A menekültek és a Holokauszt

Noha a Németország felé igyekvő menekülteket Európában egyetlen ország hatóságai sem akarják üldözni vagy megölni (már Törökországban sem fenyegeti őket komoly veszély), a médiában mégis rendkívül gyakran társul hozzájuk a Holokauszt képzete.

A müncheni befogadó-állomásról tudósító BBC, amely Németországot nagylelkű politikájáért „Európa lelkiismeretének” nevezi, a boldogan mosolygó szíriai kisfiú mellé egy másik fényképet illeszt, melyen a müncheni egyezményt aláíró Hitler látható. Egymás mellett szerepel tehát a mai Németország erkölcsi nagysága és a korábbi Németország sötét mélysége.

Úgy tűnik, hogy a haladó európai közfelfogás a menekültprobléma számára ezt az értelmezési keretet választotta.

A New York Times minapi magyarországi tudósítása már a címében is a Holokausztra utal: „Európa legsötétebb óráit” emlegeti a hatóságok eljárása kapcsán. Noha a szerző forma szerint leszögezi, hogy nincs szó népirtásról, a képzettársítások java mégiscsak erről szól, csakúgy, mint a – szövegnél mindig nagyobb erejű – képek is: egyenruhások őriznek rács mögött összezsúfolt civileket.

Asszonyokkal, gyerekekkel, öregekkel az országúton menetelő tömeg, őket kísérő egyenruhások, szögesdrót – ez a látvány túlságosan erős, érzelmileg sokkoló és óhatatlanul a kollektív tudatban őrzött leginkább felkavaró képeket idézi fel. A Holokauszt kultúrájában felnőtt – és azt szívén viselő – nemzedék ennek a kultúrának az eszközeivel rendelkezik, ha valami súlyos történelmi jelenséget értelmezni próbál.

Miután (gyakran nem is tudatosan) ezeket a sémákat képesek megragadni, az észlelés szűrőjén az marad fenn, ami ezzel kompatibilis. Így a menekültekről tudósító fotósok keresik az erőszak vagy a kiszolgáltatottság képeit, s az ilyen felvételek – mint a paprikaspray-vel fújkáló magyar rendőr vagy a menekült karjára számot író cseh rendőr – azonnal végigszáguldanak a világhálón.

Holott a magyar rendőrök túlnyomó többsége nem ellenséges a menekültekkel – igaz, nem is barátságos. Magatartásuk szakmai: erőszakmentes, amennyire lehet, de érzelemmentes is. Éles ellentétben azzal a képpel, amivel a befogadó Németországot ábrázolja a BBC: a német rendőr mosolyogva engedi, hogy a szíriai kisfiú felpróbálja óriási egyensapkáját. A nyilvánvaló katarzist látjuk itt: a német egyenruhás megdicsőülése ez, aki a gyermekek rossz emlékű üldözőjéből a gyermekek barátjává lényegült át.

Amúgy, ha történelmi hasonlatot keresünk e mostani menekültáradat értelmezésére, megfelelőbbnek tűnik a német kisebbség 1945 utáni kiűzetése Közép-Európa országaiból. Akkor is milliók váltak földönfutókká, akik személyes holmijukat cipelve igyekeztek Németországba. Közülük sokan váltak erőszak áldozatává, de döntő többségük megérkezett a kényszer adta új hazába.

Ám a 20. századi történelemnek ez a drámája eltörpül egy még nagyobb tragédia, a Holokauszt mellett, előbbit csak a művelt elit tartja emlékezetében, a kollektív – főleg a vizuális – emlékezetben nincs jelen. Így a tévénézők és netezők százmilliói számára ez a hasonlat nehezen lenne értelmezhető.

Marad a Holokauszt, ami viszont ez esetben súlyosan félrevezető: a befogadó Németország felé igyekvő szír, afgán, stb. háborús menekültek sorsát a vágóhídra hurcolt zsidókéval összevetni – akár képek vagy utalások formájában – egyszerűen nem felel meg a tényeknek. A menekülteket közömbösen vagy idegenkedve szemlélő, ámde szakmailag korrekten kezelő (noha gyakran hibázó) magyar vagy cseh rendőrt az SS-ekhez hasonlítani ugyancsak súlyos torzítás.

Úgy tűnik azonban, a humanista Európa nem bír ettől a képtől szabadulni. Hiába emlékezteti magát a New York Times tudósítója, hogy itt nem népirtást zajlik, mégis visszatér a Holokauszt képzeteihez. Talán azért is, mert a képeken túl a számok is sokkolóak, meghaladják azt a mértéket, amit a közvélemény megrendülés nélkül képes tudomásul venni. Tízezer földönfutó beözönlése Münchenbe egyetlen hétvégén: ez már köznapi fogalmakkal nem értelmezhető, ez már a történelem súlyos drámáit idézi fel (valóban az is), így kell valami kapaszkodó.

Kertész Imre esszéiből is tudhatjuk, hogy 1945 után fokozatosan a Holokauszt lett az európai politikai kultúra fundamentuma. Erősen úgy tűnik, hogy a menekültek valóban nagyvonalú és nagylelkű befogadásának gesztusa is ebben a keretben nyer értelmet Németországban és azon kívül: ez a németség nagy próbatétele, egykori bűneinek jóvátétele, érettségi vizsgája a humanizmus iskolájában. A más kultúrájú és vallású, nincstelen menekültek százezreinek befogadása erre a pecsét. Tanúsítja, végleg és visszavonhatatlanul, hogy ezek a németek nem azok a németek többé. Ez a katarzis pillanata.

Alighanem erre érzett rá Orbán Viktor, amikor nyugati politikusokkal tárgyalván kijelentette: a menekültügy német ügy. Ebben kimondatlanul benne lehetett az évek óta fenntartott hivatalos magyar álláspont: Magyarország nem felelős a Holokausztért, így a befogadás engesztelő gesztusai sem várhatók el tőle. Mind a kettő a németek belügye, úgymond, bennünket, magyarokat hagyjanak ki az egészből.

Mindezt persze egészen másképp látja a nyugati média: szemükben a magyar kormányfő úgy jelenik meg, mint aki erkölcsileg fölébe helyezi magát Európa múltjának és jelenének. Így Orbán Viktor a felelőtlenség, hideg kívülállás és a részvétlenség szimbólumává válik. Magyarország pedig – a posztkommunista országokhoz hasonlóan – kimarad az új európai katarzisból.

Szögezzük le még egyszer: sokszázezer otthontalan ember befogadása a nemes lelkűség és az áldozatkészség gesztusa, méltán vált ki tiszteletet és elismerést. Még akkor is, ha tudjuk, a humanista Európa a szükségből csinál erényt: a Holokauszt után egyszerűen nem ismeri az erőszak eszközeit, így esélye sincs a menekültáradat feltartóztatására. Ha mindezt elkerülni nem tudja, akkor legalább pozitív keretben próbálja értelmezni.

Ugyanakkor tudnivaló: a nemes lelkűség és az áldozatkészség nem feltétlenül jár együtt bölcsességgel. Legalább 10-20 évre lesz szükség, hogy átlássuk: Európa új, túlnyomórészt moszlim polgárai milyen utakon indultak el. Vajon a sokszínű, multikulturális Európa támaszai lesznek, akik az iszlám és a demokrácia szintézisén dolgoznak, esetleg a törekvő, ám apolitikus középosztályt gyarapítják, avagy inkább a nyugat- és pluralizmus-ellenes iszlám reszentiment vesz erőt rajtuk (vagy gyerekeiken)? Nyilván persze ez is, az is. Csak az a kérdés, hogy milyen arányban.