A Nemzeti Vértanúk emlékműve – Amerikából nézve

Sok magyar származású amerikai meglepődött a híren hogy a Vértanúk terén – ahol előzőleg Nagy Imre szobra állt – október 31-én átadták a Nemzeti Vértanúk emlékművét. Kövér László mondott beszédet, egyházi képviselők szólaltak fel, többek között a Chabad ultraortodox zsidó irányzat rabbija, Köves Slomó is. De talán azzal nem számoltak, hogy az emlékmű újraállításának egyfajta Amerika-ellenes éle is van.

Az alkotás egy korábbi, Horthy Miklós uralma idején, 1934-ben felállított emlékmű másolata, amelyik az 1919-es Tanácsköztársaság áldozatainak állít emléket. Az 1919-es Kommünt a magyar kormány ma Vörös Terrornak nevezi, és azt állítja, hogy a Horthy által felavatott szobrot “a kommunisták” döntötték le 1945-ben. Amerikából nézve ez kissé másképp látszik.

A mostani nagyszabású avatáson egyetlen diplomata sem jelent meg – legalábbis semmilyen híradás nem számolt be jelenlétükről. Távol maradtak az amerikaiak is, pedig az emlékmű kődobásnyira van a követségtől. Az is furcsa hogy a Chabad (egy amerikai székhelyű szervezet) képviselője mondott beszédet az avatáson.

Ami a korábbi emlékmű ledöntését illeti, fontos megemlíteni, hogy 1945-ben a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) keretében működő amerikai katonai misszió is fontos szerepet töltött be a magyar politikában és a fővárosi működését érintő döntések jóváhagyásában.  Az emlékmű eltávolítását a Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1945 áprilisában határozta el és azt Vas Zoltán polgármester augusztus elején írásban rendelte el Mihályfi Ernő kisgazdapárti törvényhatósági bizottsági tag sürgetésére.  Az eltávolítással minden párt egyetértett és arra 1945 szeptemberében került sor.  (Potó János: Rendszerváltások és emlékművek EPA Budapest Negyed 32-33 2001/2-3).

Habár nincs bizonyíték arra, hogy a SZEB írásban engedélyezte volna az emlékmű ledöntését, de nehéz elképzelni, hogy az beleegyezésük nélkül történt volna, hiszen a ledöntésről filmhíradó is készült. Egyébként William S. Key vezérőrnagy vezette a missziót 1946 júliusáig, majd ezután George Hatton Weems dandártábornok vette át a hetvenöt fős csapat irányítását. 1945 elejétől politikai misszió is működött Budapesten, amelyet Mr. Schoenfeld, a későbbi budapesti amerikai nagykövet vezetett.

Acheson külügyminiszter-helyettes 1945 márciusában világossá tette, hogy a misszió felállítása nem jelenti a diplomáciai kapcsolatok felújítását, mert az amerikaiak – többek között – fontosnak tartották Budapest megtisztítását a horthyzmusra és nyilasokra emlékeztető szimbólumoktól.  Diplomáciai kapcsolatokról csak azután lehet szó.  Manapság a magyar kormánysajtó „1945–ös szovjet kommunista megszállásról” beszél és elfelejtkezik arról, hogy a háromoldalú berlini konferencián (Potsdami konferencia) Truman, Sztálin és Churchill részleteiben állapodott meg a SZEB magyarországi működéséről.  

Az amerikaiak részletes denácifikációs politikát dolgoztak ki és azt az általuk megszállt területeken végre is hajtották.  Ott gyakran katonáik távolították el a nemkívánatos emlékműveket, sőt, még az utcatáblákat is.  Az amerikaiak terve az volt, hogy a denácifikációs politikát a helyi SZEB missziók követik majd, de azt nem alkalmazták egységesen és annak értelmezése országonként változott.

Arról is kevés szó esik manapság, hogy 1919-ben a Tanácsköztársaság bukása után magyarok ezrei menekültek Amerikába.  Horthy brutális megtorlásai ismertek voltak, a New York Times is több cikkben foglalkozott a fehérterror kegyetlenkedéseivel, amelyek felülmúlták a vörös terror hasonló akcióit. A magyar menekültáradat végét az 1924–es Johnson-Reed Act jelentette, mert ezután nehezebbé vált a beutazás Amerikába.

Félreértés ne essék, az amerikaiak tudtak a Tanácsköztársaság túlkapásairól, bűntetteiről, de azok arányaiban eltörpültek a Horthy-féle atrocitások mellett. A Horthy rezsim propagandája először azzal próbálta magyarázni az amerikai menekülthullámot, hogy a menekültek bolsevikok, szocialisták vagy „zsidók” voltak. Később taktikát váltottak, és az 1928-as New York-i Kossuth szobor avatására delegációt küldtek, megpróbálva magukhoz édesgetni az amerikai magyarokat. A kísérlet kudarcba fulladt, mert a Budapest által finanszírozott szobor avatására Horthy-ellenes tüntetés volt a válasz.

Franklin Delano Roosevelt megválasztását az amerikai magyarok többsége lelkesen támogatta és ezután megromlott a kapcsolat Budapesttel. 1940. december 5-én Horthy nagykövete, Pelényi János elítélte a fasizálódó budapesti rezsimet és menedékjogot kért. A diplomaták többsége az USA-ban maradt, köztük Hevesi Jenő, a híres rabbi, Hevesi Simon fia is, aki a washingtoni követség gazdasági attaséja volt. Egy évvel később Magyarország hadat üzent az Egyesült Államoknak.

Menachem Mendel Schneerson, a Chabad 1994-ben elhunyt rebéje is úgy menekült meg a biztos haláltól, hogy 1941. június 23-án a Horthy-ellenes Roosevelt elnök menedéket adott neki az USA-ban. A Nemzeti Vértanúk emlékművénél szónokló Köves Slomó elgondolkodhatna ezen.

A Kommün kultúrpolitikáját támogatta a később amerikai színész és Horthy-ellenes tüntetéseket vezető, Lugosi Béla is.  Dohnányi Ernő, Bartók Béla és Kodály Zoltán mind támogatták a Tanácsköztársaságot és nem voltak „istentagadók”. Ezt az unitárius Bartók, vagy a hívő római katolikus Kodály, a Budavári Te Deum alkotója kikérné magának.

Horthy „vörös terror áldozatainak” szentelt emlékműve a múlt században mindössze 11 évig állt a téren és már 1934-es felavatásakor is ellentmondásos volt. Kíváncsi vagyok, hogy a mostani meddig fog ott állni….