A megoldás a másságot toleráló demokrácia

Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017

Száz éve, 1917-ben jelent meg a nevezetes zsidókérdés vita a Huszadik Század című folyóirat hasábjain. Ebből az alkalomból a Szombat az alábbi körkérdést intézte a magyar szellemi élet több mint hatvan képviselőjéhez.

Száz év elteltével a „zsidókérdés”, még inkább annak „megoldása” már csak idézőjelben használható fogalmak. Így ma, ehelyett azt kérdezzük:

– Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

Körkérdésünkre, szerkesztőink reflexióit nem számítva, harmincnyolc válasz érkezett, melyeket decemberi, januári, februári és márciusi nyomtatott számainkban olvashatnak. Online kiadásunkban hétről-hétre egy-egy írást közlünk a beérkezettekből.

 

Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

Az 1917 előtti zsidó-nem zsidó együttélés, amelyet többféleképpen írtak le, értékeltek a Huszadik Század körkérdésének válaszolói, a két világháború közötti időszakban, s különösen a második világháború idején sokat romlott, szörnyült. Az üldözött zsidók mérhetetlen szenvedése 1945-öt követően nehézzé és az esetek nem kis hányadában boldogtalanná tette a túlélők és leszármazottaik életét is, ha ez utóbbiak nem is mindig lehettek, lehetnek tudatában annak, hogy honnan eredtek, erednek testi és lelki bajaik. A zsidók és a nem zsidók – úgy tűnik – ma békésen élnek együtt Magyarországon. Közös keserveik és bajaik vannak, s közösek az örömeik is a rendszerváltozás óta, ami alapvetően abból adódik, hogy maguk mögött tudhatják a két világháborút és az államszocialista, egypárti diktatúra kemény válfaját (A Kádár-kor megítélése a lakosság körében már sokkal ellentmondásosabb).

A zsidók és nem zsidók elkülönülését paradox módon oldotta a bolsevik típusú diktatúra, amely szovjet mintára államideológiáját az elnyomó és az elnyomott osztályok harcára, s nem a vallási, etnikai elkülönítésre építette. Az 1945 utáni évtizedekben hivatalosan tiltott volt bármiféle faji megkülönböztetés. A közbeszédben nem volt ildomos szót ejteni arról, hogy ki zsidó, és ki nem. Az állampolgárok gondolkodásmódját jelentősen befolyásoló oktatás és a média az 1945 előtti évtizedektől eltérően nem szoktatta az embereket arra, hogy különbséget tegyenek zsidó és nem zsidó között, aminek következtében a fiatalabb generációk tudatából/tudatalattijából már hiányzik a megkülönböztetési kényszer zsidó és nem zsidó között. Természetesen ez nem zárja ki a szándékos vagy szándéktalan családi és baráti befolyásolást. A szűkebb körökben továbbható mentális klisék kortársi személyi és politikai ellenszenvekkel is ötvöződ(het)nek, ami nagyon is kedvez az előítéletek továbbélésének.

Talán soha nem volt annyi „vegyesházasság” – zsidó és nem zsidó származású házasulandók egybekelése – mint a holokauszt utáni évtizedekben. S ebben a zsidó és a nem zsidó származásúak abbéli vágya is szerepet játszhatott, hogy az ígéretes új világban megszűnik majd a faji előítélet. Persze voltak olyanok is, főként zsidó származású vezető pártfunkcionáriusok között, akik burzsoá, kispolgári származásukat próbálták feledtetni, amikor munkás- és parasztszármazású házastársat választottak maguknak. Az ő esetükben politikai és karrierérdek is szerepet játszhatott a családalapításban. (A Horthy-korban az arisztokrácia és a nagyburzsoá tagjai közötti házasodást motiválhatta a rokon gazdasági és társadalmi környezet.) Ugyanakkor a kibeszéletlen, elhallgatott holokauszt, a vagyonfosztásban, az üldözésekben és a gyilkosságokban résztvevők cselekedeteinek feltáratlansága, feltárhatatlansága, a kisebb-nagyobb bűnök politikai-ideológiai célú ködösítése óhatatlanul mentális torzulásokhoz vezetett. Az elhallgatott antiszemitizmus, a politikai-ideológiai megfontolásból elmismásolt múlt észrevétlenül roncsolt a felszín alatt, 1990 után pedig nyíltan is megjelent Magyarországon az antikapitalista zsidóellenesség és a 20. század eleje óta az antikommunizmussal is összefonódó antiszemitizmus.

Paradox módon rendszerváltó időkben bizonyul legkiegyensúlyozottabbnak a zsidó és a nem zsidó értelmiségiek között viszony. A közös ellenfél/ellenség, az elnyomó – autoriter vagy diktatórikus – hatalom ellen összefogók keresik az együttműködés, az együttcselekvés módjait, s elfelejtkeznek arról, nem törődnek azzal, ami elválaszt(hat)ja őket. Az előítéletek újbóli megjelenéséért a társadalom többsége, s nem a kisebbség okolható. A kisebbségek a többségtől eltérő sajátosságaik folytán eleve hátrányban vannak. Elkülönülésüket a többségi társadalom még mindig jobban tolerálja, mint teljes beolvadási törekvésüket. Ez különösen a zsidó–nem zsidó együttélés vizsgálata során figyelhető meg. A kisebbség kulturális, műveltség- és mentalitásbeli eltéréseit a többség képviselői közül számosan hajlamosak képzelt, negatív – az ő megszokott világukat veszélyeztető – faji jellegzetességekkel kapcsolatba hozni, ami irigységet, irracionális veszélyérzetet kelt bennük. Elfogultságaik miatt vakok arra, hogy érzékeljék: milyen áldozattal, odaadással, kínlódással és fájdalommal jár a kisebbségieknek beilleszkedni a többségi társadalomba. Erre irányuló gesztusaikat vagy észre sem veszik, vagy ellenkezőjére fordítják, amint ezt a rendszerváltozást követően a zsidó eredetű értelmiségiek, politikusok elleni célozgatások és kirohanások is példázzák.

A rendszerváltozást követő nehézségek – mindenekelőtt az életszínvonal süllyedése, a növekvő munkanélküliség és a jövőtlenség érzete – a nyugati típusú parlamentáris demokrácia ellen fordította az elégedetlenek és csalódottak növekvő tömegeit. Ekkor vált világossá, hogy az államszocializmus évtizedeiben a zsidókkal szembeni előítéletesség nem tűnt el, hanem csak a felszín alá szorulva „jegelődött”. A „zsidó” a rossz szinonimája lett, a zsidózás – kikerülve a lelátói őrjöngés és a kocsmai borgőzös hőzöngés viszonylag keveseket érintő világából – frusztrációt oldó pótszerré vált. A problémák közös megoldása, a bajokkal való szembenézés helyett, különösen a szocialista–liberális kormányok idején a magát háttérbe szorítottnak érző ellenzék melegítette fel az avítt, zsidóellenességgel is összefonódó nacionalizmust. Megjelentek az akkor még erőtlen jobboldali sajtóban és médiában a régi antiszemita klisék, a falakon, buszmegállókban és a lámpaoszlopokon a hatalmon lévő politikusok lejáratását célzó zsidóellenes firkák, a járműveken a hasonló tartalmú matricák. A verbális és vizuális zsidózás a jobboldal győzelme után látványosan visszaszorult, s az egyre centralizáltabb és antidemokratikusabb hatalom „szükséges ellenségei” pedig a cigányok és – az utóbbi években – a „migránsok” lettek.

Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

A megoldás látszólag egyszerű, de belátható időn belül megvalósíthatatlan. Hosszú idők megszenvedett közösségi tapasztalata, sok évig tartó önkorlátozás és önzetlenség, a szegények, az üldözöttek és az elesettek iránti szolidaritás, műveltségi szintemelkedés, s mindenekelőtt gazdasági prosperitás kellene ahhoz, hogy az előítéletek a társadalmi lomtárba kerülve ne mérgezhessék tovább a közéletet és az egyes ember életét. Elcsépelt és manapság lesajnált kifejezéssel: demokrácia szükségeltetik. Életképes, az emberek többsége által elfogadott és gyakorolt, a másságot toleráló demokrácia.

A szerző történész