nem hagyja válasz nélkül, aminek következtében a Gázai Övezet jó része romokban hever. A domináns nyugati értelmezés szerint azonban a palesztin nép semmiről sem tehet, semmi tanulnivalója nincs tehát a történtekből – ami nyilvánvalóan a gyűlölködés bátorítását és így a konfliktus fenntartását mozdítja elő.

A kerülő út

A „zsidókra”, mint leszögeztük, a nyugati világ nem tehet kritikus megjegyzéseket a Holokauszt emlékezete miatt, ám az izraeliekkel/cionistákkal szemben ilyen tabu nincsen.

Valahányszor a zsidók áldozatként jelennek meg (a palesztin terrortámadások után), s ezáltal erkölcsi fölénybe kerülnek, ez a világ számára pár pillanatig elfogadható, majd utána megkezdődik az egyensúly helyreállítása: a médiában és a közösségi médiában sorjázni kezdenek a palesztinok mérhetetlen szenvedését ábrázoló képek, és a kívánt egyensúly helyreáll. Tartósan a zsidók erkölcsi fölénye nem elviselhető. S a palesztinok mindig kéznél vannak, mindig mozgósíthatóak, s szenvedésük mindig az adu ász a nyugati világ kezében, amivel a zsidók alacsonyabb erkölcsi státusza bármikor demonstrálható.

A palesztinok élete a nyugati világ szemében ekörül forog. Ha a tévé képernyőjén megjelennek, akkor szinte biztosak lehetünk benne, hogy az izraeli „megszállás”, majd a palesztin „ellenállás” legújabb fejezeteiről értesülhetünk. Maguk ezek a szavak is a zsidó állam erkölcsi lealacsonyítására szolgálnak, hiszen a nyugati szóhasználatban a „megszállás” (occupation) elsősorban a náci megszállást, az ellenállás (Résistance) pedig az antifasiszta ellenállást idézi fel.

A palesztinok életének értelme – a külvilág számára – gyakorlatilag nem más, mint hogy a zsidók áldozataiként és a zsidók elleni szabadságharc élcsapataként funkcionáljanak. A világ ezért vevő szenvedéseikre minden mennyiségben. Ha a palesztinok más országban, mások kezétől vagy a saját korrupt és terrorista vezéreik elnyomásától szenvednek, az csak másodlagos fontosságú lehet. Sokszázezer palesztin él Libanonban, Szíriában, Egyiptomban, nemzedékek óta, állampolgári jogok nélkül, menekülttáborokban – sorsuk iránt csakis akkor érdeklődnek, ha azt Izraellel lehet összefüggésbe hozni.

A palesztinok 1948-as elmenekülése lakóhelyükről a zsidó állam jóvátehetetlen ősbűneként van számon tartva – funkcionálisan a krisztusgyilkosság mai megfelelője. Hogy 1970-ben Jordániából sokezer palesztint elűztek és 3400-at megöltek; hogy Kuvaitból 1990-ben 350 ezer palesztint űztek el, az ma már senkit nem érdekel. Ezek nem lettek egy új szenvedéstörténet kiindulópontjai, senki nem tekinti ezeket az elűző állam ősbűnének. A szélesebb közvélemény ezekről nem tud, nem részei a palesztin kánonnak, legfeljebb az apokrif iratokban lelhetők fel.

Előtörténet

A palesztinok – akiket 1948 előtt palesztinai araboknak tekintettek –története elválaszthatatlanul összefonódik a zsidó betelepülők és az alakuló zsidó állam elleni küzdelmükkel.

Küzdelmeik 1918 után – a britek fennhatósága alatt – leginkább a zsidó bevándorlás és a zsidó állam megteremtése ellen folytak. Vezetőik, az arab világgal a hátuk mögött, elutasították a brit Peel Bizottság által javasolt 1937-es terület-felosztási tervet, amely lehetőséget nyújtott volna az Európában akkor már végveszélyben lévő zsidók meneküléséhez. Az arab nacionalizmus ekkor leginkább az európai fasiszta mozgalmakkal szimpatizált. A palesztinai arabok szellemi vezetője, Hadzs Amin Al Husszeini jeruzsálemi főmufti Hitler házi arabjaként Berlinben töltötte a háborús éveket és aktív részt vállalt a boszniai SS-alakulatok megszervezésében. A náci uralom évei alatt a nácik által működtetett arab nyelvű rádióállomás komoly befolyással bírt köreikben. A háború után – ismét az arab világgal a hátuk mögött – 1948-ban újfent elutasították an ENSZ által javasolt felosztási tervet és a zsidó állam kikiáltása után harcba indultak ellene. Vereségük után mintegy 600 ezren elhagyták otthonukat és a szomszédos arab államokba menekültek. Itt (Jordánia kivételével) nem kaptak állampolgárságot, az Izrael elleni harc talpasaiként tekintettek rájuk, menekülttáborokba telepítették le őket és megakadályozták beilleszkedésüket a be (nem) fogadó országok társadalmába. Fegyveres osztagaik 1948-tól folyamatosan terrorcselekményeket hajtottak végre az izraeli települések ellen. Ekkor palesztinaiaknak (Palestinian) nevezték őket, származási helyükről.

1964-ben kisebb-nagyobb fegyveres csoportjaikból megalakult a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PLO), amely szovjet útmutatás alapján újraértelmezte (reframing) a palesztinok mibenlétét. Korábbi náci szimpátiáikat elfeledve ők lettek az otthonukból elüldözött palesztin nép, amely elbitorolt hazáját a haladó világ segítségével fel fogja szabadítani. A szovjet antifasiszta frazeológiát ekkor fordították a zsidók ellen. Ekkor vált tömegessé a szovjet irányítású propagandában, hogy Izraelt a náci Németországhoz, az izraeli politikusokat Hitlerhez, az izraeli hadsereget az SS-hez hasonlítják. Ekkor bélyegezték rasszizmusnak Izrael Állam alapító eszméjét, a cionizmust. A gyűlölködő szovjet propaganda termékei a gyakorlatban sokszor alig különböztek korábbi korszakok direkt antiszemita uszításától. A szovjet agitprop a Cion bölcseinek jegyzőkönyvéből átvett kliséket leöntötte némi vörös festékkel és ekképp felfrissítve dobta újra a piacra.

A baloldali szabadságharcos frazeológia ekkortól határozta meg a palesztinpárti propagandát. Visszamenőleg megalkották a palesztin nép múltját. A Palestinian szó ettől kezdve nem származási helyett jelentett, hanem egy öntudatos, szabadságharcos népet. Politikai zenitjére a PLO akkor jutott, amikor az arab országok a két rákövetkező háborúban (1967, 1973) sem tudták Izraelt letörölni a térképről, és több próbálkozáshoz nem lévén erejük, az Izrael elleni küzdelmet a palesztinokra delegálták. Ekkor hívták meg Jasszer Arafatot, a PLO vezetőjét az ENSZ közgyűlésére, hogy kellő rangot adjanak neki. Ekkor lett Arafat a média kedvence, annak ellenére (vagy éppen azért), mert fegyveresei az izraeli civil lakosságot terrorizálták. A „palesztin szabadságharc” ugyanis a kezdetektől fogva elsősorban terrorista merényleteket jelentett, melyek közül a leghírhedtebb az 1972-es müncheni mészárlás volt: a népek testvériségét jelképező nagy eseményen az izraeli olimpiai csapat tizenegy izraeli tagját gyilkoltak le palesztin terroristák.

A Szovjetunió szétesése után a PLO elvesztette legfőbb patrónusát. Megszűnt a nyugati világgal szembeni szovjet antagonizmus, felrémlett a „történelem vége”. A békefolyamatnak nevezett tárgyalások Izrael és a palesztinok között hirtelen fellendültek. A nyugati közvélemény és média feszülten figyelte a történelminek vélt folyamatot, mintegy tíz éven át. A békefolyamat azonban hazug illúziónak bizonyult. Mert mindez idő alatt a palesztin népet változatlanul gyűlöletpropagandával etették vezérei és ezt a fél világ töretlenül finanszírozta a palesztin menekültek támogatását bonyolító ENSZ szervezeten (UNRWA) keresztül. A sikeresen gyűlöletre nevelt palesztin nép pedig a békekötést árulásnak tekintette volna. És Arafat nem akart a néhai Anvar Szadat sorsára jutni, akit az Izraellel való békekötés miatt gyilkoltak meg saját fellázadt katonái. Konzekvens maradt és a békeegyezmény aláírása helyett rászabadította gyilkos terroristáit az izraeli civil lakosságra (intifáda). Amikor pedig az izraeli hadsereg visszavágott, a nyugati média megtelt a halott palesztin gyerekek és a gyerekgyilkos zsidó katonák képeivel, felelevenítve az európai zsidógyűlölet ezeréves hagyományait. A szabad világ megmutatta visszataszító arcát, azt hogy bizonyos helyzetekben úgy viselkedik, mint aki nem felejtett semmit és nem tanult semmit.  A Holokauszt kultúrája csak arra volt jó, hogy a zsidókat a nácikhoz hasonlítsák.

Rövid történelmük során a palesztinok mindvégig az Izraellel szembeni antagonizmus zászlóvivői voltak. A világ mindig is azért figyelt úgy a palesztinokra, mert a zsidók ellen harcoltak. Ezért részesültek megkülönböztetett figyelemben, kiemelt elbánásban. Ezért tartják fönn menekültstátuszukat 1948 óta, nemzedékek óta – szemben a világ összes többi menekültjével. Míg utóbbiak esetében a cél az integráció a befogadó országban, a palesztinokat nem engedték integrálódni, ehelyett hatalmas intézményrendszert hoztak létre, mely gondoskodik be nem illeszkedésükről, áldozati öntudatuk fenntartásáról és az egész probléma folyamatos, bővített újratermeléséről. (Lásd itt, itt, itt) Mindezt a világ népei finanszírozzák az ENSZ palesztin menekültügyi szervezete, az UNRWA keretei között. Egyedülálló, hogy a világ összes menekültjei között a palesztinoknak külön ENSZ-szervezet dukál.

Hogy mindez milyen hatékonysággal történik, azt tanúsítja az Anti Defamation League 2014-es felmérése: a világ száz vizsgált országa közül a palesztinok körében legmagasabb az antiszemita (tehát nem csupán Izrael-ellenes) előítéletek aránya: a lakosság 93 százaléka fogékony ezekre.

A Hamasz október 7-ibarbár támadása mit sem változtatott a nyugati fősodor palesztinok iránti hozzáállásán. A félhivatalos lózung most az, hogy a palesztin nép nem felelős a Hamasz gyilkos tetteiért. Olyan ez, mint láttuk, mintha azt mondanák, hogy a német nép nem felelős a nácik tetteiért. Az ilyen kijelentést az önvizsgálatot folytató németek ma már nem fogadják el.

A mértékadó nyugati politikusok és véleményformálók meghatározó részének konok vaksága annál szembeötlőbb, mert hiszen a palesztinok – mint láttuk – a legkevésbé sem rejtik véka alá a Hamasz iránti rokonszenvüket.

De a nyugati humanisták minderről hivatalból nem tudnak semmit, hivatalból nem látnak és nem hallanak – szükségük van ugyanis a szenvedő palesztin áldozatokra, akiknek megoldatlan problémájával tovább revolverezheti a zsidókat.

A „palesztinkérdés megoldása” valójában a zsidókérdés megoldását jelenti

A világ kétezer éve nem tud zöldágra vergődni a zsidókkal, így 1967 után örömmel vették a palesztin nép megjelenését a világ színpadán: folytassák a harcot a zsidókkal ők. Azóta a világ megbabonázva figyeli a zsidók küzdelmét a palesztinokkal, szünet nélkül önti a konfliktusba a politikai, ideológiai, pénzügyi muníciót, mint ahogy az olajat öntik a tűzre – miközben nem győz sopánkodni, hogy a konfliktus lángja nem akar kialudni. Komoly pszichológiai mechanizmusokat működtetnek, hogy ne lássák azt, amit saját maguk művelnek. Így például: a palesztin iskolákban Izrael elleni ádáz gyűlöletre és gyilkos (és szent) harcra nevelik a gyerekeket, de amikor ennek bizonyítékait az EU illetékesei elé tárják, ezek hitetlenkedve csóválják a fejüket, majd kijelentik, hogy a palesztinok segélyezését nem feltételekhez kötni, mert az „humanitárius válságot okozna”.

Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke ellátogatott Dél-Izraelbe, a Hamasz által elkövetett mészárlás színhelyeire, illően megrendült, majd utána két nappal bejelentette, hogy megháromszorozzák a gázai palesztinoknak nyújtott szociális támogatást – tekintettel a szörnyű háborús helyzetre. Mivel a Hamasz jelentős részben az eltérített szociális segélyekből építette ki hatalmát és katonai infrastruktúráját, világos, hogy a hivatalos Európa mindent úgy akar folytatni, ahogy azt eddig tette. Világlátását a tények nem befolyásolják.

A zsidók világosan kifejezték azon szándékukat, hogy nem akarnak még egy Holokausztot, ezért született Izrael állam, amely képes a zsidókat megvédeni.

A palesztinok is kifejezték azon szándékukat, hogy – hátuk mögött a fél világ támogatásával – Izraelt el akarják pusztítani. Európa pedig – valahol tudata mélyén – szimpatizál mind a két törekvéssel és izgatottan figyeli a küzdelem kimenetelét. Amint mondtuk, a zsidók elleni küzdelemben 1945 óta nem vehet részt, a zsidókkal kapcsolatos negatív indulatait a palesztinokra delegálta.

Ennek a delegált indulatnak a hivatalossá fazonírozott formája a „kétállami megoldás”. Ez a Camp David-i tárgyalások kudarcáig valóban hihetőnek tűnő formula volt, Ehud Barak akkori izraeli miniszterelnök terület-felosztási ajánlatára azonban „békepartnere”, Jasszer Arafat intifádával válaszolt. A palesztin lakosságot azóta is az Izrael és a zsidók elleni gyűlöletre nevelik. Amiből az következik, hogy ha palesztinok önálló államban élhetik tovább az életüket, akkor ott semmi perc alatt olyan politikai berendezkedés jönne létre, mint Gázában –csak éppen sokszoros potenciállal. Az izraeliek tehát reálisan várhatnák az október 7-inél jóval nagyobb támadásokat – sokkal nehezebben ellenőrizhető körülmények között.

A kétállami megoldás változatlan szorgalmazása (itt, itt, itt) október 7 után tehát valójában ezt jelenti: éljen Izrael, meg azok is, akik el akarják pusztítani. Ez jól tükrözi a haladó nyugati világ kétlelkűségét: éljenek a zsidók meg nem is.

A nyugati világ mindent meg is tesz, hogy a palesztinok áldozati státuszát megőrizze. Mindez javarészt nem tudatos – a humanisták mélységes felháborodással utasítják vissza az antiszemitizmus vádját és meg vannak győződve, hogy Izraelnek is a legjobbat akarják.

A Hamaszos mészárlás után fellángolt „palesztin szolidaritás” hulláma mélyen elgondolkoztató. Az ilyenfajta tüntetésre való felhívások egy szót nem vesztegetnek az izraeli áldozatokra – nem létezőnek tekintik őket. E helyett a merőben fiktív „palesztin népirtás” ellen mozgósítanak. Azzal, hogy zsidó áldozatokról nem vesznek tudomást, azt üzenik a gyilkosoknak: csak bátran, így tovább, jogotok van hozzá, hogy megállítsátok a „palesztin népirtást”.

A kritikátlan „palesztin szolidaritás” tehát a zsidók ellen elkövetett tömeggyilkosságot bátorítja. Hasonló dinamika ez, mint a Holokauszt éveiben működött: a zsidók szörnyűséges bűneiről ordított a propaganda, miközben a valóságban szörnyűséges bűnöket követtek el ellenük –amiről senki sem akart tudomást venni.

Még inkább figyelemre méltó, hogy a palesztin szolidaritás zászlóvivői manapság a haladó gondolkodók, progresszív egyetemi tanszékek, diákmozgalmak, emberjogi mozgalmak – a nyugati társadalmak élcsapata tehát. Jeléül annak, hogy milyen könnyen elragadják a progressziót az azonnali messiást akaró, semmitől vissza nem riadó indulatok.

A „palesztin szolidaritás” méreteire, elterjedtségére mi sem jellemzőbb, mint a három amerikai egyetemi elnök nagy port felvert esete (itt és itt). Az amerikai kongresszus képviselőinek egy csoportja Washingtonba invitálta a patinás Ivy League három nagyhírű egyetemének elnökét. A meghallgatás során egy képviselő feltette nekik a kérdést: Vajon a zsidók kiirtására való felhívás olyan cselekedetnek minősül-e számukra, amelyet már szankcionálni kell? Az egyetemeiken tartott Izrael-ellenes, palesztin szolidaritási tüntetéseken ugyanis folyamatosan Izrael Állam eliminálására szólítanak fel. („Palestine will be free, from the river to the sea!”) Az egyetemi elnökök úgy válaszoltak, hogy mindez „a kontextustól függ”.

Ezeken az egyetemeken tehát jelenleg olyan légkör uralkodik, amelyben a zsidók kiirtására való felhívás bizonyos kontextusban elfogadhatónak minősül, és ezt az egyetemek elnökei a legnagyobb nyilvánosság előtt, a legmagasabb fórumokon is jónak látják felvállalni.

Ideáig jutott tehát a palesztin szolidaritás”. Világos bizonyítékául annak, hogy ez a kifejezés valójában mit jelent.

*

A világ lázasan keresi a „palesztin kérdés megoldását” – ami valójában, mint láttuk, a zsidókérdés megoldását jelenti számára.

Nem akarja látni és nem akarja tudni, hogy a palesztin kérdést maga tartja fenn és termeli újra: a palesztin menekült kérdést újratermelő intézmény (UNRWA) folyamatos finanszírozásával, valamint a palesztin probléma szüntelen napirenden tartásával az ENSZ-ben, a médiában, az utcán, az emberjogi szervezetek fórumain s és a közösségi média milliónyi üzenetében. A palesztin népet kezdettől fogva így szocializálták – mondhatni nyugodtan, hogy valójában mérgezték. Ez utóbbit a terrorizmust dicsőítő palesztin tankönyvek ismeretében (ld. itt és itt) szinte szó szerint lehet venni. De hát hogy is ne lenne megmérgezve a palesztin nép, amikor a fél világ zsidókra vetített komplexusait és indulatait kell elhordozniuk?

A palesztin nép „szabadságharca” a fél világ zsidóellenes indulatainak eredője.

A palesztin kérdés valódi megoldása tehát az lenne, ha a fél világ belátná, hogy az izraeli-palesztin konfliktusban ő nem külső szemlélő, még kevésbé jószándékú békítő, hanem aktív résztvevő/fenntartó/gyújtogató.

Mennyi ideig tart néhány milliárd embert meggyőzni?

 

palesztinügyi kisszótár:

Newspeak                                          Oldspeak

Palesztin szolidaritás                     Izrael/a zsidók gyűlölete

Palesztina felszabadítása             Izrael elpusztítása

Free Palestine!                                Juden raus!/ Zsidómentes hazát!

Palestinian genocide                     Izrael nem méltó arra, hogy létezzen/Pusztuljon Izrael!

Kétállami megoldás                        Izrael (a zsidók) éljenek együtt az általunk finanszírozott gyűlölettel

Békefolyamat                                  próbálkozás megbékülni a zsidók/Izrael létezésével

——————–

[1] Kovács András, Fischer György: Antiszemita előítéletesség Európában; 2020; Tett és Védelem Alapítvány kiadása, 41. oldal.

[2] Ezt az álláspontot a legmagasabb szinten fogalmazta meg az ENSZ főtitkára, amikor a Hamasz által elkövetett október 7-i mészárlást az „56 éve tartó fojtogató megszállással” magyarázta.

[3] A palesztinok 70%-a már október 7 előtt is elutasította a „kétállami megoldást”, és 74% az ellenállást vélte a legjobb eszköznek céljaik elérésére, ezen belül 52% a fegyveres ellenállást választotta.
Október 7 után pedig a Hamasz támogatottsága drámaian megnőtt: a palesztinok 72%-a támogatta az akciót, ezen belül a Palesztin Hatóság által uralt Nyugati Parton élő palesztinok 82%-a támogatta a mészárlást.