A lappangó zsidóellenesség most szabadon tör a felszínre

Körkérdést intéztünk a Hamasz Izrael ellen indított háborújáról és annak világvisszhangjáról írókhoz, kutatókhoz, véleményformálókhoz. Az alábbiakban Sausic Attila író, újságíró gondolatait olvashatják.

Egy röplap

Ne féljetek! Ne féljetek! – harsogja egy palesztinbarát aktivista a sarkon, a török szupermarket előtt Berlin-Neuköllnben, kezében röplapot lobogtatva. Mint halljuk, a német állam repressziójától, vagyis az Izrael-párti „véleménydiktatúrától” és a betiltott tüntetéseket feloszlató rendőrségtől kellene nem félnünk. Nem is félünk. Félhetnénk viszont szakállas fiatalok itt-ott gyülekező csoportjaitól, és még jobban félhetnénk, ha zsidók lennénk, és olyan merészek, hogy Dávid-csillagos nyakláncot viselnénk. Vagy, ne adj’ isten, kipát.

A békeidőben lappangó zsidóellenesség jelenleg szabadon tör felszínre Berlinben és más német nagyvárosokban. Az elmúlt hetek mindennapos tüntetései többször is elérték a tízezres nagyságrendet. Arab–izraeli katonai összecsapások híre már az elmúlt évtizedekben is utcára vitte a németországi muszlimok radikális csoportjait, de ilyen erővel és gyakorisággal még soha.

A röplap tanulságos. A címe így hangzik: „A Gáza elleni támadás az EGÉSZ UMMA elleni támadás” – vagyis érintettként, áldozatként jelöl meg minden muszlimot. Mint megtudhatjuk belőle, a jelenlegi „mészárlás”, mármint a palesztinok állítólagos lemészárlásának oka a „gyarmati rendszerben” rejlik, abban, hogy Nagy-Britannia annak idején „hasznos eszközként” fedezte fel a cionizmust, azt a mozgalmat, amely „saját képviselői szerint is csak etnikai tisztogatások, okkupációk és excesszív erőszak révén maradhat fenn”. Ennek megfelelően „szégyen”, hogy „az Izraellel való feltétel nélküli szolidaritást német államérdekké nyilvánítják”. A röplap végül „a mesterségesen létrehozott nemzetállamok” helyett azt a rendet ajánlja megoldásként, amely „1300 évig biztosította muszlimok, zsidók és keresztények békés együttélését”.

Kétségtelen, hogy a zsidókat nem sújtották olyan rendszerességgel pogromok az Arab, majd az Oszmán Birodalomban, mint az emberszeretetet legfőbb értékké nyilvánító kereszténység világában. Muszlimok és zsidók együttélése békésebb volt, mint keresztényeké és zsidóké Európában, ha a zsidók belenyugodtak abba, hogy az ummából kirekesztett, másodrangú alattvalóknak számítanak. A röplap szerzői tehát ezzel a státusszal kecsegtetik őket.

A nyelvileg helyesen artikulált röplapból az is kiderül, hogy megfogalmazói aligha lehettek a német nyelvtannal gyakorta hadilábon álló arab vagy török fiatalok. Ez utóbbiak alkotják ugyan az utcára vonulók derékhadát, de az ideológiát német szélsőbaloldali csoportok szolgáltatják. Mindkettő forrása a múlt század hatvanas éveiben lelhető fel.

A történeti háttér

A gazdaság munkaerőéhsége által Németországba csalogatott török vendégmunkásokból fokozatosan tartós letelepülők lettek, majd újabb és újabb menekülthullámok gyarapították és duzzasztották immár közel hatmillióra az itt élő török és arab muszlim kisebbséget. A származás, az etnikai hovatartozás helyett az elmúlt két évtizedben tett szert jelentőségre a vallási háttér, azzal összefüggésben, hogy az iszlám új erőre kapott az arab világban és Törökországban is.

Az Izrael-ellenesség hazai bázisa az eredetileg a vietnámi háború ellen tiltakozó, kapitalizmusellenes fiatal német értelmiségből jött létre. Az 1968-as diákmozgalom egyik központi jelszava volt a „kolonializmus” ellen, a „harmadik világ” felszabadításáért vívott harc. Ebben az összefüggésben került Izrael a gyarmatosítók, a palesztinai arab lakosság pedig az elnyomottak oldalára. A szélsőbaloldal számára már annak idején sem kevés gondot okozott, hogy miként válassza el az izraeli kormánypolitika, a „cionizmus” bírálatát az elvileg szélsőbaloldali körökben sem elfogadható faji előítélettől, az antiszemitizmustól.

Az utcai tüntetők természetesen nem képviselik az egész muszlim kisebbséget, de a felmérések szerint az antiszemitizmus jóval elterjedtebb e kisebbség körében, mint a többségi társadalomban. Mint mélyinterjúkból kiderül, az Európában élő muszlimok második és harmadik nemzedékére – az iskolázottság szintjével fordított arányban – igen primitív antiszemitizmus jellemző, amelynek szerves elemei az izraeli gaztettekről és a világméretű zsidó összeesküvésről szóló koholmányok.

A muszlim kisebbség különállását több tényező együttes hatása magyarázza. Az egyedül üdvözítőnek tartott iszlámból különösen a „hitetlenség”, vagyis a nyugati társadalmakra jellemző ateizmus, de éppúgy a zsidó és a keresztény vallás elutasítása is következik. Ha a Korán számít a tudás egyetlen és kielégítő forrásának, hiányzik a motiváció a továbbtanuláshoz, a képzettség alacsony szintje pedig hátrányos szociális helyzetet von maga után. Gátolja a többségi társadalomban való részvételt a tradicionális-patriarchális életfelfogás is. Mindez erősíti a többségi társadalomból való kirekesztettség, másfelől pedig az egymáshoz tartozás érzését.

A gyülekezési szabadság

Ami az idézett röplapban emlegetett „represszív” intézkedéseket illeti, a német alkotmány 8. cikkelye így szól: „Minden németnek joga van arra, hogy bejelentés vagy engedély nélkül, békésen és fegyvermentesen gyülekezzen.” Az alkotmánybíróság pedig ismételten megerősítette, hogy egy tüntetés betiltása igen alapos indoklásra szorul. Az elmúlt hetekben viszont több Izrael-ellenes demonstrációt sem engedélyeztek gyorsított eljárással a közigazgatási bíróságok, mert azt prognosztizálták, hogy egy adott tüntetés révén „közvetlen veszély”, vagyis erőszak fenyegeti „a közbiztonságot és a közrendet”. Nem állítható azonban, hogy a nem betiltott tüntetésekre erőszakos megmozdulások lettek volna jellemzőek, míg a betiltottakon éppen a rendőrségi oszlatás vezetett összetűzésekhez.

Egy demonstráció eszközei és lehetőségei ugyanakkor békés keretek között sem korlátlanok. A német büntető törvénykönyv idevonatkozó paragrafusa szerint büntetendő az alkotmányellenes vagy terrorista szervezetek jelképeinek használata. Ez a paragrafus eredetileg a nemzetiszocialista szimbólumok – zászlók, jelszavak, üdvözlési formák (a hírhedt Hitler-köszöntés) – ellen irányult. A jelenlegi palesztinbarát tüntetéseken tilos például a terrorista szervezetnek minősített Hamász, a Hiszbollah vagy a Népfront Palesztina Felszabadításáért zászlóinak hordozása. Egy másik paragrafus büntetést helyez kilátásba akkor is, ha a transzparensek erőszakos cselekedeteket üdvözölnek – jelenleg a Hamász izraeli mészárlását – vagy emberek és államok elleni erőszakra hívnak fel. Három éve – más nemzeti zászlók mellett – az izraeli sem égethető el a köztereken büntetőjogi következmények nélkül. Büntetés alá esik újabban a mostani tüntetések kedvelt jelszava, a „From the river to the sea” is, mivel a látszólag a folyótól a tengerig vezető túrára való felhívás – valódi értelme szerint – kiradírozna a térképről egy, a Jordán folyó és a Földközi-tenger között fekvő országot. Ennek alapján feltehető, hogy az emlegetett röplap osztogatása is törvénybe ütközik: „Palesztina felszabadításának” és „a gyarmati rend meghaladásának” követelése nehezen egyeztethető össze Izrael állami létének fenntartásával.

Der Terrorangriff der Hamas auf #Israel ist jetzt bald vier Wochen her. Vieles ist seitdem passiert, die öffentliche Debatte aufgeheizt und verworren. Im Video deshalb einige Gedanken von Vizekanzler und Minister Robert #Habeck zur Einordnung und Differenzierung. pic.twitter.com/v79XcHpVZo

— Bundesministerium für Wirtschaft und Klimaschutz (@BMWK) November 1, 2023

A kormány álláspontja

A hivatalos német álláspont markáns megfogalmazása nem annyira a retorikai képességekkel kevéssé megáldott kormányfő, Olaf Scholz, mint inkább az alkancellár és gazdasági miniszter, Robert Habeck érdeme. A Zöldek politikusa november eleji beszédében éppen azzal a kijelentéssel indít, amit a fenti röplap „szégyennek” minősít: „Izrael biztonsága német államérdek.” Az Izraelhez fűződő különleges viszonyt Habeck Németország történelmi felelősségéből vezeti le, és Izrael Állam megvédésének kötelességét a német állam „történelmi talapzatának” nevezi.

Ebből következik, mondja Habeck, hogy a zsidóknak Németországban is szabadon és biztonságban kell élniük, de ez a kritérium jelenleg nem érvényesül; a zsidó közösségbe „visszatért a félelem”. Az alkancellár kifogásolja, hogy miközben rasszista kihágások esetén gyorsan és széles körben kifejezésre jut a társadalmi együttérzés, az Izraellel való szolidaritás hamar „töredezik” a „bonyolult kontextusra” hivatkozva. Mint azonban leszögezi, Izrael létjoga nem relativizálható.

Habeck elvárásokat támaszt a Németországban élő muszlimokkal szemben is. Ha azok joggal várják el megvédésüket az ellenük irányuló szélsőjobboldali erőszaktól, nekik is kötelességük világosan elhatárolódni az antiszemitizmus megnyilvánulásaitól: „Vallási intoleranciának nincs helye Németországban. Aki itt él, annak ezen ország szabályai szerint kell élnie.”

 

Az iszlám szervezetek magatartása

A németországi iszlám szervezetek lavírozni próbálnak a hivatalos elvárások és a muszlimok palesztinok iránti rokonszenve között. A Hamász támadása után jó néhány napig hallgatás, majd állami ösztökélésre „a Hamász rémtetteinek” elítélése következett. Az iszlám szervezetek ígéretet tettek, hogy ezt az üzenetet kommunikálják a hívők felé is. Ezek közül a szervezetek közül azonban valójában csak egy lenne képes erre a kommunikációra: a mecsetek döntő részére befolyást gyakorló, a török muszlimok jelentős hányadát képviselő DITIB, a vallásügyi hivatal török-iszlám uniója. A török állam által irányított DITIB véleményével és szándékaival kapcsolatban azonban joggal merülnek fel kétségek, amióta a hivatal vezetője úgy nyilatkozott, hogy „a cionista Izrael népirtást követ el Gázában egy piszkos és perverz hiten alapuló támadásaival”, amihez képest visszafogottnak mondható a török elnök legutóbbi megállapítása: „A Hamász nem terrorszervezet. A Hamász felszabadítási szervezet, amely földjének megvédéséért harcol.”

A következmények

A radikális iszlám németországi jelenléte, amely nagy valószínűséggel növekszik a muszlimok számának gyarapodásával, befolyást gyakorolhat a menekültkérdés kezelésére, különösen az újabb nagy bevándorlási hullámmal összefüggésben. A német kormányra mind komolyabb nyomás nehezedik a nyilvánosság részéről, hogy szigorúbb határellenőrzéssel szűrje ki az illegális bevándorlást, telepítse vissza az elutasított menedékkérőket, vagy kössön egyezményeket az érintett országokkal a nem befogadott migránsok visszavételére.

A radikális muszlimok tüntetései erősíthetik azt a hatást, amelyet az újbóli menekülthullám váltott ki: a választók az egyetlen olyan párt felé fordulnak, amely nem tehető felelőssé a bevándorlás engedékeny kezeléséért az utóbbi két évtizedben, és amelyik most határozott fellépést ígér a menekültkérdés megoldására. Ez a párt azonban éppen a mereven konzervatív, illiberális, sőt antidemokratikus beállítottsággal is gyanúsítható AfD, a Szövetség Németországért, amellyel már jelenleg is minden ötödik német választó rokonszenvezik. Az AfD csatlakozott a parlamentben a Hamász agresszióját és terrorját elítélő nyilatkozathoz, és iszlámellenes álláspontjából is az Izrael melletti kiállás következik. A párt nacionalista beállítottsága ugyanakkor maga után vonja – és ezt egyes képviselőinek nyilatkozatai is megerősítik – a nemzetiszocialista diktatúra és az azzal kapcsolatos történelmi felelősség relativizálását.