A neológ problémák gyökere: a rabbikérdés

A neológ rabbik kiválasztása, képzése, a velük szembeni alacsony elvárások, az, hogy a zsidó ismeretek és a mindennapi vallásgyakorlat hiánya a tekintélyük forrása, egyike a neológia legkomolyabb problémáinak.

A Mazsihisz frissen megválasztott elnöke a kormánnyal szeretne kibékülni, érthető okokból, azért, mert a Mazsihisz jórészt az állam pénzéből él, illetve még a házon belül szeretne békét, magyarul a bármikor nyilvánosan hajba kapni kész rabbik között és a rabbikkal szeretne békét kötni. Mert a rabbik nem munkavállalók (a portással, a bérszámfejtőkkel senki sem akar kibékülni), hanem hatalmi központok, powerbrokerek.

A hitközségek és templomkörzetek a legkisebb létszámúak, a legkevésbé jelentékenyek a hitközség tevékenységei közül. Könnyen lehet, hogy több tanulója van a Scheiber iskolának, mint ahányan egy péntek este országszerte Mazsihisz-imaházba mennek. A szombat reggeli minján-tagoknál létszámában biztosan nagyobb az alsó tagozat is. A Scheibernek, az óvodának, a kórháznak, a Szeretetotthonnak ugyanakkor semmi beleszólása nincs, hogy milyen döntések születnek a Mazsihiszben. A közgyűlés a templomkörzetek küldötteiből áll. A legkevésbé fontos és sikeres „üzletág” dönt mindenről, mert „ez egy egyház”. Egy aprócska, csöndesen fogyó, idősödő egyház.

Az iskolai tanulói, szüleik, a Szeretetotthon lakói, az OR-ZSE hallgatói nem „részvényesek”. Ha a rabbi jellemzően nem túl nagyszámú közösségét kézben tudja tartani, lényegében a választója lehet saját főnökeinek, túl saját, közvetlen választójogán is. Ugyanakkor valójában nem függ a közösségektől sem igazán a neológ rabbi, nem ők választják, ha bizonyára van is informális befolyásuk a döntésben, a központ küldi és a központi költségvetés tartja el őket, nem a közösségeik. Erejükre, befolyásukra azoknak, akik hitközségi karriert akarnak, szükségük van. Mindezt még tovább, szinte komikussá súlyosbítja az, hogy a közgyűlés választja a formális munkáltatójukat, az ügyvezetőt is.

Két dolog szükséges a rabbivá váláshoz: zsidó státuszúnak és férfinek lenni. Akinek ez megy, letudta az életet. Mindegy, csak valaki rabbi legyen, ez a hagyomány vált intézményes stratégiává, miután 1956-ban rengetegen távoztak. Talán nem független mindettől, hogy a legutóbbi időkig, hosszú évtizedeken át, elvétve volt példa arra, hogy egy végzett neológ rabbinak más diplomája is legyen, másféle felsőfokú képzettsége. Ez a folyton és mindenkitől megvédeni kívánt neológ hagyományokkal éppenséggel ellentétes. A neológ rabbik többsége felnőttként nemigen dolgozott máshol, mint a hitközségen, a zsidó intézményrendszerben. Feltűnő, hogy a Rabbiképző két legutóbb felavatott rabbija, Hercz Dániel és Kurucz Ákos valahogy csak nem kap meghívást a Rabbitestületbe, egyikük már másfél éve nem, legalábbis legutóbb, amikor hír érkezett róluk, még ez volt a helyzet. És nekik van világi felsőfokú végzettségük, és dolgoztak már olyan munkahelyen, ahol nem ők választottak főnököt maguknak, ahol elvárások fogalmazódhattak meg a munkájukkal szemben.

A két legbevettebb szereplehetőség rabbik számára a közösségi rabbi és a tudós rabbi szerepe. Tudós rabbi, ismét a neológia hagyományaival ellentétben, ma nincs a neológ rabbik között. Érdekes dolgokat mondó, író rabbik természetesen akadnak, de az akadémiai tudomány fórumain, annak sztenderdjei szerint dolgozó rabbik nincsenek. Ahogy nincsenek a háláhának sem tudósai, döntvények elszórva születnek, vallásjogi tekintélyként sem ismert és hivatkozott senki a Síp utca falain kívül (Darvas István és Radnóti Zoltán online tanításai azt jelzik, hogy nem a tudás, nem a képességek hiányoznak gyakorta). És a fontos tanítók, azok, akikkel lehet és jó zsidó vallási szövegeket tanulni, jórészt szintén nem közülük kerülnek ki, talán az említettek kivételével, hanem az ortodoxiából:  Zeev Paskesz, Báruch Oberlander, Fényes Balázs, Balázs Gábor, Ráv Keleti és mások a zsidó tudás kútfői, neológoknak is többnyire. Aki mégis közel kerül a Tórához, az esetek nagy részében otthagyja a se hús, se hal, önmaga számára semmilyen irányt kijelölni a fentebbi okokból sem képes neológiát.

Közösségi típusú rabbik vannak, néhányan, mondjuk Verő Tamás vagy Deutsch Péter, Fináli Gábor, de mások is. Vannak közösségek is. Kevesen. Mondjuk, nagyvonalúan számolva, öt-hat Budapesten, s lehet még talán három-négy vidéken. Maximum. A hívek száma ismeretesen fogy, a Covid hirtelen gyorsította meg a folyamatot. Az, hogy mindebben a rabbiknak bármilyen felelőssége volna, hogy további munkát várhatnánk tőlük legalább egy részük visszaszerzésére, s hogy a közösségeik erejét illetően feladatuk, felelősségük lehetne, s hogy ez számon kérhető, fel sem merülhetett. Az egyik BZSH-elnökjelöltnek, aki felvetette problémaként a drámai fogyást, a következő programpontja már az volt, hogy békét kell kötni a rabbinikus vezetéssel.

A modernitás előtt, azelőtt, hogy a zsidóság választható életformává lett volna, a rabbiknak nem kellett közösségépítőként jelen lenniük. A zárt ultraortodox közösségekben alighanem ma sem elsősorban ez a feladatuk: jogtudósok, háláhisták. A neológ rabbik helyzete nem ilyen. Zsinagógába járni jórészt számos más szabadiős ajánlattal konkuráló szabadidős tevékenység is, számos más életforma-ajánlattal versenyző életforma-ajánlat, amelynek az elfogadását bonyolítja, hogy nehezen hozzáférhető, héberül van, sok tanulást igényel. A hagyományátadás folyamatát mindez megnehezítette. Továbbá, persze, brutálisan széttépte a hagyományátadás folytonosságát az erőszakos megszakítások, a holokauszt és a létező szocializmus korszakának egymásra következése is. Erre a kérdésre Scheiber és még Schweitzer neológiája is keresett és talált valamiféle választ, de ezek az ő személyes vonzásuktól el nem választható stratégiák voltak, úgy tűnik, átadásuk nem sikerült. Rabbinak, közösségi rabbinak lenni felmérhetetlenül nagy közösségi munka és felelősség, jelenlét és egyúttal bevonás, felhatalmazás is. Elsősorban nem pozíció, és nem igénybejelentés a pozícióval járó tiszteletre.

Informális hatalmuk mellett fogyatkozó híveik és a hitközségi politikacsinálók szemében komoly tekintélyük is van a neológ rabbiknak, amit viszont sajnálatos módon leginkább a zsidó tudás teljes hiánya magyaráz és az eltávolodás miatti, kompenzáló bűntudat. Az, hogy nem sikerült jóformán senkit, jóformán semennyire közel hozni a Tórához, a legminimálisabb zsidó műveltségnek is hallatlan tekintélyt kölcsönöz, a micvatartás, jámborság ráadásul mintegy kiszerveződik számukra. A neológ zsidó a rabbiján keresztül tartja az Örökkévaló parancsolatait, felháborodik, ha egy nő tfilint köt, noha maga sokszor az áldásokat sem tudná hozzá felolvasni. Azt az egyet azonban tudja, hogy illetéktelenek nem kontárkodhatnak bele. Kedvvel sértődik meg a nála értelemszerűen többet tudó, mert tanulni kényszerülő betérőre. Ezt, a közösség ismerethiányát, ez a mechanizmus tartja fenn. Minél tájékozatlanabb és minél kevésbé micvatartó a hívő, annál tekintélyesebb a rabbi – és fordítva. A tudatlanság miatti zavar és a „rossz zsidóság” önképe miatti rossz lelkiismeret a neológ rabbinikus tekintély két fő forrása. És ezzel is magyarázható, miért akkor volt talán a legélesebb törés az előző világi vezetés és a befolyásos neológ rabbik között, amikor az OR-ZSE stratégiájáról, lehetséges vezetőinek személyéről támadt nézeteltérésük.

Az, hogy ennek ellenére vannak közösségek, vannak tanítók, akikre érdemes odafigyelni, van egy és más, kétségtelen és fontos is számba venni, ha a neológia irányzata mégis megpróbálna egyszer valamit, bármit kezdeni magával. Nem a képességek hiányoznak, nem is a jószándék, még eredmények is akadnak itt-ott tényleg. A baj nem személyes, nem X vagy Y személye magyarázza, hanem strukturális, az okai jórészt történetiek. Ha a szándék megvolna, minden más már kerülhetne is hozzá, de most mintha a szándék hiányozna. És az idő is fogy.