A nem-zsidó zsidóságot nem kellene már képviselni

Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017

Száz éve, 1917-ben jelent meg a nevezetes zsidókérdés vita a Huszadik Század című folyóirat hasábjain. Ebből az alkalomból a Szombat az alábbi körkérdést intézte a magyar szellemi élet több mint hatvan képviselőjéhez.

Száz év elteltével a „zsidókérdés”, még inkább annak „megoldása” már csak idézőjelben használható fogalmak. Így ma, ehelyett azt kérdezzük:

– Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

Körkérdésünkre, szerkesztőink reflexióit nem számítva, harmincnyolc válasz érkezett, melyeket decemberi, januári, februári és márciusi nyomtatott számainkban olvashatnak. Online kiadásunkban hétről-hétre egy-egy írást közlünk a beérkezettekből.

 

Ma zsidók és nem zsidók nem „együtt élnek” a magyar társadalomban, mert az „együttélés” szó nem írja le a társadalom zsidó és nem zsidó csoportjai közötti pontos viszonyokat. A zsidók különbözősége nagyjából megszünt, a magyarországi zsidók zsidószármazású magyarokká váltak. Nem „együttélnek” a társadalommal, hanem minden szempontból részei annak. Az önazonosság megélése szempontjából ugyan határozottan megkülönbözteti a zsidókat a nem zsidóktól a holokauszt tragédiájának a tudata, illetve a vélt vagy valós antiszemita veszéllyel kapcsolatos fokozott érzékenység, ugyanakkor szociológiai szempontból már nem lehet különbséget tenni a nem zsidó származású (főleg középosztályi) és a zsidó származású magyarok között; a megmaradt magyar zsidóság Budapesten összpontosul és középosztályi szerkezetű. A vészkorszak pusztán családi emlékké vált, nagyrészt kiszakítva a történteket a zsidó történelem folyamatosságából. A magyar zsidóság többségét sem a vallási hagyomány, sem a zsidó állam nem foglalkoztatja vagy legalább is nem elsődleges az identitását illetően. Ha a hivatalos zsidóság szervezeti felépítését és valóságát tekintjük: a mainstream országos neológ szervezet, a Mazsihisz mellett létezik egy kislétszámú ortodoxia, itt a híveknek csak egy része született Magyarországon. Meglehetősen aktívan működik a mára meggyökeresedett szintén ortodox Chabad (EMIH) mozgalom, mely nem csak teljes intézményrendszert épített ki, de (történelmi-politikai okokból) a kormányzó jobboldali politikai elit számára elsődleges kapcsolódási pontot tölt be – a külföldi ortodox zsidóság és az izraeli politika felé. A nem zsidó zsidók, tehát a zsidóságukat csak az előbb említett szempontból őrzők arányának növekedésével, illetve ezek fokozatos eltűnésével párhuzamosan erősödik a zsidó zsidók fontossága, politikai és reprezentatív szerepe. Ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy a nagyon is látható (zsidó) zsidók, azaz az ortodoxia politikai-szimbolikus súlya jelentősen megnövekedett és ennek hosszabb távú valláspolitikai következményei is lesznek a jövőben.

Magyarországon nincsen állami szintű antiszemitizmus, sőt az antiszemita beszéd teljesen a margóra szorult, az egyre nagyobb méretű állami médiából szinte teljesen kiszorult. A magyar állam – melyet más szempontból amúgy kritikák joggal érhetnek – bőkezűen bánik a zsidó közösségekkel, a magyar-izraeli politikai kapcsolatok virágoznak, nemrégiben zajlott le az izraeli miniszterelnök budapesti látogatása. Ebben a vonatkozásban Izrael Magyarországot Közép-Európa (értsd: Visegrádi Csoport) stabil Izrael-barát pontjának tekinti, a magyar miniszterelnök pedig saját unortodox külpolitikai vonala egyik nagyhatalmú és befolyásos rokonát látja a regnáló izraeli kormányban.

A magyar zsidóság a múltból örökölt egy intézményrendszert, amely a szocializmus évtizedeiben a vallásra korlátozta le a zsidó életet. A rendszerváltás utáni zsidó civil burjánzásból mára ugyan megmaradtak a szervezetek; ugyanakkor ez a sokszínűség korlátozott hatókörrel bír: 1989 után 28 évvel ugyanazt a párszáz embert mozgatja meg, ugyanazokban a körökben mozog, sokszor az aktivisták, a fizetett alkalmazottak és maga a közönség is összemosódik bennük. Igazából ebben semmiféle negatív dolog nincsen, a magukat főleg külső forrásokból eltartó és utánpótlási problémákkal küzdő kis közösségekben természetszerűen figyelhető meg ez a működés.

A magyar zsidóság jövője elvileg az oktatási intézményekben van, ám ezzel kapcsolatosan is le kell szögeznünk igazságokat: ezek sorsa jól modellálja a magyar zsidóság működését. A kíváló magyarországi zsidó óvodákkal (Benjamin, Gan Menachem) ellentétben a zsidó iskolák többsége már nem tölti be a hozzájuk fűződő pozitív elvárásokat, illetve azokat, melyek a kommunista-szocialista hatalom összeroppanása után keletkeztek. A liberális budapesti zsidóság által alapított Lauder iskola zsidósága erősen problematikussá vált, az a nem zsidó zsidó közeg, melyből évtizedeken keresztül merítkezett, maga is elvékonyodott, ezzel a zsidóság és a nem zsidóság közti határvonalak is elmosódtak. Az iskola jelenlegi vezetése ingadozik egy elitiskola megteremtése és egy „zsidó” iskola célkitűzése között, nem világos és követhető szempontok (zsidóság? „nevelhetőség”? financiális támogatás reménye? stb.) szerint zajlik a leendő tanulók kiválasztása és megtartása egy olyan korban, amikor minél inkább megrohanják az intézményt az állami oktatásból „menekülő” és alternatív iskolát kereső jómódú (és főleg nem zsidó) elitcsoportok.

Ezeknek az elitcsoportoknak a számára a zsidóság (vallásoktatás, héber nyelv stb.) nem annyira fontos, mint a jó budai levegő és az együvétartozás, valamint a magyar társadalmi többségtől való elkülönülés büszke tudata. Ezek semmilyen szempontból sem szerencsés fejlemények, hiszen a nem végiggondolt és egyértelmű oktatási alapok és a tehetős budapesti elit igénye együtt dejudaizálja az iskolát úgy, hogy közben azért tudatosan és tudattalanul fenntartja és megerősíti a távolságot a magyar társadalmi valóságtól. A Hitközség egykoron oly híres gimnáziuma is problémákkal küzd, de teljesen másfélékkel. A Scheiber a más iskolákat elhagyni kényszerülő diákok mentőhajója lett, amelyért amúgy csak tisztelet jár neki (hiszen társadalmi integráló szerepet vállal magára), ám úgy tűnik, hogy ehhez nincsenek meg a szükséges anyagi és szakmai feltételek, melyeket pedig a Mazsihisznek biztosítania kellene. A Wesselényi utcai ortodox iskola sajnos válságba került, lecsökkent az iskolai pedagógai közösség fenntartásához szükséges gyereklétszám, a budapesti ortodoxia létszámproblémákkal küzd.  Egyedül az EMIH (Habad) intézményrendszere, a nemrégen alapított általános iskolája és gimnáziuma profitálhat ebből a zsidó oktatási válságból, akik (anyanyelvi héber oktatást is folytatnak) ügyesen ötvözhetik a zsidó és a nem zsidó (modern oktatási) szempontokat. Ugyanakkor a magyarországi ortodox oktatási intézményekkel kapcsolatosan az a helyzet, hogy ezt a bővülést csak akkor tudják teljes egészében megtapasztalni a jövőben, ha a halachikus elvárásokat rugalmasan kezelik. Ezen pedig nyilvánvalóan nem a zsidó törvények felfüggesztését vagy fellazítását kell érteni, hanem egyfajta célként való elfogadtatását a rendkívül asszimilálódott magyar zsidó közönség számára.

Az alapprobléma ugyanaz, a folyamat folyamatosan zajlik: a folyamatosan zajló asszimiláció, melynek végpontján a zsidóság fokozatos eltűnése áll, a nem zsidó zsidó a teljes eltűnés előtt álló utolsó fokozat. Egyénileg az alija és a hagyományőrzővé válás jelenthet zsidó kiutat ebből a helyzetből, ám sokan „csak” jelzők nélküli emberként akarnak élni Magyarországon, mely tudatilag is sokkal kellemesebb mint a nem zsidó zsidó lét folyamatos reménytelensége, ambivalens jellege.

A tennivalók nagyon egyszerűen foglalhatók össze. Meg kellene állítani (amennyiben lehet) a magyar zsidóság további asszimilációját, mely folyamatosan és szakadatlanul folyik, és amely a legtöbb probléma fő oka. Még a zsidó tudás elmélyítése is csak következménye ennek. A magyar zsidóság neológ mainstream intézményeinek pedig tudomásul kellene venni a zsidóságban végbement demográfiai, társadalmi és mentális változásokat és olyan szervezeti formákat kellene kialakítaniuk és támogatniuk, melyek nem kontraproduktívak, hanem altruisztikusak, azaz a jövő rendelkezésére állnak és nem egy hajdanvolt többszázezres közösséget szolgálnak ki, hanem egy átalakuló, meggyengült és kicsiny „mini-társadalom” továbbélését szolgálják. A nem-zsidó zsidóságot nem kellene már képviselni, arra vannak más alkalmasabb formációk. Zsidó zsidóságot kellene teremteni, ám egyben a modern világ és az ország részének maradni. Ez a zsidó jelen és a zsidó jövő programja Magyarországon.

A szerző történész.