A néma város megszólal

Én még elcsíptem és érzékeltem azt a csendet, azt az összeszorított szájú némaságot, ami Tapolca megcsappant lakosságú utcáinak jellemzője lehetett 1945 őszén, az első olyan szüreten, mikor a még zsidó tulajdonosok által irányított metszés gyümölcsei a Tapolca körüli hegyoldalak puttonyaiba gyűltek.

 Emberöltőnyi ideje, idén épp harminc éve, hogy Tapolca az életem egyik állandó kitüntetett helyszíne lett. Könyvet is írtam e vidékről, mely ekkor még hatalmas kulturális távolságban élt a nagyváros Budapesttől. A ’90-es évek elejei posztszocialista kisváros porosnak és reménytelenül szegénynek hatott, hisz épp a korábbi rendszerben viselt társadalmi-gazdasági szerepe elvesztésének sokkjában élt. Ezekben az években szűnt meg örökre bauxitbányász városnak lenni. A gazdasági összeomlás a szokásos negatív spirálba rántotta Tapolca népét: munkanélküliség, tömegessé váló alkoholizmus és más (nemcsak) mentális betegségek, családok széthullása, elszegényedés, fiatal nemzedékek elvándorlása következett. S a drámát felerősítve szemléltette a város építészeti öröksége és lakosságának életformája között tátongó néma szakadék: belvárosának klasszikus polgári házai, otthonai idegenül lötyögtek a jellemzően paraszti, a környező falvakból kezdetben forszírozva majd megadó önkéntességgel beköltöző agrárkötődésű lakosság életformáján. Mindez akkor is szembeszökően hatott, ha a bánya révén elindult némi parasztproletárosodás, kispolgáriasodás. Ez ugyanis Tapolca patinás belső utcáit nemigen érintette: a korábbi évtizedekben a Mecsekből, Borsodból áttelepített bányászok és szakemberek révén földuzzasztott bánya ugyanis, legendás szocializmus kori igazgatója, Kanizsai József víziójának megfelelően, jellemzően a város közterületének határán épülő új panel-negyedben, az Y-házakban talált otthonra. A bauxitbánya központja pedig a belváros legpompásabb egykori saroktornyos polgári épülete, földszinti kirakataival a főtérre néző tágas kávéházzal rendelkező palotája helyére, szokásos bornírt szocmodern kocka stílben épült fel. A mezőváros főtere, belvárosának díszes házai egytől egyig jómódra jutott zsidó polgárok egykori otthonai sötét ablakokkal néztek a térre. Az elárvult egykori nagy zsinagógát kibelezték, impozáns főbejárata ma a barlangfürdő felől nyíló Tamási Áron Művelődési Központ hátoldala, nagy belmagasságú tere pedig a művház színpadát fogadja be.

Évtizedek, fél évszázad telt el anélkül, hogy Tapolca korábbi virágzó életéről szó es(het)ett volna. Különösen pedig arról a tényről, hogy e korábbi felvirágzásban milyen meghatározó szerepet viselt kétszázötven éven át Tapolca zsidó polgársága, kereskedői, majd zsidó bortermelő társadalma. Mint kívülálló ismeretlen, sokáig csak éreztem a magyarázat nélküli diszkrepanciát. Hosszú időnek kellett eltelnie, mire rájöttem, hogy a város és múltja úgy viszonyul egymáshoz, mint az utóbb megszülető 1945 című film elhurcolt zsidói, és az általuk keletkezett űrt kitöltő falusiak viszonya. Gyanakvás, hallgatással leplezett, tekintetelfordító kollektív bűn és bűntudat. Mindez egy olyan szélesebben értelmezett kistérségben, ahol a holokausztot megelőző idők legcsúnyább, 21 halálos áldozattal járó pogromja zajlott le 1919 kora őszén, s ahol még tíz éve is a roma holokauszt megemlékezésére igyekezve rasszista fegyveres támadás kísérlete közben fogtak le egy amúgy masszív antiszemitaként is közismert figurát. Tapolcát azonban nemcsak a ’44 június 12-i bevagonírozás miatt a hátramaradtakban joggal élő dermedt bűntudat tette némává. Hogy a bánya működhessen, új, a helybéli múlt iránt közömbös tömegekkel duzzasztották fel lakosságát (Tapolca 1960 és ’80 között szinte megduplázódott), akik már nem egy zsidótlanított, hanem virtigli szocialista várost ismertek meg a Bakony és a Balaton közötti lapályon.

Tapolca és a Balaton-felvidék, elsődlegesen a tanúhegyek vidéke borászatával kapcsolatos legfontosabb forrásmunkáját Tapolca egykori jeles lokálpatrióta helytörténésze, maga is a vészkorszak elszenvedője, Mayer Dénes komoly kutatómunkát összegző, mintegy 371 oldalas, soha ki nem adott, 1991-re elkészült kézirata képezi. Ezt a Tapolcai Városszépítő Egyesület részére készítette, s ismereteim szerint ma is, jellemzően a megterhelt múltú térség belső ellentmondásaira, az e vidékkel semmiféle kapcsolatot nem ápoló Wass Albert (korábban a város szülötte, Batsányi János) nevét viselő városi könyvtár helytörténeti gyűjteménye őrzi. A nyersanyag rövidített változatát 1994-ben, a Városi Füzetek sorozat részeként, igen csekély számú stencilezett példányban, Tóth József szerkesztésével, kiegészítésével és előszavával jelentette meg a Városszépítő Egyesület. E füzetből tudható az is, hogy a város hivatalosan csak 1992-ben, vagyis 47 évvel Tapolca polgárai több mint 10%-ának bevagonírozása és Auschwitzba deportálása után vette elő az emlékezés témáját. A kiadvány két és fél évtizedig hozzáférhetetlen volt, a könyvtár egyetlen példányát sikerült egyszer lefénymásoltatnom. Mindezt a durva történelmi tényekkel való szembenézés iránt általánosan merev és elutasító félelem szimptómájaként értelmeztem.

Annál örömtelibb, hogy újabb negyedszázad után viszont a témával kapcsolatos enyhülés jelei mutatkoznak. Sőt. 2014-ben megjelent Kertész Károly és a kiváló irodalomtörténész lokálpatrióta Németh István Péter szép emlékkötete, a Rabruha és Játékmackó. Hangodi László, kiváló történész, a régió alapos ismerője tollából pedig 2018-ra elkészült, pár évvel később pedig meg is jelent a Zsidó borászdinasztiák Tapolcán című kötete is. Személye a kedvezőbb, békülékenyebb és tárgyszerűbb új szemléletet képviseli, hiszen pályája legelején, tizennyolc éves nagykamasz korában, még bőven a dermedtség éveiben, Hangodi 1986-ban interjút készített a gyalázatos 1919-es tapolcai pogrom tán utolsó szemtanújával.

Ezeket megelőzően készült el Mohos Mária: Zsidó borkereskedők Tapolca gazdaságában és társadalmában alcímű tanulmánya 1994-ben, majd pár évvel később, 2000-ben a Borbarátok oldalain megjelent a véleményformáló településfejlesztési és borászati szaktekintély, Laposa József írása is, amely a legnagyobb hatású borász-dinasztia, a Lessner család impozáns, 1706 nm-es tapolcai pincerendszerét mutatta be. Húszévnyi csendes olvadásra volt szükség, mire az akkor még zárt, legendás folyosórendszer megnyílt a látogatók előtt, jutott akarat és forrás a bő 200 éves ózsinagóga és mikve felújítására, bemutatására. Az évtizedek óta a város életéből kikerült, fallal zárt periférikus elhelyezkedésű zsidó temető, bár dzsungellé sűrűsödött növényzete széleskörű hajdani jómódról, néhány családi sírbolt esetében kifejezett gazdagságról árulkodik, szintén csak most, a legutóbbi időkben tárult fel, és válik szép lassan az eddig szinte kizárólag tavasbarlangjáról ismert városka látványosságává. Ebben az olvadásban szerepet játszik az a körülmény is, hogy Tapolcán hagyományosan erős a zsidó múlt iránt tisztelettel viszonyuló HIT Gyülekezetének segítő jelenléte. Különösen pedig a helyi zsidó múlt emlékének megőrzésére időközben keletkezett civil szerveződés, a Tapolcai Értékmegőrző Egyesület. E folyamat egyik kiemelkedő állomása Ungváry Rudolf regényének megjelenése lett: a Balatoni nyaraló ugyanis a legnagyobb borkereskedő família feje, Lessner Mór és családja életének szociografikus értékű megjelenítése.

Sokat tudunk ma már Tapolca zsidóságának történetéről, a lakosságon belüli arányuk növekedéséről, odaadó és üzletileg is kimagasló munkájukról, hazafias szerepvállalásukról a ’48-as forradalom, majd az első világháború harcaiban. S ahogy bővülnek ismereteink, színesedik a régió mentális térképe, úgy értelmeződik át valódi geográfiája is. A történetek nélküli elnevezések mögé valódi sorsok kerülnek. A Szent György-hegy ékeként máig jelenlévő Lessner-pince felvirágzás és tragikus hanyatlás történetét idézi. Egyszeriben értelemmel és jelentéssel telítődik meg a hegy keleti oldalának Lessner-dűlője, a Kisapáti és Nemesgulács között egykor elterült zsidó-rét elnevezés, legyen szó akár a Balatont ifjan körbeutazó Eötvös Károly által lejegyzett, a hegy tövében meghúzódó Ürgelyuk csárda Sobri Jóska-históriájáról, annak zsidó kocsmárosáról, akár személyes élményemről, amikor az Auschwitzba Tapolcán bevagonírozott kisapáti szatócs holokauszttúlélő rég elszármazott és megöregedett fiával találkoztam a hegyben, amint kizárólag héberül tudó izraeli fiának mutogatta elveszett gyermekkora világát.

Kevés olyan városa van Magyarországnak, amelynek saját borhegye lenne. Celldömölköt és a Somlót lehetne tán hasonlatként fölemlíteni. Tapolca azonban épp ebben a szerencsés helyzetben volt, és van a mai napig. A Szent György-hegy, bár három falu (Kisapáti, Hegymagas, Raposka) is erőforrásaira csatlakozva jött létre a történelem során, éppennyire Tapolca hegye is, hiszen északi Mogyorós-hegy oldalán mindig is a tapolcaiak szőlői sorakoztak.

S mióta 1703-ban a Lessnerek, a török után épp csak csendesedő, a Rákóczi-szabadságharcok során is érintett Tapolcára érkeztek a messzi Rajna-vidék városából, Dürenből, más, később jött zsidó családokkal közösen a borra, azok hazai és nemzetközi értékesítésére szakosodtak. Abban a negyed évezredben, mialatt formálták és fejlesztették a vulkanikus bazalthegyek borgazdálkodását, egészen 1944 júniusi bevagonírozásukig folyamatosan fejlődő jelenlétről tanúskodtak. Nemcsak lélekszámban, családnevekben növekedtek, de a zsidók által betöltött hivatások számában is. Nem beszélve a borkereskedéssel érintkező minden határos tevékenységen belüli fejlesztésekről. A tapolcai zsidók nemcsak a maguk számára hoztak létre zsidó fiúiskolát, de ha kellett, a szélesebb magyar közönség számára is nélkülözhetetlen intézményeket nyitottak: bankot, kórházat, éttermeket, fogadót, szeszgyárat, fatelepet és fűrészüzemet, téglagyárat, ecetgyárat, vincellér iskolát, oltványtelepet és még rengeteg minden mást. Egyebek mellett, hogy a szállítmányozásban is növeljék versenyképességüket, a tapolcai vasútállomás is a helyi zsidók finanszírozásában jött létre. Épp arról a vasútállomásról van szó, ahová ’44 koranyarán a tapolcai gettópalánk mögül menetoszlopba rendezve hajtották ki nemcsak a tapolcai, de a környék településein hajdan élt valamennyi zsidót.

Én még elcsíptem és érzékeltem azt a csendet, azt az összeszorított szájú némaságot, ami Tapolca megcsappant lakosságú utcáinak jellemzője lehetett 1945 őszén, az első olyan szüreten, mikor a még zsidó tulajdonosok által irányított metszés gyümölcsei a Tapolca körüli hegyoldalak puttonyaiba gyűltek. Régen volt. Sosem tudjuk már meg, vajon volt-e, s ha igen, milyen szüreti mulatság, harsantak-e, s ha igen, miféle dalok a szőlőkben azon az őszön.