„A lázadás papja volt ő” – 130 éve született Berl Kacnelszon

Az orosz munkásmozgalom hívéből vált a cionizmus egyik vezetőjévé, fémipari munkásból a hagyomány elleni lázadás írnokává, a baloldal egykori szekuláris szentjéből elfeledett lexikoni bejegyzéssé. Új kezdeményezés kísérli meg feléleszteni Berl Kacnelszon, a baloldali cionizmus 130 éve született szószólójának emlékezetét.

Míg Izraelben komoly állami megemlékezések követik olyan cionisták emléknapjait, mint Herzl Tivadar vagy Vlagyimir Ze’ev Zsabotyinszkij, a baloldal több egykori kiemelkedő vezetőjének nevét feledés övezi. Ezzel szemben szólalt most fel a Berl Kacnelszonról, a baloldali cionizmus egykori emblematikus alakjáról elnevezett intézet, azt követelve, hogy névadójuk is kapja meg kiérdemelt helyét az emlékezetpolitikában.

Kacnelszon egy fehéroroszországi kisvárosban született 1887-ben, egy inkább neves, mint gazdag zsidó családba. Apja fakereskedő volt, ám egyben a könyvek szerelmese is; édesanyja okos és – apja, azaz Berl nagyapja révén – tehetős asszony volt, ám nem különösebben művelt. Berl későbbi elbeszélése, miszerint az otthoni szekrényben modern héber folyóiratok, vallási könyvek és Puskin művei sorakoztak egymás mellett, apja hobbiját és anyai nagyapjának időszakos pénzügyi jóindulatát dicsérte.[1]

Ha apjától, a Hibat Cion követőjétől örökölte cionista meggyőződéseit, akkor forradalmi világnézetét bácsikájától, Leib Prohorovszkijtól kapta. Prohorovszkij jiddis nyelven illegális lapot publikáló zsidó forradalmár volt, aki garantálta, hogy Berl fiatalként minden fontos forradalmi munkát megkapjon. A cári rendszer a legkevésbé sem volt nyitott a zsidóság recepciójára, így számos zsidó, akkurátusan értékelve elnyomotti helyzetét, a forradalmi mozgalmak sorába lépett. Berl szocialista házi nevelése pedig olyan jól haladt, hogy 1905-ben inkább el sem ment a Zürichi Egyetemre, ahova felvételt nyert, hanem részt vállalt az első orosz forradalomban.[2]

A szocialista internacionalizmusba viszont a cionizmus sem fért bele: Berl hajlandó volt lemondani Palesztináról – „területi” megoldást, azaz valamely más földrészt keresve helyette –, és még a héber nyelvről is – melyet „halottnak” ítélt –, ám a zsidó népiségről és valamilyen területi megoldás kereséséről már nem. Ha nem is a Szentföldön, és csupán jiddisül, de Berl zsidó önállóságot akart: s mint utólag írta, ezt nem „cionista hitből tette, hanem egyfajta sértettségből, a makacs akaratból, hogy ne legyen azon generáció része, mely még ahhoz is gyenge, hogy tartással haljon meg”. A forradalom „nagy hullámai elsöpörtek minket . . . de így is megmaradtunk, kevesen a sokak közül, akiknek gyökereit semmifajta vihar nem tudta kitépni a zsidó életből”. Egy évnyi készülődés és spórolás után, 1909-ben elbúcsúzott családjától, majd egy batyuval, egy bőrönddel (és állítólag két görögdinnyével) hajóra szállt Odesszában, hogy alijázzon, és „lerázza magáról a gálutot”, azaz a száműzetést.[3]

*

Utóbbi nem csak egyszerű szófordulat volt részéről. A gálut és annak „életstílusa” egyaránt elvetendő volt a cionista mozgalom számos képviselője számára. Ezt a megújulást, a diaszpórában állandósult zsidó viselkedési formákat gyökeresen kitépni akaró nemzeti reneszánszot nevezte Arthur Herzberg történész a cionizmus „forradalmi jellegének”,[4] mely remekül illett össze a szocializmus felszabadító forradalmiságával.[5] Noha a zsidó értelmiség mindig is inkább „szem előtt volt”, a korszak Oroszországában nagyszámú zsidó munkásosztály létezett, melynek kivándorlói később a palesztinai pionírmozgalom nagyjait adták.[6] A könyvek között felnőtt Kacnelszon a zsidó munkásosztály megerősítését kívánta a közép- és felsősosztállyal szemben: mint vélte, a zsidóság köreiben túl sok az értelmiségi és a kereskedő (azaz „fejnehéz” a zsidó társadalom), ezért az „egészséges nemzeti léthez” – melyben minden osztály nagyjából arányosan van képviselve – a zsidó proletariátust kell megerősíteni, mégpedig Palesztinában.[7]

Kacnelszon Palesztinában először egy farmon vállalt munkát, majd munkásagitációba fogott, és utazó könyvtárakat szervezett pionír társai számára, így kívánva oktatni a zsidó földmunkásokat. Forradalmisággal kapcsolatos nézeteire Forradalom és hagyomány című írásában reflektált. Mint írta, „mozgalmunknak nem a primitív forradalmiság elvét, hanem a forradalmi konstruktivitás elvét kell fenntartania”, azaz nem szabad mindent elvetni az egykori zsidó létből a forradalom kedvéért.

Szeretjük magunkat lázadónak nevezni – de hadd kérdezzem meg, mégis mi ellen lázadunk? Talán csak apáink hagyománya ellen? Ha így van, akkor feltaláltuk a spanyolviaszt. Túl sok ősünk is tette már ugyanezt. Lázadásunk egyben lázadás a megannyi, miénket megelőző lázadás ellen. Fellázadtunk értelmiségünk diploma-imádata ellen. Fellázadtunk a közvetítő-lét gyökértelensége ellen . . . Most pedig fellázadtunk a szocialista zsidó értelmiség asszimiláns utópiája ellen.[8]

Érdekes, hogy Kacnelszon a zsidó asszimiláció éllovasait a szocialistákban látta, ám talán még érdekesebb, hogy szekuláris ember létére felemelte szavát a hagyomány mellett. Mint írta, még akkor is, ha felszabadul a gálut és az „osztályelnyomás” alól a zsidó nép, Tisá be’Áv emléknapját továbbra is meg kell ülni:

Hogyan fogja népünk megülni, ha a szétszóratottak összegyűjttettek, ha már teljesen felszabadult béklyóiból – ideértve az osztályelnyomást is? Talán tánccal és ünneppel fogja ünnepelni, de talán arra jut, hogy minden gyermek, aki már szabadságban és egyenlőségben, éhínséget és anyagi elnyomást nem ismerve született, ismerje meg az előző nemzedékek nyomorát. Ezt majd eldöntjük, ha ott tartunk.

Fenti eszmefuttatását azzal indokolta, hogy „amíg Izrael szétszóratásban él, és üldözetés és gyűlölet áldozata, mint az ázsiai Jemenben, az afrikai Algériában vagy az európai Németországban . . . nem fogom elfelejteni, nem tudom soha elfelejteni sorsunk legrémisztőbb napját – pusztulásunk napját”. Utóbbival a náci üldözetésekre utalt, hiszen írásának dátuma 1934. Esszéjében azt is kiemelte, hogy egyik, a jövőben megvívandó forradalmuk, hogy „még ma is előttünk a feladat, hogy kiképezzük fiataljainkat a forradalom iránti szervilizmus elleni lázadásra – kezdve azokkal a zsidókkal, akik az orosz forradalom alatt pogromfelhívásokat osztogattak, folytatva a palesztinai kommunistákkal, akik szövetséget kötöttek a hebroni és száfedi pogromistákkal [az arabokkal – V. L. B.]”.

Fenti – 1934-es! – szavai, mely szerint a zsidó fiatalság a kommunizmus „szolgáit” termeli ki soraiból, némi csodálkozásra adhat okot. Ám Kacnelszon nem volt a zsidó „öngyűlölet” prókátora sem. Mint máshol kifejtette, heves ellenzője volt a zsidó „önantiszemitizmus” jelenségének: „Van még egy nép a földön, amely olyannyira eltorzult érzelmileg, hogy mindent, amit saját nemzete tesz, utálatosnak és gyűlöletesnek lát, miközben minden gyilkosság, erőszakolás és rablás, melyet ellene követnek el az ellenségei, csodálattal és félelemmel tölti el a szívét?”

Szóhasználata heves és túlzó, ám Kacnelszon értéke nem eszmeiségének mélységében, hanem prózájának élességében, illetve sajtómunkási termelékenységében rejlett. Még több figyelemre érdemesek azonban azon fenti sorai, ahol az arab pogromokról és azoknak „zsidó apologétáiról” írt.

*

Kacnelszonnak személyes élményei is voltak az arab zavargásokkal. Palesztinát véres pogromok rázták meg 1920 és ’21-ben, illetve 1929-ben. A legelső zavargás 1920 márciusában zajlott Tel Chaj településén, a mai Észak-Izrael területén, a Golán-fennsíktól valamivel nyugatra. Itt esett el Joszéf Trumpeldor, akit ekkor még a baloldal is a saját hősének tartott. (Erdélyi baloldali cionisták komplett kiadványt szenteltek Trumpeldor progresszív értékeinek.)[9] Trumpeldort később a jobboldali cionizmus tette meg legnagyobb hősfigurájává: a Betar, vagyis a jobboldali cionista ifjúsági szervezet neve a Berit Trumpeldor, azaz „Trumpeldor Szövetség” szavak kombinációja.

Trumpeldor utolsó szavai („Nem baj, jó meghalni a hazáért”) utólag legendássá váltak. Hasonló karriert futottak be Kacnelszon sorai, melyeket Tel Chaj elesetteinek emlékére írt. Kötődése Trumpeldor iránt érthető: Kacnelszon önkéntesként szolgált Trumpeldor első világháború alatt brit kötelékben harcoló zsidó alakulatában.[10] A szekuláris ima, melyet elesett barátjának írt, s mely számos megemlékezésen elhangzik Izraelben, még nem tett említést Izrael Istenéről: az ima „Izraelt” szólította fel „bátor fiaira és leányaira”, az „eke” és a „munka békés embereire” való „emlékezésre”, és csak később, a vallásos irányzat izraeli megerősödését követően szúrták be az „emlékezzen Izrael Istene” szavakat.[11] A szövegből a munkás zsidó pionír dicsőítése érződik, mely Kacnelszon más írásaiban is jelen volt: „Bárhová is megy a zsidó munkás, az isteni jelenlét követi őt”.[12] (Érdekesség, hogy ő maga, bár szekuláris volt, mégis az „avítt, vallásos” Jeruzsálemben lakott, és bár kitanult egy kétkezi szakmát, csupán erkélyén nevelt egy cserepes növényt: mint vélte, annak is volt „cionista értéke”.)[13]

Alig egy hónappal Tel Chaj csatáját követően zavargások törtek ki Jeruzsálemben, mely során Kacnelszon a briteket vádolta a pogromokhoz való asszisztálással: „A [brit] rezsim háborút hirdetett Palesztina zsidósága ellen”.[14] Mikor pedig a következő évben kitört a jaffai pogrom, Kacnelszon volt az, aki rátalált a pogrom egyik áldozatának, Joszef Chajim Brenner neves cionista költőnek holttestére.[15]

Mindezek után talán nem meglepő, hogy Kacnelszont hevesen foglalkoztatta a palesztinai arab lakosság kérdése, és radikális álláspontot képviselt: véleménye szerint az arab lakosságnak önkéntesen el kellett volna hagynia a Szentföldet. Kacnelszon naiv módon úgy képzelte, hogy amilyen önkéntes alapon a cionisták Palesztinába telepítik az európai zsidókat, olyannyira önként vándorolnak majd arab többségű országba a palesztinai arabok.

Kacnelszon ebben korának gyermeke volt: az I. világháború után a lakosságcsere még a konfliktusrendezés viszonylag civilizált módjának tűnt. Nem láthatták előre a 2. világháborút kísérő, majd azt követő sokmilliós nagyságrendű áttelepítések tragédiáját. Ma már ezt etnikai tisztogatásnak hívják, az ENSZ alapokmánya is tiltja, ám ennek ellenére a mai napig világszerte gyakorlat. Európában utoljára a délszláv háborúban lehettünk tanúi efféle, százezres nagyságrendű “lakosságcserének”.

Kacnelszon erről szóló nézeteit pár évvel halála előtt fejtette ki egy cionista szervezet ülésén: „Amennyire én ismerem a cionista eszmét, ez a cionizmus megvalósításának része, ennek a cionizmusnak a felfogása egy nép egyik országból másik országba való áthelyezése – egy megegyezésen alapuló transzferé . . . Egy önkéntes transzferbe kész vagyok beleegyezni szomszédjaink esetében”. Ezt úgy folytatta, hogy „nézzük végig a kérdést: hogyan jött létre Merchávia [kibbuc]? Úgy, hogy átszállítottak egy-két arab falut a zsidókkal való egyezség alapján. Talán igazságtalan vagy etikátlan lett volna ez? . . . Vagy talán nem transzfer lett volna-e az [arab] lakosság egyik helyről másikba való költöztetése?” Kacnelszon úgy vélte, hogy ha a török-görög etnikai konfliktus eszkalálódásának elejét vehette a transzfer, akkor a zsidó-arab konfliktusra is megoldást jelentene.[16] Ezek mellett azonban a terrorizmusra adott kemény válaszok híve volt: mint írta, „jaj annak a nemzedéknek, amely megtörik az ilyen pillanatok során”.[17]

Érdekes mindennek felelevenítése ma, mikor az izraeli baloldal számos szószólója az arabokkal együttélés híve. Kacnelszon – és még megannyi más prominens baloldali cionista – ekkor még a békés elválás szószólója volt. Ők ezt a cionizmus integráns részeként látták, mint a fenti idézet is bizonyítja: a cionizmus maga is egy az európai népektől való önkéntes eltávozást, kivonulást jelentett. Kacnelszon ezen kivonulás híve maradt a holokauszt alatt is: úgy vélte, hogy a zsidóságnak nem maradt jövője Európában.

*

A palesztinai zsidóság holokausztra adott válaszát több történész is kritizálta, példának okáért éppen Kacnelszon életrajzírója, Anita Sapira. A neves izraeli történészasszony arra jutott, hogy Kacnelszon a holokauszt alatt „teljesen csendben maradt” a soával kapcsolatban.[18] Mint látni fogjuk, Kacnelszon nem „hallgatott” a holokausztról, ám szkepszisét valóban kifejezte az iránt, hogy kellőképpen érdeklődik-e a palesztinai zsidó közélet európai testvéreik szenvedése iránt: „Nem tudom, hogy az emberek akarnak-e hallani az efféle dolgokról. Ült már valaki a rádiónál, miközben az emberek hallgatják a híreket? Amint véget érnek a világ hírei, és következnek a mi híreink, az emberek figyelme teljesen elhal. Nem vádolom őket: talán egyszerűen nincs erejük meghallgatni azokat”.[19] Ennek ellenére 1940 decemberében „borzalmas tragédiának” nevezte, hogy „Hitler bakancsa a zsidókon tapos”.[20] Lapjának újságírói, mint Mose Prager, szintúgy inkább naivnak bizonyultak: Prager arról publikált 1941-ben, hogy a lengyel zsidók idővel le fogják győzni a nácikat, hősies ellenállás útján.[21] Prager naiv soraiért egy évvel később bocsánatot kért egy cikkében: „Azok között voltam, akik nem hitték el a közelmúlt atrocitásainak minden hírét”. Cikkének címében felhívta olvasói figyelmét: hétmillió európai zsidót fenyegetett még közvetlen veszély.[22]

Kacnelszon lapja, a szocialista-cionista Dávár pedig igenis tájékoztatta az épülő zsidó államot a holokausztról. Joszef Gorni izraeli történész a palesztinai zsidó sajtó és a holokauszt témájában írt könyvében hosszasan idézi a Kacnelszon szoros szerkesztése alatt álló lap jelentéseit az európai zsidóság sorsáról. 1942 júliusában például átvették a Daily Mail hírét 700.000 lengyel zsidó haláláról, majd ugyanezen év szeptemberében a lap azt írta, hogy a széles zsidó nyilvánosság nem tud eleget a „diaszpóra haláláról”.[23] Ám „a feltételezés”, miszerint „Jákov hangja” (vagyis a zsidó sajtó) „bármit” el tudott volna érni a világ vezetőinél, így is „naiv feltételezés” volt – írta a sajtótól túl sokat elváró közvéleményről Jicak Grünbaum cionista vezető, aki kulcsszerepet játszott a palesztinai mentési kísérletekben.[24] Pamela Shatzkes brit kutató vonatkozó szóhasználata szerint a zsidó sajtó inkább volt „tehetetlen”, mint „érdektelen”.[25]

S ha maga Kacnelszon kétkedett is aziránt, hogy a zsidó tömegek mennyire akarnak hallani a holokausztról, az embermentés és a fizikai ellenállás fontos tétek voltak számára. Rokonát, a neves költő Jichak Kacnelszont Lengyelországban érte a náci megszállás, és Berl két éven át semmit sem tudott rokonáról. 1942 nyarán azonban az a hír érkezett Kacnelszonhoz, hogy Jichak épségben Svájcba ért. Berl ekkor gratuláló táviratot küldött az alpesi országba, csak hogy kiderüljön: a hír hamis volt.[26] Jichak Kacnelszon Auschwitzban halt meg, 1944 májusában.[27] A személyes érintettség okán azonban Berl fennhangon érvelt kollégáinak az embermentés mellett: „Zsidókat kell menteni. Minden más később jön. Ha nem maradnak zsidók, akkor [a zsidó] Palesztina és a cionista kísérlet is elpusztul”.[28]

Kacnelszon 1944 augusztus elején elhunyt, ám egyik utolsó, zsidó ellenállásban vállalt szereplése éppen a magyar holokauszthoz kötődött. Joél Pálgi (szül. Nussbacher Emil), a három Magyarországon küldetést teljesítő cionista ejtőernyős egyetlen túlélő tagja emlékirataiban leírta, hogy bevetésük előtt nem sokkal Dávid Ben-Gurion, Golda Meir és Berl Kacnelszon fogadta őt és számos társát. A cionista vezetők megkérték a bevetés előtt álló fiatal katonákat, hogy tanítsák meg a zsidókat „büszkén kihúzni magukat”.[29] Ezen az eligazításon nem volt ott a legnevesebb magyar ejtőernyős, ám ugyanebből az időszakból egy bejegyzés szerepelt Kacnelszon naplójában: „Találkoztam a caesareai Hannával, aki veszélyes küldetéssel indul el”.[30] Nem tudjuk, hogy miről beszéltek, ám valószínű, hogy ez volt Kacnelszon egyetlen találkozása Szenes Hannával. A fiatal magyarországi zsidó lány mártírsorsa ismert: a tény, hogy Kacnelszon személyesen beszélt Hannával annak bevetése előtt, a legkevésbé sem „érdektelenségét” mutatja.

*

Kacnelszont halálakor Smuel Joszef Agnon a későbbi Nobel díjas izraeli író búcsúztatta: szilárd pontnak nevezte „a vélemények örvényében és a megtévedt gondolatok labirintusában”, aki olyan éleslátóan vitázott, hogy vitapartnerei gyakran még a saját álláspontjukat is jobban megértették, ha Kacnelszon foglalta azokat össze egy megsemmisítő érvelésben.[31] A Palestine Post – mely ma Jerusalem Post néven fut – szintúgy nekrológot szentelt az elhunytnak: kifejtve, hogy Kacnelszon munkás, katona és író volt egy személyben, a lap bemutatta csendes, a tömegektől tartózkodó emberi oldalát is. „A lázadás papja volt ő”, írta a Palestine Post, aki nem akarta, hogy a zsidó tradíciót elvesse a szocializmus, vagy kisajátítsa a jobboldal.[32]

Munkássága a cionista baloldal egy mára meglepő álláspontokat képviselő, letűnt időszakát mutatja be. Kacnelszon szekuláris ember volt, ám tartott és betartatott számos vallásos szokást – például a kóser étkezést a baloldali cionista szakszervezet menzáján –, és a zsidó ünnepeket is megülte. Tisztelettel tekintett egykori parancsnokára, az azóta jobboldali ikonná avanzsált Trumpeldorra, és közben radikálisabb véleményt képviselt „arabkérdésben”, mint az akkori jobboldal. Míg a cionista jobboldal nem követelte az arabokkal való lakosságcserét – legalábbis ilyen forrást nem ismerni Zsabotyinszkijtől –, addig Kacnelszon kiállt e nézete mellett is, tisztázva, hogy nem hisz az arabokkal való együttélés víziójában. A holokauszt során, ellentétben más véleményekkel, ő és lapja, a Dávár egyértelműen a zsidó Palesztina riadóztatása és a fizikai ellenállás ügyét képviselte. Aki ismeri a tényeket, csodálkozva állhat azon tény előtt, hogy Kacnelszon emlékét ma nem ápolják erősen Izraelben: a megsárgult folyóiratok és levéltári források rejtekében egy olyan cionista baloldal képe bújik meg, mellyel a mai jobboldal is találhat közös pontokat.

[1] Anita Shapira: Berl: the Biography of a Socialist Zionist (Cambridge: Cambridge University Press, 1984), 2-5.

[2] Ua. 7-10.

[3] Ua. 12-17., 22.

[4] Arthur Hertzberg: The Zionist Idea. A Historical Analysis and Reader (New York: JPSA, 1977), xii.

[5] Erre a kapcsolatra egy korabeli, autentikus rámutatás: Louis Rosenbaum: Socialism and Zionism. Revolutions at the Heart of the Jewish People. Zion (New York), 1921/2, 41-53, kül. 43-45.

[6] Inna Shtakser: The Making of Jewish Revolutionaries in the Pale of Settlement: Community and Identity during the Russian Revolution and Its Immediate Aftermath, 1905–07 (Houndmills: Palgrave Macmillan, 2014), 31-36.; A. Ben-Porat: Class Consciousness before Class: The Emergence of a Jewish Working Class in Palestine. Theory and Society, 16:5 (1987 szeptember), 741-769.

[7] Shapira: Berl. I. m. 101.

[8] Berl Katznelson: Revolution and Tradition (1934). In: Hertzberg: Zionist Idea. I. m. 390-395.

[9] Trumpeldor és Jabotinsky (Cluj: Fraternitas, 1939)

[10] Orr Scharf: The Double-Edged Sword of Criticism. Berl Katznelson and the Partition of Palestine. Havruta, 8 (2012), 68-75, itt 68.

[11] Anita Shapira: Land and Power: the Zionist Resort to Force (Oxford: Oxford University Press, 1992), 102-103.

[12] Tom Segev: One Palestine, Complete (New York: Owl Books, 2001), 255.

[13] Ua. 259.

[14] Ua. 139.

[15] Ua. 182.

[16] Central Zionist Archives (Jeruzsálem), S25\294. Az Általános Cionista Tanács ülésének jegyzőkönyve, 1942. november 10. 5. (a héber fordításért köszönet illeti Reuven Kamannt)

[17] Segev: One Palestine, Complete. I. m. 382.

[18] Shapira: Berl. I. m. 323.

[19] Be’veida ha’chamisit sel ha’hisztadrut [A Hisztadrut ötödik konferenciáján]. Dávár, 1942. április 22. 1. (a héber fordításért köszönet illeti Reuven Kamannt)

[20] Zeev Sternhell: The Founding Myths of Israel. Nationalism, Socialism and the Making of the Jewish State (Princeton: Princeton University Press, 2011), 48.

[21] Walter Laqueur: Jewish Denial and the Holocaust. Commentary, 68:6 (1979 július-december), 44-55, itt 50.

[22] Mose Prager: Sisa milion jehudim ve’milion jeladim be’szakana [Hatmillió zsidó és egymillió gyermek veszélyben]. Dávár, 1942. november 30. 2. (a héber fordításért köszönet illeti Reuven Kamannt)

[23] Yosef Gorny: The Jewish Press and the Holocaust, 1939-1945 (New York: Cambridge University Press, 2012), 37-38.

[24] Jichak Grinboim: Be’jemei churban ve’soa [A holokauszt és pusztulás napjaiban] (Tel-Aviv: Chaverim, 1946), 68. (a héber fordításért köszönet illeti Reuven Kamannt)

[25] Pamela Shatzkes: Holocaust and Rescue: Impotent or Indifferent? Anglo-Jewry 1938–1945 (Basingstoke, Hants: Palgrave, 2002), 263.

[26] Shapira: Berl. I. m. 319.

[27] http://www.yivoencyclopedia.org/article.aspx/Katzenelson_Yitshak

[28] Shapira: Berl. I. m. 319.

[29] Pálgi emlékiratait idézi: William D. Rubinstein: The Myth of Rescue. Why the Democracies could not have Saved more Jews from the Nazis (London-New York: Routledge, 1997), 144.

[30] Shapira: Berl. I. m. 331.

[31] Scharf: The Double-Edged Sword of Criticism. I. m. 69.

[32] Reflections. Palestine Post, 1944. augusztus 15. 4.