„a különböző hely és idő szerint változó szokások nem ártanak a lelkek üdvösségének”

A női tóraolvasás kapcsán válaszol Biró Tamás egy korábbi cikkére érkezett reakciókra. Vajon tilos a spiritualitás új útjaival kísérletezni? Mit jelent a neológia fontolva haladása napjainkban? Megoldható minden probléma nyelvtanulással, a judaizmus és a Tóra jobb megismerésével?

„csak a hit legyen egy!”

„Mint halljuk, ti a latinok templomait bezárjátok, a latin szerzetesektől elvettétek kolostoraikat, mert szokásaitok szerint élni nem akarnak. Mennyivel másképp cselekszik a római egyház! Számos görög templom és kolostor van Rómában és Rómán kívül, de ezeket sohasem kényszerítette senki arra, hogy honi szokásaikat elhagyják; sőt arra intjük őket, hogy tartsák meg azokat, mert a római egyház tudja, hogy a különböző hely és idő szerint változó szokások nem ártanak a lelkek üdvösségének, csak a hit legyen egy!” – írta IX. Leó pápa I. Mikhaél Kérullariosz konstantinápolyi pátriárkának 1054-ben, bár megkésett levelével a keleti és a nyugati egyház szakadását megállítani már nem tudta.[1]

A szakadás oka természetesen nem a vallásgyakorlat különböző formáival szembeni állítólagos intolerancia volt. Hitbéli, teológiai kérdések nagyobb súlyt nyomtak a latban. Ennél is fontosabb volt a politika: vajon a konstantinápolyi patriarcha elismeri Róma püspökének fennhatóságát?

Most pörgessük előre fél évezreddel a történelmet, és figyeljük meg az uniátus egyházak születését: Róma sikerrel hasított ki jelentős csoportokat a görögkeleti és pravoszláv egyházakból (görögkatolikus egyházak), valamint a különféle kopt, szír és örmény egyházakból. Ezek a közösségek elfogadták a római pápa fennhatóságát, cserébe megőrizhették liturgikus hagyományaikat, szokásaikat – azaz identitásukat –, mivel „…a római egyház tudja, hogy a különböző hely és idő szerint változó szokások nem ártanak a lelkek üdvösségének, csak a hit legyen egy!”

Mennyiben releváns mindez a női tóraolvasással kapcsolatban a neológ zsidóságon belül zajló vita során? Nem tudom, az olvasó saját maga döntse el. Lesz olvasó, aki így érvel: a katolikus mintát követve, a hívek számának megtartása (növelése) érdekében elengedhetetlen a liturgiai pluralizmus engedélyezése, hiszen „a különböző hely és idő szerint változó szokások nem ártanak a lelkek üdvösségének”. A múltban is változtak a szokásaink, és a jövőben is fognak változni a szokásaink – feltéve, hogy egy „egyházszakadás” nem törli el végleg a neológia jövőjét.

És lesz olvasó, aki fordítva érvel: idegen minták követését zsidóságunk tiltja, és egyébként is a judaizmus nagyobb hangsúlyt fektet a vallásgyakorlatra, mint a hitet a középpontba állító kereszténység. Ezért a párhuzam nem alkalmazható. Mindemellett egyetértünk IX. Leóval abban, hogy „a hit legyen egy!”. Természetesen örömmel látjuk az egyetlen hit különböző nuszahjait, legyen az askenázi, szfárádi vagy haszid rítus. De hitbéli, teológiai kérdésekben nem engedünk. „(…) Tekintve, hogy a vallás- és lelkiismeret-szabadság elveivel ellenkezik, ha bármely vallásfelekezetnek tagjai a többség határozata által az alap hittörvényeikkel ellenkező szervezetet elfogadni kényszeríttetnek (…)” – ezért legyen inkább szakadás, de a hitbéli, teológiai felfogásunkkal ellentétes liturgiai újításoknak nem engedünk. Aki női tóraolvasást szeretne, az menjen a reformokhoz! – üzenjük, még ha ezzel csökken is közösségünk létszáma. Egy bizonyos határt nem lépünk át, inkább veszítünk a népszerűségből, mert ha a határt átlépnénk, akkor már nem ugyanazt a vallást követnénk. Célunk a határon inneni vallás megőrzése, nem pedig a határon túli vallásé – érvel ez a második típusú olvasó.

A sors iróniája, hogy utóbbi idézet a magyar országgyűléstől származik, amikor 1870-ben az ortodoxoknak – nem a görög ortodoxoknak, hanem a zsidó ortodoxoknak – engedélyezik, hogy ne tagolódjanak be a kongresszusi (neológ) szervezetbe.[2] Ez a döntés alapozta meg a magyarországi zsidóság intézményes szakadását. Az ortodoxok voltak azok, akik azzal érveltek, hogy a neológ és az ortodox judaizmus két különböző vallás, amelyek jobban különböznek egymástól, mint a keresztény felekezetek egymástól – ezért az ortodoxiának joga van önálló felekezetet alapítani. Ellenben a neológia végig a zsidóság egysége mellett érvelt, a minden korszakban jelenlévő belső heterogenitások ellenére.[3]

Vajon a mai neológia az egységet vagy a szakadást, a katolikhosz (eredeti jelentése szerint: egyetemes) vagy az orthodox (a szakadás árán is a helyesnek tartott hithez ragaszkodó) utat választja?

 

Néhány eldöntésre váró kérdés

Ezen a ponton szeretnék további kérdéseket is feltenni az olvasónak. Válaszokat nem adok rájuk, de hiszem, a lehetséges válaszok megvitatása előbbre viszi a gondolkodást a női tóraolvasásról, és általában a neológiáról vagy a zsidóság jövőjéről.

Először is tisztázzuk: ugye a neológián belüli kérdésről van szó, amikor a női tóraolvasásról vitatkozunk? Mind a magyarországi ortodoxia, mind a reform álláspontja egyértelmű, a szekuláris (kulturális, cionista stb.) zsidóságban pedig nincs tóraolvasás. De ha a neológián belüli kérdésről beszélünk, akkor a neológia játékszabályait kell követnünk. Mik is ezek a játékszabályok, mi a neológia?

A neológia egy halákhikus irányzat, tehát – mint ahogy azt a vitaindító cikk is illusztrálta – a vallásjogi szempontok alapvetően relevánsak. Szerencsére nagy mennyiségben van a női tóraolvasás kérdésében pro és kontra szakirodalom, mind a modern ortodox oldalon,[4] mind a conservative-maszorti mozgalomban, amelyhez a magyar neológia is tartozni kíván.[5] A kérdésben mindaddig nem lehet nyugvópontra jutni, amíg a vallásjog szakértői kellő mélységű érveket nem hoznak saját véleményük mellett, és az ellentétes vélemény ellen. Mint azt Guttmann Mihály óta tudjuk,[6] a halákha nem úgy működik, hogy rámutatunk a Sulhan arukh egyik paragrafusára. Az csak egy kiindulási pont, ahonnan elindulva a témában döntést hozó rabbi beleássa magát a Sulhan arukhot megelőző és az azt követő évszázadok gazdag rabbinikus irodalmába, majd hol ezekre támaszkodva, hol ezekkel vitatkozva, fogalmi distinkciókat végiggondolva, logikus érveket felsorakoztatva, számos szempontot mérlegelve jut el egy döntésig.

A történet másik oldala az, hogy a halákha soha nem önállóan határozza meg a vallásgyakorlatot. Egyrészt ott vannak a szokások (minhágok), amelyek a halákha által nyitva hagyott réseket is szabályozzák: így is lehet, és úgy is lehet, de mi így szoktuk. A minhág elméletben kötelező erővel bír, de a valóságban mégis folyamatosan változik. Aztán ott van az a szürke zóna, amelyre már Guttmann is rámutatott: elvileg így kellene, de a gyakorlatban mégsem tesznek így még az ortodoxok sem. Harmadrészt, ott vannak azok a területek, amelyek esetében, ha szükségessé válik, akkor egy kellően bátor, kreatív, nagy tudású és kellő autoritással bíró rabbi megtalálja a halákha által is engedélyezett megoldást a vallásgyakorlat megváltoztatására. Erre klasszikus példa Hillél prozbul-törvénye.

Összefoglalva: a halákha nem egy fekete-fehér történet. Nem olyan, mint a matematika, amelyben, ha egyszer bebizonyítottuk a Püthagorasz-tételt, akkor az egyszer s mindenkorra be van bizonyítva. A pozitív-historikus judaizmus, és így a magyar neológia klasszikusai is a halákhát egy olyan rendszernek tekintették, amely folytonosan fejlődik a mindenkori történelmi, társadalmi körülmények hatására.

Ezen a ponton válik fontossá egy másik kérdés is a neológia kapcsán, amelyet már egy korábbi cikkemben is megfogalmaztam: Vajon akkor maradunk-e hűek elődeink szelleméhez, ha ragaszkodunk a 19. században kialakított, akkoriban progresszívnek számító megoldásokhoz? Avagy akkor, ha a napjainkban progresszív megoldásokat keressük? Értsd: ha a napjainkban progresszív megoldásokat keressük, a halákhikus kereteken belül, csatlakozva a conservative-maszorti, a modern ortodox, sőt néha az ultraortodox rabbikhoz is, akik szintén a halákhikus kereteken belül keresik a megoldásokat napjaink kihívásaira. Ne zavarjon bennünket, ha az eltérő irányzatok eltérő megoldásokra jutnak. Ez is csak azt bizonyítja, hogy a halákha nem egy fekete-fehér történet, és a döntéshozót számos halákhán kívüli tényező is befolyásolja.[7] A neológ rabbinak a neológ megoldást kell megtalálnia, az elődök szelleméhez ragaszkodva.

Szintén kérdés az, hogy a spiritualitás új útjaival való próbálkozás önmagában tilos vagy megengedett? A zsidó történelem azt mutatja, hogy az esszénusoktól a misztikusokon, kabbalistákon keresztül a haszidokig a premodern korban is sok-sok kísérletnek lehetünk tanúi. Ezek egy része eltűnt, mások fennmaradtak. De ne felejtsük: kezdetben azokat a „reform”-mozgalmakat (például a haszidizmust) is ki akarták „átkozni”, amelyek ma ultra-kósernek minősülnek. Vajon mi lesz a „post-denominational” zsidó spiritualitásnak vagy a breszlavi neohaszidizmusnak a jövője? Megengedjük, hogy a Carlebach-dallamok kiszorítsák Sulzer és Lewandowski kompozícióit, ha azok a mai fiatalokat jobban hozzásegítik a vallási élményhez? Beengedjük a gitárt a zsinagógába? Az nem kétséges, hogy a zsidó vallásgyakorlat nem statikus, de az is világos, hogy minden korban minden irányzat meghúzta az újítás határait. Az ortodoxia széles spektrumán – az open orthodoxiától az ultraortodoxiáig – napjainkban nagy viták zajlanak arról, hogy hol vannak ezek a határok. Vajon, ha a neológia visszatekint a maga 150-180 éves történetére, akkor hol húzná meg őket?

Itt jutunk el az utolsó kérdésemhez: szabad-e, illik-e, kötelező-e feszegetni a határokat? A 19. században a neológiát a fontolva haladás jellemezte: nem csak a maradiságot, de a radikális reformot is elvetette. Kevésbé a rabbik, inkább a közösség volt a változások motorja. Egy rabbi akkor tudott a változások élére állni (például a Nagykanizsán a Geiger-féle reformimakönyvet meghonosító Neumann Ede), amikor a közössége ebben partner volt. Máskor konfliktusokhoz vezetett egy újítás (mint például Lőw Immánuel imakönyve kapcsán). A határokat feszegető forradalmár és a konzervatív ellenpólus szembenállása minden változás velejárója, és ezt a neológia amerikai testvérmozgalma is jól ismeri.[8] Vajon mi az a tempó, amivel ma egy liturgiai újítást be lehet vezetni, és mik a jelei annak, hogy a közösség már nem partner?

 

Néhány gondolat az elmúlt hetekben elhangzó véleményekről

Amikor elindult a női tóraolvasásról szóló vita jelenleg is zajló fejezete, eleinte feltűnően hiányoztak a női hangok. A vitaindító cikk négy rabbi szerzője közül csak egy volt nő, és ezt követően hosszabb ideig csak férfiak ragadtak tollat. Közel két hétig kellett várni az első, női álnéven megjelent cikkre (majd újabb 12 nap múlva egy másikra). Ezt követően viszont több – nevét vállaló – nő is hozzászólt, és mint érintettek foglaltak állást (például: Kende-Vasa Irén és Margit Patrícia Eszter, majd Cserne Klára és Gyárfás Judit). Utóbbiakból olyan személyes történetek bontakoztak ki, amelyek megértetik velünk a helyzet komplexitását.

Kiderül többek közt, hogy a hagyományos zsidó imák jelentette nyelvi akadályt nem mindig sikerül leküzdeni, a legjobb szándék ellenére sem. Mind Margit Patrícia Eszter, mind Cserne Klára leírja, hogy ilyen-olyan okokból nem érték el azt a szintet, amely magabiztossá tenné őket. Vagyis a nyelvtanfolyam az egyik lehetséges eszköz, de nem a királyi út a zsidó imák „felhasználóbaráttá” tételében. Kende-Vasa Irén, aki maga is tanít hébert, el tudná mesélni, hogy milyen hosszú is ez az út, és milyen kevesen jutnak el rajta elegendően messze ahhoz, hogy a Biblia és az imakönyv héberjét megértsék. Hozzáteszem, előző cikkemben amellett érveltem, hogy ez így volt a múltban, és így van világszerte ma is.

Sőt hozzátettem és hozzáteszem, hogy ez nem is baj, mert az imádkozásnak számos egyéb funkciója is van, nem csak a verbális. Eszmefuttatásomat vallástudományi (étikus, azaz nem émikus) nézőpontból írtam, az olvasó könnyen felismerhette a Durkheimtől Whitehouse-ig tartó másfél évszázad gondolatait. A személyes hangot megütő női hozzászólók számos példát szolgáltattak a liturgia nem verbális funkcióira. Ilyen a spirituális funkció (például „az ima során valódi spirituális élményben van részünk” – Margit Patrícia Eszter). Ilyen a pszichológiai hatás („szeretem a régi, nagy és megnyugtató épületeket” – Cserne Klára; „az olyan tóraolvasás, ahol minden tagnak lehetősége van a Tórával kapcsolatba kerülni és tanulni, valódi megnyugvást ad a lelkemnek (…) Szeretem a Tórát magamhoz ölelni, melegséggel és a biztonság érzésével tölt el” – Margit Patrícia Eszter). És végül ilyen a kulturális-történelmi identitástudatig („szeretem (…) neológia birtokában lévő zsinagógák múlt- és hagyománytisztelő hangulatát” – Cserne Klára; „Öröm a hagyományok, a csodás meg- és felszabadulások újra elmondása minden széder estén, ahogy öröm a Megilla felolvasása és hallgatása is purimkor” – Gyárfás Judit).  A rítusok különböző funkciói egymástól elválaszthatatlanul összegubancolódnak az idézett írásokban, akárcsak a vallástudományi szakirodalomban.

Azoknak, akik a cikkemre annyit válaszoltak, hogy a liturgia egyetlen célja az, hogy közelebb vigyen az Örökkévalóhoz, javaslom a fenti, rendkívül őszinte beszámolók (újra)olvasását – és továbbiakét, akár itthonról, akár külföldről. Meg fogják érteni, hány különböző út vezet közelebb az Örökkévalóhoz. Például a közösséghez való tartozás érzése és a testi-lelki biztonság érzete miképp és másképp járul hozzá a spiritualitáshoz. És megfordítva: a kirekesztettség érzése miért akadályozza azt, hogy a liturgia közelebb vigye az imádkozót a Teremtőjéhez.

Figyeljük meg azokat a leírásokat, amelyekben a szerző nem találta a helyét vagy a spiritualitáshoz szükséges hangulatot valahol, például a cfafi kabbalisták körében vagy a romkocsmák pop-up zsinagógáiban. Ezekből megértheti az olvasó, hogy valóban lehetnek olyanok, akiknek nem megoldás, ha átmennek egy reform közösségbe, ahol nők is olvashatnak Tórát. Nagyon sok tényezőtől függ, hogy ki hol érzi jól magát, milyen közegben teljesedhet ki a zsidósága, hol tud legjobban (a megfelelő kavanával) imádkozni: az épület hangulata, a családi hagyományok, a rabbi személyisége vagy a jó zsinagógaközösség mellett az sem mellékes, ki melyik irányzat teológiai alapvetéseivel tud leginkább azonosulni. Következésképp előfordul, hogy valaki a neológiához kötődik sok ok miatt, és ezért szeretne a neológián belül maradva a maradék néhány szempontból is javítani a helyzetén (szóvá tenni, ha „nyom a szék”).

Egyetértek Szántó-Várnagy Binjominnal abban, hogy „a zsidó ima világába szóló »belépődíj«, a tanulópénz kicsit magas”. A héber ábécé és nyelv elsajátításán kívül az imák szerkezetét, tartalmát, világát is meg kell ismerni. Utóbbi azokra a közösségekre is igaz, ahol az anyanyelven zajlik az ima (és igaz más vallásokra is), éppen azért, mert az ima nem egyszerűen egy könyv felolvasását jelenti, hanem a szöveggel alkotott bensőséges viszony kialakítását. Ez vezet el az ima szövegének intellektuális feldolgozásához, az egyéni pszichológiai és a közösségi élményhez, identitástudathoz… végeredményben a spiritualitáshoz, az Örökkévaló közelsége megtapasztalásához. Mindenkinél valami kicsit máshoz.

Abban is egyetértek Szántó-Várnagy Binjominnal, hogy a héber ábécé és nyelv (legalább alapszintű) elsajátítása szükséges a zsidó imádkozáshoz: ahogy arra én is utaltam korábban, még a reformzsidóság is szükségét érezte annak, hogy a hébert (legalább részben) visszahozza a liturgiába. De tegyük hozzá a történet másik felét is: 2013-ban Hamdenben, egy lubavicsi minjenben tanúja voltam annak, hogy néhány pijjutot angolul olvastak fel ros hasana második napján. Miért? Mert már unták a hébert? Mert érthetetlen volt még nekik is a pijjutok speciális nyelvezete? Pihenésképp? Sajnos elfelejtettem megkérdezni…

Abban viszont nem értek egyet Szántó-Várnagy Binjominnal, hogy a tóratanulás lenne mindenre az egyszerű válasz. Egy, a közösségét valóban értő, empatikus rabbi nem mondhatja, hogy tessék Tórát tanulni, és akkor nem merülnek fel azok a problémák, amelyekre ti itt megoldást kerestek. Nem lehet tóratanulással elfojtani a homoerotikus vágyakat és szőnyeg alá söpörni az LMBTQ-kérdéseket. Nem lehet kizárólag tóratanulással megállítani a koronavírus terjedését sem – ahogy arra az ultraortodoxia is rájött (nem?) elég gyorsan. Ugyanez vonatkozik a női szerepekre a modern társadalomban. A rabbinak – akinek valóban feladata a tanítás és a hívek közelebb vitele a Teremtőhöz, tartozzék a zsidóság bármely irányzatához – ismernie kell azokat a komplex folyamatokat, amelyek munkáját meghatározzák.

Ismernie kell az őt és közösségét meghatározó társadalmi kontextust. Ismernie kell lehetősége határait, a realitásokat, amelyeket, ha figyelembe vesz, nem megalkuszik, hanem munkáját végzi sikeresebben. A rabbinak azért feladata kielégítenie a hívei igényeit, hogy mindenki a saját útján tudjon fejlődni, haladni. Mindezt a 19. századi neo-ortodoxia képviselői kiválóan tudták Németországban, akik értették a modern világot. És kiválóan tudják a mai kéruv-mozgalmak aktivistái is, akik a célcsoportjukhoz pszichológiai felkészültséggel közelítenek.

A különböző irányzatoknak persze eltérő elképzeléseik vannak a Tóra útjáról. Ezért különböző irányzatok. Szántó-Várnagy Binjomin nem fog minden apró részletben egyetérteni egy neológ vagy egy reform rabbival (de egy haszid vagy egy vallásos cionista rabbival sem feltétlenül). Viszont remélhetőleg elhiszik egymásról, hogy mindegyiküknek az a célja, hogy híveik szellemiekben és spirituálisan növekedjenek a judaizmusban.

 

Két befejező bekezdés

Összefoglalásul, tegyük fel a kérdést: vajon az írás címében szereplő pápai állítással egyetértünk? Tényleg „a különböző hely és idő szerint változó szokások nem ártanak a lelkek üdvösségének”? Lehet érv ez a női tóraolvasás mellett? Sok kérdésre sokféle választ lehet adni. Az intelligens párbeszéd előfeltétele a megfelelő kérdések és saját válaszaink megfogalmazása, érvekkel való alátámasztása, majd az eltérő válaszokat adó vitapartnerünk gondolkodásmódjának megértése, ha nem is elfogadása. Ehhez kívántam jelen írással hozzájárulni.

Zárásul pedig: azt az olvasót, aki eljutott a cikkem végéig, meghívom, hogy közösen mosolyogjunk mindazokon a kommentelőkön, akik csak a cikk címét olvasták, de messzemenő következtetéseket vontak le. Előre várom, milyen reakciókat vált ki jelen írásom. Kérem a kedves olvasót, ne rontsa el az örömömet, és ne hívja fel a figyelmüket erre az utolsó bekezdésre!

A szerző nyelvész-hebraista. az OR-ZSE tudományos rektorhelyettese

Jegyzetek, hivatkozások

[1] Csorba Csaba: A középkor (476–1492), in Salamon Konrád (szerk.): Világtörténet (Akadémiai Kiadó: Budapest, 2006), 447. old.

[2] Komoróczy Géza: A zsidók története Magyarországon: II. 1849-től a jelenkkorig (Kalligram: Pozsony, 2012), 124. old.

[3] Például Kecskeméti Lipót: Egy zsidó vallás van-e, több-e? (Sonnenfeld Adolf: Nagyvárad, 1913). Letölthető innen.

[4] Például Avraham Weiss: Women and Sifrei Torah, Tradition: A Journal of Orthodox Jewish Thought (Summer 1982, vol. 20.2), pp. 106–118. Ez a korai cikk az ellen érvel, hogy a menstruációs tisztátalanság halákhikusan akadálya lehetne a női tóraolvasásnak. Ld. még például Avraham Weiss: Women at Prayer: A Halakhic Analysis of Women’s Prayer Groups (Ktav Publishing House: Haboken, NJ, 2001), és az elmúlt 20-30 év modern ortodox halákhikus szakirodalmát.

[5] Például a New York-i Jewish Theological Seminary, amelynek díszdoktori diplomáját több magyar neológ rabbi is átvette az elmúlt évtizedekben, az 1980-as évek óta avat női rabbikat, számítja be a nőket a minjenbe, és engedélyezi a női tóraolvasást. Idén június elején iktatták be az első női rektort. Tegyük hozzá, hogy sok vita övezte ezt a döntést a nyolcvanas évekig, és a JTS a nőket a rabbiképzésbe beengedő döntését csak a nagy tekintélyű Saul Lieberman halálát követően fél évvel hozta meg; a döntést követően Lieberman több tanítványa is kivált a JTS-ből.

[6] G[uttmann] M[ihály]: A Sulchan Aruch és a magyar zsidóság: Néhány alkalmi észrevétel az izraelita vallásfelekezet napirenden levő egyik kérdéséhez, Budapest, 1913; letölthető innen. Ha a laikus olvasó ízelítőt szeretne kapni a halákhikus döntési folyamat mikéntjéről, Oberlander Báruch írását ajánlom: A nagy Rubik-kocka dilemma: Szabad-e sábeszkor kirakni a bűvös kockát? Egység, 2016. december, pp. 16–19; letölthető innen.

[7] Lásd még Jacob Katz: The “Shabbes Goy”: A Study in Halakhic Flexibility (The Jewish Publication Society: Philadelphia and Jerusalem, 1989), 227–241. old.

[8] Ld. Saul Liebermann és a női rabbiképzés esetét az 5. lábjegyzetben. Egy személyes történet: 2006 körül a Pesti Súl modern ortodox közösségben vendégünk volt a jeruzsálemi Shira Hadasha közösség egyik tagja, amely ortodox zsinagógaként az elsők között engedélyezte nők előimádkozását. Szégyenkeztem előtte amiatt, hogy Pesten a nőket nem kezeltük egyenrangúan (amit Margit Patrícia Eszter „megalázó élményként” írt le), de a vendég azzal vígasztalt, hogy tudhatóan ez mindenhol egy nagyon lassú folyamat.