A közös nevező

Miért szavaztak Jeruzsálem ügyében Amerika ellen olyan országok, amelyek milliárdos amerikai segélyeket élveznek?

„A hazugság háza” – Benjamin Netanjahu nevezte így az ENSZ központját, miután a szervezet közgyűlése elítélte az Egyesült Államokat, amiért nagykövetségét Jeruzsálembe szándékozik áthelyezni.

Az elítélés kicsit váratlan volt. Végül is minden ország, így Amerika szuverén joga, hogy nagykövetségét belátása szerinti helyre költöztesse. Ettől aztán senkinek semmi bántódása nem esik.

Ám ha Izraelről, még inkább, ha Jeruzsálemről van szó, borul minden szabály, protokoll, hagyomány. Így az ENSZ közgyűlése elítélte az Egyesült Államokat, úgy ahogy eddig Izraelt szokta elítélni. Ez érthetően sértette Amerika önérzetét: az eddigi forgatókönyv az volt, hogy a zsidókat (pontosabban: az országukat) ültetik a vádlottak padjára, őket bélyegzik meg rituálisan, Amerika pedig, mint a felvilágosult állam, ellene szavaz a középkori gyűlöletrituálénak. A világ azonban megmutatta, hogy Amerikát is a gyűlöletrituálé céltáblájává teszi, ha Jeruzsálem ügyében Izrael kirekesztettségét akarja megváltoztatni.

Az Amerikát elítélő országok némelyike (nem is kevesen) ráadásul amerikai támogatást élvez – ám a gyűlölet konszenzusa erősebbnek bizonyult.

Mert az amerikai segély jön és megy, de Jeruzsálem, a monoteizmus szülőhelye és szimbóluma marad, és nem lehet a zsidóké, nem és nem. Két világvallás hívei szembesülnek itt azzal, hogy először nem hozzájuk szólt az Isten – és ezt nagyon nehéz elviselni.

A zsidók ezért – itt és most és máskor is – lehetőleg minél kevésbé létezzenek. Így térben és időben egyaránt próbálják őket összezsugorítani: az UNESCO olyan határozatot hoz, amely Jeruzsálem zsidó múltját eltagadja, az ENSZ közgyűlés olyan határozatot hoz, amely Jeruzsálem főváros voltát eltagadja, a város felét elvitatja, stb.

A világ népeinek közös identitása ez. Nincs semmi más, ami közös nevezőként ilyen jól működne, ami ennyire egységbe forrasztaná a népek nagy közösségét. Ma éppúgy, mint a 20 századi Európában: népek népek ellen háborúztak, de a zsidó maradt az univerzális, bármikor behelyettesíthető, egyetlen közös ellenség. Szövetségek alakultak és bomlottak fel, a zsidók viszont maradtak a legősibb, a legmélyebben ülő örök „másik”. Ezen a téren ők az adu ász.

És aki ebbe az érzületbe belepiszkál, aki ebből a nagy konszenzusból látványosan kivonja magát, az maga is bűnbak lesz és a vádlottak padjára kerül. Még ha mindjárt a világ legerősebb országa is az illető és az ő segélyéből élnek, az ő katonai védelmét élvezik a népek. Afganisztán is elítélte Amerikát, holott évi 4 milliárd dollárnyi segélyt kap tőle. Gondolnánk, hogy az afgán kormány óvatosabb, de nem…

Mert lehet, hogy Amerika hatalmas, de az identitásunk még hatalmasabb. Ha Amerika nem segít, talán rosszabbul élünk, talán megbukik a kormányunk – de ha elveszítjük az identitásunkat, akkor többé nem vagyunk azonosak önmagunkkal.

Ez az, amit a Trump elnök, és Nikki Haley ENSZ-nagykövet nem értett meg, amikor azzal fenyegetőzött, hogy az Amerikát elítélő országoktól megvonják a segélyt. (Ami valószínűleg inkább csak fenyegetés, de ha nem lenne az, akkor sem működne.)

Amerika nem szokott hozzá, sőt, abszurdnak tartja, hogy őt, a világ leghatalmasabb nemzetét a vádlottak padjára ültesse egy olyan ország (most éppen Egyiptom), amely egymilliárd dollárnál több segélyt kap tőle évente. Enélkül a segély nélkül Al Sissi elnök kormánya nem biztos, hogy képes lenne fennmaradni az iszlámistákkal szemben. Ám Egyiptom kormánya magabiztos. A kétoldalú tárgyalásokon talán keményen megfenyítik őt az Amerikaiak, a népek nagy gyülekezetében azonban egészen mások a játékszabályok. Ha a zsidó államról van szó, akkor a lelkek legmélyéről tör fel a közös indulat és Amerika magára marad.

A józan bírálók felvetik: Hogy van az, hogy az ENSZ gyakrabban ítéli el a demokratikus Izraelt, mint – mondjuk – a saját országát kényszermunka-táborként üzemeltető és a világot atombombákkal fenyegető észak-koreai rendszert?

De a válasz egyszerű. Észak-Korea egy sztálinista berendezkedésen alapuló állammaradvány, nagy valószínűséggel nincsen jövője, így a világ népeinek önképében marginális szerepet játszik. (Na jó: őhozzá képest, itt és most, mi vagyunk a szabadság, a demokrácia és a bőség hazája.) Ahhoz azonban , hogy önképünkbe tartósan beépüljön valaki, történelmi mélységek is kellenek. A zsidóknál pedig nincsen nagyobb hagyományú ellenségkép. Ez ilyen egyszerű és nagyszerű.

Ez a konszenzus mutatkozik meg hatalmasan a világ népeinek legnagyobb fórumán, az ENSZ-ben. A 20. századhoz képest csak annyi a különbség, hogy a monoteista kultúrkörön túl most már India, Kína és számtalan más ország is részese lett ennek a tradíciónak. Egy kínai paraszt számára ez persze sosem lesz olyan súlyú kérdés, mint egy lengyel paraszt számára, de a kínai politikai elit megtanulja, hogy a világpolitikában ez megkerülhetetlen kérdés, és ha működő viszonyt akar a keresztény és iszlám hagyományú országokkal, akkor ebben az ügyben valahogy állást kell foglalnia. A kínai hírfogyasztók pedig megtanulják, hogy az Izraellel kapcsolatos híreket a CNN, a BBC és hasonló médiumok szemüvegén át nézzék.

Az Amerikai Egyesült Államok, a legerősebb és legradikálisabb protestáns hagyományokkal rendelkező ország, ahol a zsidók az államalapítás óta polgári jogokkal rendelkeznek, megpróbálta ezt a konszenzust egy szimbolikus gesztussal megtörni. Hatalmas felzúdulás volt a válasz, de talán mégis sikerült vele precedenst teremteni.