A neológia búcsúbeszéde: a szemek lefogása

A Rabbiképző épületében lévő zsinagóga közösségének elnöke megírta a neológia irányzatának búcsúlevelét, amely tényleg páratlan történelmi dokumentum, és természetesen nem ő az, akin mindezt számon lehetne kérni. Hálásnak kell lennünk, hogy ez az őszinte levél megszületett, hogy az „ügy”, az ortodox rabbi kinevezése nyilvánossá tette egy irányzat szomorú elhunytát.

A Kreml állítólag nem sietett mindig bejelenteni, ha a Szovjetunió Kommunista Pártjának valamelyik funkcionáriusa, vezetője elköltözött a mi földi világunkból. A Mazsihisz is kivárt, évtizedeken át, azzal, hogy bejelentse a neológia jobblétre szenderülését. De ami késik, nem múlik, egy megrendítő levél ezt is hírül adta.

A Rabbiképző zsinagógájának elnöke, kemény, derék, áldozatkész ember, aki az elmúlt években mindent megtett rabbi nélküli körzete életben tartásáért, tájékoztatta a Szombat olvasóit arról, milyen megfontolások vezettek Szántó-Várnagy Binjomin kinevezéséhez. Fontos újra és újra leszögezni: a kérdés, amelyet meg kellene beszélni, nem Szántó-Várnagy személye, aki a kommentfelületeken és a saját oldalán megszólalva okos, mértéktartó, türelmes és bölcs vezetőnek mutatkozott, a kérdés nem Vadász Magda személyének megítélése, akit minden okunk megvan becsülni, a kérdés szerkezeti. A kérdés az, van-e olyasmi, hogy neológia, van-e még egyáltalán mit félteni Szántó-Várnagy Binjomin ortodox meggyőződéseitől. És a válasz sejthetően az, hogy nincs ilyesmi többé. Szántó-Várnagy kinevezése ezt nem előidézte, legfeljebb megmutatta.

Nézzük, mi a helyzet: „Mert a halaha…, az mindenképpen halaha, nincs irányzatokra vonatkoztatva. Ebben az esetben a neológia és az ortodoxia különbségéről szeretnénk beszélni, de nem tudunk, mert amíg az ortodoxia támaszkodhat a Sulchán Áruchra (a zsidó vallási törvények és szertartások gyűjteményére), a neológiának nincs hasonló törvénytára, ami mindent egyértelművé tehetne. Mi, neológok, a kialakult szokásokhoz ragaszkodunk, mert azoknak a keretei között élünk. Ezt lehet talán nosztalgiának is nevezni.”

Látszólag kissé nehezen követhető, valójában éles és pontos, lényeglátó leírás ez. Az ortodoxia valamilyen, egyértelmű, világos és jól definiált, a neológia megszokás pusztán és nosztalgia. Homályos érzés és rutin. Aki neológ, nem azért csinál bármit úgy, ahogy éppen csinálja, mert hisz benne, mert ismeri a vallásjogi hátterét, mert érdekelné ilyesmi, hanem mert azt mondták neki, hogy így kell csinálni, így volt eddig is. És ez a megszokás érzületileg arra támaszkodik, hogy így csinálták azok is, akik még bizonyára tudtak és gondoltak valamit az egészről, akiket még tényleg érdekelt. A meggyilkoltak és azok, akik túlélték. A velük szemben érzett bűntudatunk tesz minket neológgá, az az illúzió, hogy amikor úgy csináljuk, magunk se tudjuk, nem is akarjuk tudni, miért, mint ők, akkor valahogy kapcsolódunk hozzájuk, és kicsit enyhül a gyászunk. Úgy tudunk csinálni, mintha rendes zsidók lennénk. De azért tudjuk, hogy nem vagyunk azok, a rendes zsidók, az igaziak, akik nem csak úgy csinálnak, azok az ortodoxok, az ultraortodoxok, azok még rendesebbek. Ezért gondoljuk azt, hogy az ortodoxiának van egy varázskönyve, a Sulhán Áruh, amelyet mi ugyan nem olvasunk, de éppen ezért azt hihetjük, hogy minden kérdést feketén-fehéren megválaszol egyszer és mindenkorra. Hogy az ortodoxia „egyértelmű”.

Csak egy nosztalgikus neológ képzeli így el az ortodoxiát, amely valójában belső vitáktól tagolt, rendkívül tágas spektrumot bejátszó irányzat, természetesen számtalan háláhikus vita színtere, mindig is így volt ez mindenkivel a zsidó jog történetében. A nosztalgiánk nekünk, akik elveszettek vagyunk a hagyományban, nem értjük, nem is tudjuk, hol kezdjünk hozzá a tanulásához, olyasvalamire irányul, ami soha nem létezett. A teljes egyértelműség kérdések és kételyek nélküli biztonságára. Arra, hogy ne kelljen a hagyomány, a hagyomány révén megérteni próbált világ végtelen bonyolultságával, kérdésességével, a saját hagyományhoz fűződő viszonyunkkal szembesülnünk. A neológia azért nem változik, mert nem érti a hagyomány tényleges működését, alakulását, konzervativizmusának végső forrása ez a tudatlanság.

„a neológia mára egyfajta kulturális zsidóságot jelent, ami nem a Tóra és a Talmud tanulásán alapul, hanem a zsidó történelem, irodalom és néptudat – háború és szocializmus nyomorította hovatartozás – kérdéskörein”.

A neológia nem vallási irányzat, nincsenek vallási, vallásjogi kérdései, és így értelemszerűen válaszkísérletei sem, nem a Tórával és a Talmuddal áll viszonyban, tehát nem a judaizmus vallási irodalmával, ahhoz semmi köze. Annyira nincsen semmilyen viszonya a hagyományhoz, hogy akár az ortodoxia is jó számára, ahogy bármi más is, mindegy, ez a végső érve Szántó-Várnagy Binjomin mellett. Nem az ortodoxia, hanem a mindegy hatalomátvétele az, ami történik. A neológia a zsidó „történelem, irodalom és néptudat” kérdéskörén alapul, az odatartozáson, de mihez, ha nem a Tórához és a Talmudhoz? A „szocializmus nyomorához” kapcsolódik és a holokauszthoz alighanem. A neológia, ha még eggyel őszintébb megfogalmazást keresünk, trauma. Történelem okozta közösségi „nyomorítottság”. Minden túlzás és minden irónia nélkül megrendítő szavak ezek, az aprócska ügyecske súlyán messze túlmutató, megvilágító vallomás van előttünk.

A neológia mint vallási irányzat, egyaltalán mint szellemiség régóta halott, mint lelki teher, persze, eleven, és minden együttérzést megérdemel. A neológia halott és régóta esedékes sírbeszédét, heszpedét méltó szavakkal mondták el felette most. Emlékét őrizzük meg együtt, nyugodjék békében.

Kapcsolódó cikkek:

Ha nem tudsz választani, légy liberális: ortodox rabbi a neológ rabbiképzőn

Ortodox vallási vezető az OR-ZSE tanzsinagógája élén

A vallási vezető kinevezése az OR-ZSE beleegyezése nélkül történt

“Megrökönyödők és vitázók” – Heisler András válasza