A neológ zsidó hitrendszerről

Írta: Biró Tamás - Rovat: Belpolitika, Hagyomány, Politika

A női tóraolvasás kapcsán ismét fellángolt a vita arról, hogy mi is a neológia. Az alábbiakban Biró Tamás, az OR-ZSE tudományos rektorhelyettese néhány gondolattal és idézettel járul hozzá a vitához.

Bíró Tamás

Korunk egyik központi kérdése a nők szerepének újragondolása a zsidóságon belül. A folyamat, meglepő módon, az ultraortodoxiában indult el: amikor a haszid családból származó Sarah Schenirer 1917-ben Krakkóban megalapította az első Bész Jaakov leányiskolát, ahol a héderben tanuló fiúkhoz hasonlóan a leányok is tanulhattak, nem sejthette, hogy évtizedeken belül a Bész Jaakov-iskolahálózat alapjaiban alakítja majd át az ultraortodox társadalmat. Célja az volt, hogy megóvja a leányokat a nem-zsidó állami iskolákban reájuk fenyegető asszimilációs veszélyektől. Azonban egy olyan folyamatot indított el, amelynek az eredményeként ma már az ultraortodox nők – akik egyszerre családanyák és munkaerőpiaci szereplők – sokkal tanultabbak, és ezáltal öntudatosabbak és magabiztosabbak lettek társadalmi céljaik elérése érdekében.

A nők szerepének 20. századi átalakulására másik példa a bat micva elterjedése. A századforduló körüli években újdonságnak számító szertartás[1] a hagyományosabb közösségekben még megbotránkozást váltott ki. Kohlbach Bertalan például részben emiatt kényszerült feladni temesvári rabbiállását: „K[ohlbach] volt az első, ki az akkori Magyarországon a leánykonfirmációt bevezette, a ki bölcsen belátta, hogy a zsidó nőket meg kell nyerni hitéletünk számára, ha jövőnket biztosítani akarjuk. A conservativek szélsőséges elemei ebben nagy reformot véltek látni, mellyel maga ellen zúditotta őket és elgáncsolták az egészet.”[2] A – Magyarországon és más országokban – a következő évtizedekben fokozatosan elterjedő szokás egy ideig hazánkban a pubertáshoz kötődő keresztény átmeneti rítusok mintáját követte, amikor savuot ünnepén közösen avatták fel a tizenkét éves lányokat. Ma már jóval elterjedtebb az, hogy a fiúk mintájára a lányokat is egyénileg ünnepeljük.

Szokásaink állandó átalakulásban vannak, a zsidóság egy dinamikusan változó hagyományhoz való ragaszkodás. Ezt a kettősséget ismerte fel a reformzsidósággal szakító Zacharias Frankel, a pozitív-historikus zsidóság atyja, a breslaui rabbiszeminárium első igazgatója. A neológia a pozitív-historikus zsidóság magyarországi ága. Az 1868-as szakadást követő neológ zsidóság meghatározó rabbijai (így a budapesti Rabbiképző tanári karának jelentős része is) Breslauban tanultak. Frankel így fogalmazott 1845-ben: „Megőrizni a judaizmus épségét, és vele együtt a fejlődést – ez a jelen alapvető problémája. Tagadhatatlan, hogy mennyire nehéz meglelni a kielégítő megoldást. Hol az a pont, ahol a látszólag ellentétes erők találkozhatnak?”.[3] Két tanítványának, Kohn Sámuelnek és Bacher Vilmosnak a budapesti Országos Rabbiképző Intézet megnyitóünnepségén mondott szavait az alábbiakban olvashatjuk.

A 19. század középső harmadában a magyarországi zsidóság haladó szárnya a mérsékelt reformot képviselte (orgona és kórus, előre helyezett tóraolvasó asztal, zsinagógatornyok stb.). A 19. század utolsó harmadától egy szélesebb spektrum figyelhető meg a neológ intézményrendszeren belül, amely a mérsékelt reformtól a modern világon belüli konzervatív felfogásig tartott.[4] A belső heterogenitást egyesek negatívumként értékelték, mások – és így jómagam is – előnynek tartjuk. Az evolúciós biológiából tudjuk: az állandóan változó külvilághoz az a csoport tud legjobban alkalmazkodni, amely a kihívásokra többféle válasszal is rendelkezik.

A 21. században a neológia előtt álló kérdést így fogalmaznám meg: Vajon akkor maradunk-e hűek elődeink szelleméhez, ha ragaszkodunk a 19. században kialakított, akkoriban progresszívnek számító megoldásokhoz? Avagy akkor, ha a napjainkban progresszív megoldásokat keressük?

Bízom benne, hogy erre a kérdésre értelmes pro és kontra válaszok érkeznek, és a magyar zsidó sajtó hasábjain intelligens diskurzus alakulhat ki. A párbeszédhez, provokatív céllal, az alábbiakban néhány idézettel járulok hozzá. Az idézetek sora folytatható, folytatandó.

* * *

„(…) mi reméljük, hogy egy synedrium által zsinagógáink, iskoláink ’s közönségi szerkezetünk egyformán ’s korszerű módon alakulnának át. Vannak ugyan köztünk – valamint általában minden emberi körben – ollyanok , kik a’ tespedést szeretik, a’ haladást és korszerű reformot véteknek tartják, ’s kiknek elve: mindennek változatlanul a’ réginél kell maradni! – És mivel én hibáinkat koránsem akarom titkolni, nyílt szivüleg meg kell vallanom, hogy a’ magyarországi rabbik nagyobb része – nem rosz akaratból, hanem csupán tudatlanságból – a’ tespedés iskolájához tartozik. Olly rabbik – ezt „a’ hitsorsosaik javát szivükön viselő zsidók” nem tagadják – olly rabbik, mondom, korunk szükségeit nem méltatják, ’s az ízetlen, magokat kiélt formák korszerű átalakulásának mind a’ zsinagógában, mind az iskolában, csupa müveltség hiányából, konokul elleneszegülnek.”

(Löw Lipót: Nyilt levél a’ zsidó-emancipáció ügyében, Pesti Hírlap, 1844. június 2., p. 376.)

 

* * *

 

„Ezen [egy IV. Béla által kiadott rendeletben említett] iskola az akkori zsidóságnak igényeit kielégítette, vallásos és szellemi életének valóban csodálatos nagy szolgálatot tett; és tisztelet becsület azon szivósságnak és buzgalomnak, mely a multnak ezen maradványát [a jesiva intézményét] a mi hazánkban egész a mai napig hiven megőrizte. De a mi több mint félezer évvel ezelőtt életképes, üdvös volt, azóta pedig nyugati Európában az uj korszellem elől majdnem eltünt már, az a XIX. század vége felé számunkra mégis csak ereklye, melynek kegyelettel tartozunk ugyan, de mely a meleg, frisen lüktető, előre törekedő élettel szerves összefüggésben nem állhat és mi korunk viszonyainak többé nem felelhet meg. De a népnek buzgalma a rászállt ereklyéket könnyebben megbecsülheti, s azért szentebbül szokta tartani, mint a vallásnak élő, örökké fris szellemét.”

(Kohn Sámuel beszéde a Rabbiképző Intézet állandó bizottsága nevében, a Rabbiképző megnyitó ünnepségén, 1877. október 4-én[5])

* * *

„Mert vallásos lelkületet és szellemi haladást ébreszteni, föntartani és terjeszteni Magyarország zsidó hitközségeiben, ebben, igen tisztelt gyülekezet, legrövidebben van körülirva azon magasztos föladat, melynek teljesítésére ezen intézet átadatik a mai napon rendeltetésre.”

(Bacher Vilmos beszéde a tanári kar nevében, a Rabbiképző megnyitó ünnepségén, 1877. október 4-én[6])

* * *

„Kétféle hagyomány van, amely hatásra nézve teljességgel különböző egymástól: van elhalt, holt és van továbbható, élő hagyomány. (…) mit kell élő hagyományon értenünk? A korábbi nemzedékeikről, amelyekhez szellemi folytonosság fűz, reánk szállt eszmét, gyakorlatot vagy intézményt, amelyeket a lelkiélettel való szerves kapcsolatuk révén az egymást követő s bennük eleven és tevékeny részt vevő nemzedékek mindegyike újra megszerez és újra teremt.

Azt mondjuk:

  1. Korábbi nemzedékek oly eszmét vagy gyakorlatot teremtettek, amelyek a vallási fölfogást meghatározzák.
  2. Mi utódok, történeti életet élve, tudatos folytonosságban vagyunk a nemzedékek sorával, amelyek amaz eszmét vagy intézményt fejlesztették.
  3. Együttmunkálunk elődeinkkel ama gondolatban vagy gyakorlatban nyilvánuló hagyománynak továbbalakításában.

(…)

A vallási hagyományok a lélek életében élnek, az egyesében csakúgy, mint a közösségében. Részt kell venniök haladó fejlődésünkben, ismereteink, tapasztalataink, egész tudományos birtokunk szerzésében. A szellemi haladásnak a kis és nagy közösségeken, a hagyomány e megőrzőin, belül szükségszerűen megfelel a hagyománynak ama bizonyosságok értelmében való felfogása, amelyeket a szellem minden időben magáévá tett s amelyeknek tevékenysége irányát megszabják. Velük fejlődik a hagyomány; önkéntelenül új, a szellem meggyőződéseivel és bizonyosságaival összhangzó értelmezést kap. Ennélfogva szervesen fejlődik.

(…)

így az élő hagyomány fogalma a család és a község vallási életének középpontjába kerül, az élő hagyományé, nem a holté. Ezzel elutasítjuk és ki zárjuk egy merev dogmatizmus elviselhetetlen bilincseit. Helyébe lép az élő hagyomány ápolása kulturtudatunkkal való összefüggésében és időbelileg vele párhuzamosan; lényege ebben változatlan marad, de folyton gazdagszik szellemünk szerzeményeinek növekedő gazdagságával. Nem lesz olyan új ismeretelem, amely ne volna befolyással a gondolkodásnak és az életnek szerves fejlődésére és harmonikus kibontakozására a vallási hagyományok szellemében.

(…)

S a mi zsidó vallásunk kedvező helyzete az itt jelzett eszmék irányában megmutatkozik abban is, hogy a kezdet kezdetétől fogva minden dogmatizmus távol áll tőle. Teljes vallástörténeti meggyőződéssel állítom ezt, pedig jól tudom, mily élénk vita folyt annakidején arról, hogy vannak-e a zsidóságnak dogmái, avagy nincsenek (…) Voltak tehát dogmatikus kísérletek az irodalomban, de nem voltak végleges egyházi megállapítások az egyik vagy a másik formulára nézve. A zsidóság mindenkor élő hagyományok foglalata volt, nem pedig dogmák rendszere.

(…)

Történeti alapon állunk. Vallási tudatunk létrejöttében elméleti vonatkozásban történelmi megfontolásoknak, gyakorlati vonatkozásiban fejlődéstörténeti folyamatoknak is részük van.”

(Goldziher Ignác: Hagyomány és dogma, Budapest, 1935 (egy 1913-ban tartott előadás fordítása), 5-6. old., 8. old., 11. old., 14-16. old.)

* * *

„Hangsúlyozandó tehát ismételten a már fent részletesen megállapított két főtétel: 1) A magyar zsidóság pártárnyalatra való tekintet nélkül [tehát az ortodoxia is – B. T.] úgy magán mint társadalmi vonatkozásaiban máskép él, máskép cselekszik, mint a hogy azt a Sulchan Áruch előírja és követeli. 2) Ott is, ahol a zsidó vallástörvények érvényre jutnak, nem tisztán a Sulchan Áruch szerepel mint kútfő, hanem a talmud és vele az egész rabbinikus irodalom. A rituáliákban döntő rabbi a Sulchan Arucht csak mint a legjobban kezelhető kézikönyvet és legkimeritőbb registert használja, de döntését, a kérdés természetéhez képest, az első források, a talmud és a haláchikus irodalom tekintetbevétele alapján hozza.”

(G[uttmann] M[ihály]: A Sulchan Aruch és a magyar zsidóság: Néhány alkalmi észrevétel az izraelita vallásfelekezet napirenden levő egyik kérdéséhez, Budapest, 1913.)

Jegyzetek

[1] Például az Egyenlőség 1906. július 8-i számában arról értesülünk, hogy a leányavatást az újpesti közösségben 8 évvel korábban honosították meg.

[2] Singer Jakab: Temesvári rabbik a XVIII és XIX-ik században (Szinérváralja, 1928), 56. old.

[3] Idézi Paul Mendes-Flohr és Jehdua Reinharz (szerk.): The Jew in the Modern World: A Documentary History (Oxford University Press, 1995) 194. old.

[4] Részletesebben lásd Biró Tamás: Egy befejezetlen beszélgetés tanulságai, in Peremiczky Szilvia et al. (szerk.): Schweitzer József emlékezete: A halálának első évfordulóján rendezett tudományos konferencia köszöntőbeszédei és előadásai (MAZSIHISZ: Budapest, 2016.) 128–157. old.

[5] Közli Bánóczi József az Rabbiképző X. értesítőjében (Budapest, 1888), 9. old. Újraközli Oláh János: A budapesti Rabbiképző történetéből I. (Gabbiano Print Nyomda és Kiadó, 2017).

[6] Közli Bánóczi József az Rabbiképző X. értesítőjében (Budapest, 1888), 12. old. Újraközli Oláh János: A budapesti Rabbiképző történetéből I. (Gabbiano Print Nyomda és Kiadó, 2017).

támogatás
Pop up banner1
[popup][/popup]